Gémeskút, szokatlan szerepben
https://www.tessloff-babilon.hu/gemeskut--szokatlan-szerepben
Az élethez nélkülözhetetlen ivóvizet hosszú ideig kizárólag a földbe fúrt kutak biztosították. Ezek igen változatos formájúak voltak, és jellegzetes neveket is kaptak. A kutak a kultúra területére is beszivárogtak, különféle művészeti alkotásokban is találkozhatunk velük.
Az egyik legismertebb népdalunk például így kezdődik: „Kis kút, kerekes kút van az udvarunkban”. És mivel a kerekes kút nemegyszer találkahely is volt, képe a szerelem érzésével is összekapcsolódott. Másféle képzeteket kelt viszont a gémeskút, amelyet Arany János emelt ki aToldiban, hogy a tikkasztó hőség érzetét idézze fel vele: „Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel / Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel: / Óriás szúnyognak képzelné valaki, /Mely az öreg földnek vérit most szíja ki”. A gémeskút történetéhez azonban az is hozzá tartozik, hogy nem csupán a víz kiemelésére használták.
Gémeskutak a betyárok kezében?
Ha Toldi Miklósnak lett volna bármi köze is a betyárokhoz, az őt megéneklő Arany János a gémeskutak egy másik arcát is bizonyára felvillantotta volna. Gémeskutat – vagyis kétkarú emelőn alapuló, vízkiemelő szerkezetet – elsőként az arabok építettek, és náluk ennek saduf volt a neve. Hozzánk valószínűleg a török hódítók közvetítésével érkezett a híre, hogy azután a magyar tájak egyik legjellegzetesebb építményévé váljon.
Az egyik, legismertebb gémeskutas képet id. Markó Károly (1793-1869) festette 1853-ban, és a Magyar Nemzeti Galériában látható. A kép különlegessége, hogy még Olaszországban készült, a festő egyik hazalátogatása előtt. Vagyis Markó emlékezetből festette meg az alkonyi tájat, amelynek aranymetszés-pontján áll a puszták szimbólumává is vált gémeskút, amely a festészetben Markó mellett Barabás Miklósnál és Lotz Károlynál is megjelenik. (Kép forrása) |
Hazánk egyik legjelentősebb néprajzkutatója, régésze és politikusa, Herman Ottó (1835-1914.) írt hosszabban is arról, hogy a gémeskutat a betyárvilágban jelbeszédhez használták. Ő 1914-ben frappáns módon el is nevezte a gémeskutat a legrégebbi magyar telegráfnak: „A legrégibb magyar telegráf a gémeskút, amellyel különösen a betyárvilágban sűrűn éltek a betyárok és a pártolóik. A gém különféle állásának jelentősége volt.”
A gémeskutak jelbeszédhez való felhasználásának többféle előzménye is volt. Az Arcanum egyik, jelbeszédekről szóló cikkében is olvashatunk például arról, hogy a 19-dik század első felében ún. látófákat használták a jelzések leadásához. Nádudvaron például ez egy 5–6 méteres, földbe állított fenyőgerenda volt, amire olyankor mászott fel a pásztor, amikor a többieknek üzeni akart valamit. Ilyenkor botra tett egy kalapot, és annak emelgetésével jelezte, hogy mehetnek delelőre, ebédre vagy itatásra. A kalap szerepét más helyeken szalmacsóvák is betölthették, de ezeket a veszélyességük miatt ritkábban használták.
Hasonlóképp üzentek a tihanyi halászoknak is az ún. hegyenjárók is, akik a magasból figyelték a halrajok vonulását a vízben, és amikor meglátták, hogy közelednek, ezt azzal jelezték, hogy a subájukat lengették egy botra tűzve. A halászhajók kormányosainak eközben folyamatosan figyelniük kellett rájuk, mert ők a subájukkal az irányt is jelezték, és a halászoknak tudniuk kellett, hogy a „balra tarts” vagy a „vesd ki a hálót” jelentésű jelzést látják-e. Mindez természetesen csak tiszta időben és tapasztalt, éles látású hegyenjárók irányításával lehetett sikeres.
A hírközlés mindig egy „figyelj!” jellel kezdődött, ami általában abból állt, hogy az üzenő személy függőlegesen feltartotta a kezét vagy a kalapját. Ha ugyanezt kétszer, egymás után tette meg, az már egy konkrét utasítást tartalmazott. A juhászok közt például azt, hogy a bojtár terelje a kúthoz a gulyát.
Mindehhez arra volt szükség, hogy minden résztvevő – a pásztor, a bojtár, de még a puli is – értse a különböző mozdulatok, kalap- és botintések jelentését. A pulikat a hortobágyi pásztorok be tudták tanítani a kalap- vagy a bot járásának figyelésére, így a terelőkutyák mindig tudták, hogy merrefelé kell hajtaniuk az állatokat. A Nyírségben és a Hajdúságban a mai napig él a puli gesztusokkal, bot- és kalaplengetéssel való irányításának „tudománya”.
De az 1800-as évek végén az ilyen jelnyelvek a beszélt nyelvek közti különbségek áthidalását is jól szolgálták, vagyis afféle tolmácsnyelvként működtek. A hozzánk betelepülő német és szlovák munkások kezdetben sem egymás, sem a magyarok nyelvét nem értették, ezért volt szükségük rá, hogy munka közben a halászok-pásztorok néma jeleihez hasonló gesztusokkal, néma jelekkel beszélgessenek. (Erről részletesen olvashatsz itt.)
Mit és hogyan állítottak be a jeladáshoz?
Mivel gémeskutat nemcsak a mezőkre, hanem az udvarokra is építettek, az ezzel való jelzés lehetőségét olykor a gazdák-gazdasszonyok is kihasználták az egymás közti beszélgetésben. A különféle üzeneteket a gém és a kútostor helyzetének állásából tudták kiolvasni. Ez a jelbeszéd olyankor is fontos volt, ha az egyikük egy közeli vásárra, piacra ment, ahol egy alkalmi vételre nyílt lehetősége, és ezt nem ártott egyeztetni a másikkal. Az alföldi tanyavilágban ugyanígy a kútgém-ostor átállítással tudatták a földeken dolgozókkal, hogy kész az ebéd, jöhetnek enni. De a kikapós menyecskék is gyakran a kútgémmel jelezték a titkos szerelmüknek, hogy elment a gazda, most lehet őket meglátogatni.
Herman Ottó följegyzései óta pontosan ismerjük a pásztorok jelzéseit a kútgémmel. 1. vigyázz, hivatalos ember érkezett; 2. hajtsák a gulyát vagy ménest az itatóhelyre; 3. elkészült az ebéd, jöjjenek ebédelni; 4. nagy baj, szerencsétlenség történt;5. vigyázz, megérkezett az olvasó (számvevő) bizottság; 6. vigyázz, látogató gazdák érkeztek; 7. a kút vize nem iható; 8. a kút elromlott; 9. a számadó nincs a közelben; 10. nő tartózkodik a pásztorálláson; 11. megérkezett az ócskás, lehet adni-venni, Nádudvar. (Kép forrása) |
A legtöbbször azonban mégiscsak a betyárok és jóakaróik, pártolóik használták a gémeskút-telegráfot, és az ő jelnyelvük volt a legkidolgozottabb. Egy-egy jóakarójuk a kútgém megfelelő átállításával jelezte nekik, ha pandúrok érkeztek a csárdához, ahová ők is gyakran betértek. És persze azt is megtudták, ha már elmúlt a veszély, és ők szabadon odamehetnek. Szintén Herman Ottó leírásából ismerjük azt a hortobágyi népdalt is, amely egy ilyen helyzetet örökített meg:
„Lebocsátva látom a kútgémet, /Elment már a csárdából a német, /Csaplárosné nyissa ki az ajtót,/ Kilenc jerkét hajtottam, meg toklyót.”
(A jerke az egy évesnél fiatalabb nőstény bárány, ritkábban kecske neve, a toklyó pedig az egy-két éves juhokat jelöli.)
A kútgém jelnyelve sok szempontból a zászlójelzésekre is hasonlított. (Ezekről A füstjelektől a szemaforokig I.- II. című cikkünkben is olvashatsz.) Szerencsére a zsandárok a legritkább esetben jöttek rá, hogy a gémeskutak „nyelvei” azért mozognak olyan sokat, mert azokkal egyesek üzennek egymásnak. Sokak szerint ez is volt az oka annak, hogy a hatóságok olykor évtizedeken át sem tudtak a nyomára akadni egyes betyároknak.
Herman Ottó részletesen is leírta a gémeskút-nyelv jeleit, amelyből még ma is sokat megtudhatunk a régebbi korok embereinek életéről, szokásairól. Ma már az információk átadása ilyesfajta tudást nem kíván meg az emberektől, de bizonyos jelrendszerek ismeretére ezeknél is szükségünk van. A különbség az, hogy ezek az eszközök működtetéséhez kellenek, és az üzenetek tartalmához már nincs sok közük. Ettől függetlenül nem árt tudnunk a hagyományos jeladási lehetőségekről, hiszen egy hosszabb és nagy területre kiterjedő áramszünet idején máshoz ma sem tudunk folyamodni, mint a néma jelrendszerekhez.
Lévai Júlia