A szélkakastól az anemométerekig

Azokra a számító emberekre, akik mindig arrafelé fordulnak, ahonnan a kedvező szél fúj, azt szoktuk mondani: szélkakasok. Ebben a képben persze a „szél” nem a természeti jelenségre utal, hanem az ahhoz hasonlító politikai vagy gazdasági folyamatokra. A metafora viszont azért jöhetett létre, mert Európa településein hosszú évszázadokon át gyakori látvány volt a háztetőkön vagy a templomtornyokon ülő szélkakas. Különösen a tengerpart vidékeken volt sok ezekből a forgó szerkezetekből, hiszen a hajósoknak tudniuk kellett, hogy amikor útra kelnek, milyen irányból fúj a szél. Ugyanakkor a szélkakasokat pusztán a díszítés kedvéért vagy egyszerű szimbólumként is föltették a házak legmagasabb pontjaira.

Mióta nézik a szélirányt?
A szeleket az ókorban olyan szeszélyes, kiszámíthatatlan erőknek tartották, amely az istenek kezében vannak, ezért különösebben nem is törekedtek arra, hogy valamiféle mérőeszközt  fejlesszenek ki a meghatározásukra.

Azt, hogy a szelek fizikai erők és a mozgásukat szabályszerűségek jellemzik, Amerika felfedezője, Kolumbusz Kristóf figyelte meg, 1492-ben. Utazása során a szélirány meghatározására zászlószerű vásznakat használt. Először a keleti passzát szél iránya alapján hajózott, majd észak felé hajózva egy nyugati széllel tért vissza. A szelek viselkedésének magyarázatait elsőként Edmond Halley angol tudós írta le, 1686-ban. Ekkora azonban Európa már tele volt szélkakasokkal.

A franciaországi Bourges-ban,  a Saint-Étienne katedrális tetején különösen kecses szélkakas forog.

Miért éppen kakas?

Valószínűleg azért esett éppen a kakasra a választás, mert a formája egyszerre felel meg a praktikus és az esztétikai igényeknek. Egy tengelyre fölszerelt test akkor képes jelezni a szél irányát, ha oldalról nagy felületen tudja befogni a légmozgást (és persze szemből kifejezetten keskeny, hogy a forgását ne zavarják meg a keletkező légörvények). Emellett jó, ha van rajta egy kisebb, hegyes rész, amely nyílként mutatja az irányt. A nagy felülethez pedig éppen megfelelőek a kakas farktollai, miközben a feje és a csőre a „mutató” szerepéhez tökéletes.

Ahhoz, hogy a szél hatására azonnal és könnyen elmozdulhasson a szerkezet a tengelye körül, a kakas két oldalának eltérő súlyúnak kell lennie, vagyis az egyik oldalát súlyosabbra kell készíteni. Ha élénkebb lesz a légmozgás, a kakas a nagyobb súlyú rész irányába fog elbillenni. Így mindig a kisebb súlyú rész lesz a szél felőli oldalon, s ennek alapján mindig leolvashatjuk a helyzetéből, hogy merről fúj a szél. Ettől függetlenül sok szélkakas fölé olykor még külön nyilakat is fölszerelnek az égtájak neveivel.

A jó súlyeloszlás mellett az is fontos, hogy a szélkakasnak legyen elégséges tere, vagyis a környező házak és fák ne legyenek túl közel hozzá. Ugyanis azokon is keletkeznek légörvények, szakszóval turbulenciák, és ezek megzavarhatják a szélkakas forgását. Mindettől függetlenül időnként macskákat is láthatunk a tetőkön szélkakasként működni, amelyek azonban kénytelenek örökké egy nyílvesszőn egyensúlyozni.

A szélirány megállapítása nemcsak a hajósoknak fontos, hanem a repülésirányítóknak is, akik azonban nem szélkakasokat, hanem szélzsákokat használnak erre a célra. A repülőgépeknél ugyanis az a legbiztonságosabb, ha a széllel szemben szállnak fel, mert ez csökkenti a repülők talajhoz viszonyított sebességét. A kifutópályákat is igyekeznek az uralkodó szél irányában építeni. Mivel az oldalról fújó szél kellemetlenebb, ezért gyakran két-három egymást keresztező kifutópályát építenek a repülőtereken.

A szél irányát és erősségét két vagy három kanállal fölszerelt anemométerrel is mérik. A kanalas rész alatt, ennek forgása alapján egy elektromos szerkezet ad információkat a szél erejéről is.

Mik az anemométerek?

Amióta a meteorológia önálló tudományág lett, a szélmérők, szakszóval anemométerek fajtái is kibővültek, emellett a funkciójuk is gazdagodott, hiszen a szélirány mellett a szelek erősségét is pontosan meg kell adni. Az első szélmérőt Leon Battista Alberti, Firenze egyik legsokoldalúbb tudású művésze és filozófusa szerkesztette meg, 1450 körül.

A meteorológusok elsősorban kanalas és légcsavaros szélmérőket alkalmaznak. A kanalas szélmérőnél az irányjelző alatti kis tengelyen helyezkedik el három kanál, a légcsavaros megoldásnál pedig vagy az irányjelző orrán, vagy alatta van egy kisebb légcsavar. Ezeknél a tengelyre szerelt, forgó részekhez elektromos szerkezet is kapcsolódik, amely pontos információkat tud adni a szél erősségéről.
A szélmérőt a nemzetközi normák szerint a talajfelszíntől számított 10 méteres magasságban kell elhelyezni.

Mit jeleznek még a kakasok?

A magasban elhelyezett kakasok egyúttal szimbólumok is. A kakaskultusz első nyomai Asszíria és Ó-Egyiptom kultúráiban jelentek meg. Mivel a hajnali kukorékolás a napkeltét jelzi, a keleti népeknél általában a napkultusz fontos alakja volt a kakas, mint amely képes volt elűzni a sötétséget. Emellett a hírnév, az éberség és a figyelem jelképe is volt. A vörös kakas egyszerre védte meg az embereket a tűztől, de annak előidézője is lehetett: a magyar népnyelvben például egyértelműen ez utóbbi értelemben használták. A „fölszállott a vörös kakas a tetőre” kifejezés azt jelentette, hogy tűzvész tört ki.

A kínai kultúrában az egyensúly egyik eleme: a jin és jang egységében a nőt jelképező kacsa mellett a férfit szimbolizálja, de a szerencsével és a jókívánságokkal is összefonódik. A buddhizmusban ezzel szemben a végzet szimbóluma. A görög-római antik kultúrában a kakas Zeusz és Apollón madara is, és a fényt, a gyógyerőt jelképezi. Emellett lélekkísérő szerepet is adtak neki, hiszen ő az, aki reggelenként mindig egy új hajnal eljövetelét hirdeti, így bizonyára arra is képes, hogy az emberek evilági léte után egy másikba vezesse őket. A rómaiaknál azonban inkább az éberségét emelték ki, ezért a harciasság állata lett, a kakasviadal ötlete is ekkor született.

A kakasok helyett olykor macskák forgolódnak a tetőn, szélkakasként. Számukra talán a „macskakas” név lenne a legmegfelelőbb…(Fotó: Nyíri András.)

Az európai néphitben a kukorékolásnak olykor szellemriasztó hatást is tulajdonítottak. Az első egyistenhit, a judaizmus viszont ismét a keleti filozófiákkal mutatott rokonságot ezzel kapcsolatban: a kakas itt is az emberpár egységének, harmóniájának keretén belül képviselte a férfit, a nőt kifejező – akkor még gúny nélkül megjelenített – tyúk mellett. A Talmudban pedig az udvariasság, előzékenység jelképe lett. A judaizmusból kinövő kereszténységben ismét a fényt, az újjászületést, de egyúttal az ítéletre való visszatérést is szimbolizálta. A hívők szemében a kakas igehirdető is, aki az új hit felvirradását is jelzi.

A reformáció megjelenésekor a kálvinisták kiemelt szimbólumává vált a kakas, és ettől kezdve a református templomok tetejére a kereszt helyére kakast állítottak. Ennek pontos magyarázatát nem tudjuk, csak valószínűsíteni lehet, hogy ez Jézus történetének egy mozzanatára is utalhat: „Bizony, bizony mondom neked: mire megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem” – mondta a Biblia szerint Jézus Péternek az utolsó vacsora alkalmával.

Más magyarázatok szerint a katolikusok egykor, a templomfoglalásokkor a körmeneti kereszttel verekedtek, ezért a protestánsok elvetik ennek a szimbólumnak a kiemelt használatát. A legvalószínűbb azonban az, hogy az ellenreformáció idején mindennél fontosabbá vált a politikai jellegű elkülönülés, és ezt segítették a templomi szimbólumok is. A háztetők, tornyok kakasait azonban mindez nem érinti – ők mindig kitartóan csak arról értesítenek minket, hogy fúj-e egyáltalán a szél, és ha igen, akkor honnan.

Lévai Júlia