Mitől izmusok az izmusok?
https://www.tessloff-babilon.hu/mitol-izmusok-az-izmusok-
Az „-izmus” végű fogalmakkal szinte naponta találkozunk a közbeszédben, sokan mégsem tudják pontosan, hogy vajon mire utal az ilyen szavak végződése. Mitől „izmus”, amiről szó van? És vajon mi mindenből lehetséges „izmus”-t kreálni?
Néhány izmus, amiről mindenki hallott
A művészetekről és irodalomról szóló tanulmányaink során biztosan találkozunk izmusokkal. Itt hallhatunk például klasszicizmusról, romanticizmusról, szentimentalizmusról, impresszionizmusról, szimbolizmusról vagy kubizmusról. Ezek mindegyikénél a szó első része jelzi: mit tekint a követője a leginkább meghatározónak, a vége pedig azt, hogy az illető következetesen ragaszkodik a fogalom kiemelt fontosságához.
Ha azt halljuk: „ez egy impresszionista festmény”, akkor tudjuk, hogy abban az impresszió – vagyis a benyomás, a hatás – volt az, amiből a mű alkotója kiindult. A festő mindent azzal a szemmel nézett, hogy amit lát, abban mi gyakorolja a legnagyobb hatást az emberre, mi az, ami a legerőteljesebb benyomást hozza létre benne. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy például kerülni fogja az éles kontúrokat vagy a tárgyak szerkezetének, kontrasztjainak kiemelését. Ennél az irányzatnál tehát a benyomás az, ami mindent meghatároz.
Ugyanígy a szimbolizmusnál az áll a középpontban, hogy a festő vagy a költő jelképeket, szimbólumokat használ ahhoz, hogy kifejezze a saját hangulatát, érzelmi vagy mentális viszonyát a világ dolgaival kapcsolatban.
A kubista festők szemléletmódjában a (latin szóval) „cubus”, vagyis a kocka jelenti a kiindulópontot. A kubisták mindenben a mértani alakzatok jelenlétét keresik, és mindent úgy is ábrázolnak, hogy azokból a mértanias jelleg ugorjon ki.
 |
| A narancs bohóchal egyik sajátossága, hogy mérgező virágállatokkal él szimbiózisban, amit más néven mutualizmusnak is neveznek. Ez azt jelenti, hogy a bohóchalak számára a virágállatok – például a korallpolipok vagy tengeri rózsák – biztosítják a táplálékot, amely az általuk megölt, különféle halak maradékait jelentik. Cserébe a bohóchal megvédi őket a ragadozó halaktól, amelyek szívesen lecsippentenék egy-egy nyúlványukat. Az általában 3-5 évig élő bohóchalaknak azért nem árt a növényi méreg, mert speciális nyálkaréteg fedi a testüket. (Fotó: Haplochromis, Wikimedia) |
Ezekben az irányzatokban közös, hogy a képviselőik mind tudatosan döntöttek arról, hogy milyen szellemben – milyen irányzatot követve – hozzák létre a műveiket. Más területeken azonban gyakran találkozunk olyan izmusokkal is, amelyek mögött egyáltalán nincs semmiféle tudatosság, mert a szóban forgó -izmus nem szellemi irányzat, hanem például biológiai vagy mechanikusan létrejött jelenség. Ilyen például a mutualizmus a biológiában. Ez arra utal, hogy egy gazdanövény és a rajta élősködő, másik növény kölcsönösen jól hatnak egymásra, sőt egymásra is vannak utalva az együttélésük során. (Alapja a „kölcsönzés” jelentésű, latin „mutuatio”.) A biokémiából ismerjük például a katabolizmust, ami a vegyületeknek az anyagcsere során energiafelszabadítással járó lebontását jelenti. Az embereknél pedig ilyen a parkinzonizmus (más néven Parkinson-szindróma), amely olyan betegségeket, illetve tünetegyütteseket jelöl, amelyeknél ugyan megjelennek a Parkinson-kórra jellemző motoros tünetek (például remegés, lelassult mozgás, izommerevség vagy elesési hajlam), de az ezek kialakulásához vezető okok nem egyeznek a Parkinson-kór okaival. (Tehát nem minden parkinzonizmusban szenvedő beteg lesz Parkinson-kóros.)
Ugyancsak ide sorolhatjuk a bürokratizmust is, amellyel a gépies és túlbonyolított ügyintézésre szoktunk utalni. A kifejezés egyébként a 18-dik században jött létre, a francia „bureau” (= íróasztal, iroda) szóból, amelyet a görög „kratosz” (= erő, hatalom) szóval kötöttek össze az „arisztokrácia” és a „demokrácia” mintájára. Természetesen ez is sokkal inkább egy jelenség, semmint valódi, tudatosan létrehozott és fenntartott mozgalom, filozófia vagy ideológia. Az utóbbival a művészetek mellett elsősorban a politikában és a közéletben találkozunk.
Mi a helyzet a közéletben?
A közéletben leggyakrabban a társadalmi berendezkedések, termelési módok és a politikai filozófiák, irányzatok neve végződik „-izmus”-sal. Ilyen a feudalizmus, szocializmus, kapitalizmus, illetve a konzervativizmus, liberalizmus, fasizmus-nácizmus, rasszizmus, marxizmus vagy marxizmus-leninizmus; demokratizmus, abszolutizmus, totalitarizmus; jozefinizmus, legitimizmus, blanqizmus; a személyesebb élethez kapcsolódva a lokálpatriotizmus, és még sorolhatnánk. Ezeknél logikai szempontból ugyanaz a helyzet, mint a művészi irányzatoknál: az „-izmus” mindig azt jelöli, hogy mi az a kiemelt fogalom, amelyet az irányzat követője mindenek felett állónak, központi kiindulópontnak tekint.
Sokan mégsem szokták érteni, hogy például a ma ismét gyakran előkerülő rasszizmus, valamint a vele szoros kapcsolatban lévő fasizmus és nácizmus mitől „izmus”. Ezért mindegyikről torz elképzelések születhetnek.
 |
| A magyar szobrászat egyik különlegessége, hogy nálunk született meg az egyetlen, olyan szobor, amely kubista stílusban örökít meg két tudóst és közéleti szereplőt: a 19-dik századi Karl Marx (1818-1883) és Friedrich Engels (1820-1895) alakját. Készítője Segesdi György volt, akinek szobrát 1971-ben állították fel Budapesten, a Jászai Mari téren. A mű legfeltűnőbb vonása, hogy a látványt nagy erővel határozzák meg az alapanyag, a kő tulajdonságai, tehát a keménység, a szögletesség, az élek határozott vonalvezetése. A figurák haja és szakálla is olyan, mintha körzővel-vonalzóval formázták volna meg őket. Azt, hogy az alakjukban mégis van valami lebegés (amely a szellemi szabadságukra is utalhat), a szobrász azzal biztosította, hogy köpenyszerű ruhát „adott rájuk”, s ennek lebernyegei némi könnyedséget hoznak be a képbe. Az alkotást a rendszerváltás során elszállították a helyéről, és a Memento Parkba vitték, ami azonban mit sem von le a művészi értékéből. (Fotó: Maksim, Wikimedia) |
Vegyük sorra. A rasszizmus alapja a „rassz” szó, amely az egységes emberi fajon belül létező, kisebb leágazások, fajták neve. Az élővilágban az egyes fajok tagjait az köti össze, hogy alapvetően azonos a testük és ha van, az agyuk szerkezete, felépítése. Emberi szemmel nézve az egyes fajok közt lehetséges hierarchiát felállítani, annak alapján, hogy bizonyos tudományos szempontok szerint melyik faj emésztése, mozgásképessége, gerince, idegrendszere, agya milyen összetettségű, egyszerűbb-e vagy bonyolultabb, általában véve mi mindenre képes.
A rasszok, vagyis fajták ugyanúgy rendelkeznek az adott faj alapvető szerkezeti felépítésével, csupán másodlagos, jelentéktelenebb formai elemekben – mint például amilyen a bőrszín, a haj minősége vagy a szemek állása – térnek el az egész fajtól és a többi rassztól. Ez azt is jelenti, hogy a rasszok között semmiféle hierarchiát nem lehet felállítani, hiszen annak semmi értelme nem lenne, hogy mondjuk az egyenes szemállást vagy a sima hajat magasabbrendűnek minősítsük a ferde szemállásnál vagy a göndör hajnál. Ezek nyilvánvalóan semmiféle olyan szellemi vagy erkölcsi értéket nem hordoznak, amelynek alapján akár az egyiket, akár a másikat följebb lehetne helyezni. A rasszista azonban éppen ezt teszi, éspedig úgy, hogy amikor meg akar ítélni egy embert, akkor annak a rasszi származását tekinti a mindent meghatározó tényezőnek. Vagyis azt mondja: valaki attól erkölcsös vagy erkölcstelen, jó szándékú vagy gonosz, hasznos vagy káros a társadalom számára, hogy egy bizonyos rasszból származik.
A rasszizmus tehát attól „izmus”, hogy a képviselője a rassz fogalmát értéktartalommal ruházza fel, és az így értelmezett rasszt mindent meghatározó tényezőnek tartja az egyes emberek megítélésében.
A fasizmusnál kicsit nehezebb kitalálni, hogy mit is tart a legfontosabb fogalmának, tehát hogy miből is kreált izmust. Ehhez azt kell tudni, hogy az ókori Római Birodalom egy időszakában a bíróknak jogukban állt az elítélteket egy vesszőnyalábbal megütni, megvesszőzni. Ennek neve volt a „fascis”, magyarul: nyaláb, csomó, köteg. Később a rómaiaknál a vesszőnyaláb mindenféle hivatali hatalomnak a jelképe lett, és kevésbé a verés erőszakosságát, mint egyszerűen a hatalmi szervezetek erejét jelképezte.
A 20-dik században megszülető fasizmus azonban az erőt és az erőszakosságot egyformán az alapelvének tekintette, általában pedig a Római Birodalom nagyságát és uralmi berendezkedését tartotta a legfőbb mintájának. Az Olaszországból kiinduló eszmeiség (amely Benito Mussolini nevéhez is kapcsolódik) ezért választotta ki a vesszőnyalábot a legfőbb szimbólumának, és ezért kreált izmust ebből a szóból. Mussolini pedig a terrorista rohamosztagainak a „harci kötegek”, olaszul fasci di combattimento (fassi do kombattimento) nevet adta, s az ő élükön vonult be Rómába, 1922-ben, hogy ott átvegye a hatalmat.
A fasizmusnak az erőn alapuló politikája mellett még számos egyéb, erőszakos vonása van, amelyről a részletesen a Politikai filozófiák enciklopédiája című kötetben olvashatsz.
A nácizmus gyakorlatilag a fasizmus felső foka, amelyet Hitler és eszmetársai dolgoztak ki. Alapelvei megegyeztek a fasizmuséval. Az alapvető különbség az, hogy a nácizmus szentesítette az ölést, pontosabban a csoportos ölést, vagyis a népirtást. Ehhez az ideológiájában a rasszt átnevezte fajnak, majd ennek alapján a fasiszta párt vezetése alatt álló német államban ún. faji törvényeket is hoztak. (A törvényes jogfosztás gyakorlatát a csatlós országok, köztük Magyarország is átvette, így születtek meg nálunk is a zsidótörvények.) Első számú célpontjuk a zsidóság volt, de általában is ellenséges „faj”-nak tekintettek minden, sötétebb bőrű rasszt, így a cigányokat és az afrikai népeket is. Mivel azonban az irányzatuk a fasizmushoz képest nem jelentett gyökeresen új változatot, a német fasizmus egyszerűen azt emelte be központi kategóriának, hogy „nemzeti” és „szocialista”, vagyis „közösségelvű”. (Az utóbbi kifejezés alapja a „részvétel, egyesülés, közösség” jelentésű, latin „societas” szó.)
Így lett a párt és az irányzat neve németül „nazionalsozialismus” („nemzetiszocialista”), ami a nemzetközi szóhasználatban rövidebb formában, nácizmus néven terjedt el. Ez természetesen nemcsak a német, hanem bármiféle olyan irányzatra alkalmazható, amely a fasizmus elveit vallja, és természetesnek tartja, hogy a politikában elért erőfölénye a legszélsőségesebb kirekesztésre, akár az ölésre is felhatalmazza a képviselőit.
A nácizmust a „Vezér” (Führer), Hitler neve után ugyanúgy szokták hitlerizmusnak is nevezni, ahogyan más, meghatározó személyek nevével is lehet izmust jelölni. Mint már fentebb is láttuk: így lett a kispolgári szocializmus eszméjét hirdető, 19-dik századi Louis Blanqui (lui blank) nevéből blankizmus, a kapitalista (tőke alapú) rendszer működését és a kizsákmányolás természetét, majd mindezek alapján a kommunizmus-szocializmus elméletét kidolgozó Marx nevéből a marxizmus is. Később országvezetők neve is lehetett kiindulópont: például sztalinizmus, rákosizmus (Sztálin, illetve Rákosi Mátyás nevéből; mindkettő az olyan, egypárti berendezkedésre utal, amelyben mindent egyetlen eszmének rendeltek alá). De ezt megelőzően már a régebbi korokban is születtek a személynevekből irányzatnevek: így például Julius Caesaréból a cezarizmus (uralkodási mánia, amit máskor cezaromániakét is emlegetnek); a vallásalapító Buddháéból a buddhizmus; a 16-dik század egyik legjelentősebb, francia matematikusának-filozófusának, René Descartes (röné dékárt) nevéből a kartezianizmus (amely a világ megismeréséhez vezető út alapjának az észt, a rációt tekintette). A végül szintén hatalommániássá váló Buonaparte Napóleonéból a bonapartizmus, az ezzel szemben szelíd és reformista II. József nevéből pedig a jozefinizmus eszméje vált irányzattá.
A nevekből képzett izmusok között érdekességeket jelentenek azok, amelyek nem személy-, hanem nép- vagy országnevet tartalmaznak. Ilyen volt például a 20-dik század elején a „csehszlovákianizmus”, amely az Osztrák-Magyar Monarchián belül született. Célja az volt, hogy a cseh és a szlovák nép különálló, közös államban folytassa a maga életét, érvényesítse a nemzeti érdekeit. Ezt 1918-ban sikerült is megvalósítaniuk, később azonban az irányzat a velük együtt élő kisebbségek (pl. a németek és magyarok) kirekesztésével járt, így egyre tarthatatlanabbá is vált. Végül pedig Csehszlovákia 1993-mas felbomlásával el is tűnt az aktívan létező izmusok közül.
Mint láthattuk: izmust bárminek az alapján el lehet nevezni, így akár a humorizálás céljával is használhatjuk. Bizonyos személyek jellemző cselekvései alapján akár egy kisebb közösségen vagy a családon belül is elnevezhetünk törekvéseket: említhetjük például viccesen a katinénizmust, marcsizmust vagy a pistabácsizmust, de beszélhetünk krumplistákról, bajuszistákról vagy szakállistákról is. A határ a csillagos ég, s az egyetlen, ami korlátot szab ennek a játéknak, hogy lehetőleg senkit se sértsünk meg vele. És ha valakinek egy jó tulajdonságát emlegetjük irányzatként, akkor viszont ezzel kifejezetten örömet is szerezhetünk az érintettnek.
Lévai Júlia
