A Barents-tenger névadójának drámai története

1871-ben igazi szenzációként hatott, hogy egy neves norvég hajós és fókavadász, Elling Carlsen egy akkor 277 éves menedékházra talált rá. A helyszín a jeges Novaja Zemlja északi csücske, ahol egykor, 1597-ben, Willem Barents holland felfedező és expedíciójának tagjai építettek maguknak pihenőhelyet.

Ez egy csaknem 8 méter hosszú és 5, 5 méter széles ház volt, amely az idők során homokkal és jéggel telt meg. Amikor pedig Carlsen rátalált, addigra már egy öböl mélyére süllyedve feküdt. Szerencsére a jég megvédte a sarki rókáktól és medvéktől az épületet, így a benne lévő tárgyak – ládák, ruhák, órák, könyvek és fegyverek – épségben megmaradtak.  A kéményben pedig a néhai Willem Barents és társa, Heemskerk kapitány levelét is megtalálták, amelyet az utókornak szántak.

De vajon miért kellett a felfedezőknek az északi részén lakatlan szigeten házat építeniük? Milyen anyagból tudták ezt megtenni, és hogyan élhettek ott, a nyilvánvalóan kifűthetetlen épületben? Általában pedig miért volt fontos a hollandok számára ez a terület  a 16-dik században?

Kísérletek az északkeleti átjáró megtalálására

A Novaja Zemlja, és általában az északi sarkvidék az észak-európai országok számára jó ideig kizárólag tudományos szempontból volt fontos: olyan területként, amely még nem volt feltérképezve. A szigetet a 12-15-dik század folyamán Oroszország tengerészei fedezték fel, majd oroszok is népesítették be, a délebbi részein. Elsősorban a rozmárok agyarát, s azok bőre mellett még a sarki rókák, jegesmedvék, fókák és rozmárok bundáját-bőrét, illetve a belugák-bálnák zsírját és olaját dolgozták fel és hasznosították. (Részletesebben itt olvashatsz erről.)

Barents hajói az első és második expedíció során sikeresen át tudtak jutni a Novaja Zemlja sziget déli részén lévő Vajdacs-szoroson, ahonnan szerencsés esetben valóban tovább lehet menni Ázsia felé. Ám ez nekik nem sikerülhetett, mert a térkép jobb felén látható Kara tenger mindkét esetben be volt fagyva. A harmadik expedíció viszont észak felé indult, ahol semmi esélyük nem volt a továbbjutásra. (Kép forrása: Sasha Krotov, Wikimedia)

A távolabbi országokból ebben az időszakban még nem hajóztak el ezekre a jeges területekre. A 16-dik századra azonban az észak-nyugat-európai országok jelentős hátrányba kerültek a tengeri kereskedelemben. Ekkorra ugyanis India is fontos kereskedelmi területté vált, ugyanakkor az afelé vezető, déli tengeri útvonalakat egyre inkább Spanyolország és Portugália uralta.

A helyzet először a briteket késztette arra, hogy másik irányba, vagyis északkelet felé keressenek utat a keleti országokba. Angliából elsőként Hugh Willoughby kelt útra 1553-ban, és valószínűleg el is érte Novaja Zemlja déli partjait, amely az első jelentős szárazföld volt ezen az úton. Ám végül a legyőzhetetlen jegesedések miatt vissza kellett fordulnia. A következő évben szintén járhattak arra Angliából, mert az orosz lakosok egy olyan hajóra bukkantak, amelyen 63 angol holtteste feküdt. 1556-ban pedig Stefan Borro expedíciója érte el a Novaja Zemlja partjait, ahol találkozott is egy orosz hajó legénységével. Ám a Jugorszkij Sar-szorosban felgyülemlett jég őket is visszafordulásra kényszerítette, ahogyan  az 1580-as, A. Pete és C. Dzhekman vezette hajók is ugyanígy jártak.

Mindezek után következtek azok az expedíciók, amelyeknek egyaránt a holland Willem Barents volt a vezetője.

Súlyos megpróbáltatások a jégmezőkön

Barents három útra is megbízást kapott a hazájában, Németalföld északi részén, amelynek országai 1581-től a Hét Egyesült Tartomány szövetségeként szakadtak el Spanyolországtól, és ezen belül hozták létre a független Holland Köztársaságot.

Egy későbbi rajzon azt ábrázolták, hogy a tengerészek miként ejtettek foglyul egy jegesmedvét a Kara-tenger partján.)

Barents tanult szakmája a térképészet volt, és ebben a minőségében már a Földközi-tenger jelentős részét bejárta. (Szerzőtársával, Petrus Planciusszal közösen adták ki a Földközi-tenger atlaszát.) Nem csoda, hogy mind ő, mind a megbízói annak ellenére nagy reményeket fűztek az expedíciójához, hogy az nyilvánvalóan sok nehézséget tartogatott a számukra. Barents elsősorban abban bízott, hogy az északkeleti átjáró feltárásában mindenképp segítségére lesz a sarki nyár idején folyamatosan az égbolton lévő nap, és abban is reménykedett, hogy ennek köszönhetően az északi tengerek egy szakaszán találnak olyan jégmentes részeket, amelyeken eljuthatnak majd Kínáig.

Így indult el 1594 júniusában, hogy északkeleti átjárót keressen Kína felé. Az út elején a Novaja Zemlja nyugati partjai mentén hajózott, egy kisebb, Mercury nevű vitorlással az élen. Ekkor két hajója át tudott kelni az akkor jégmentes, déli Vajgacs (Jugor)-szoroson, és a felfedező szinte biztosra vette, hogy társaival együtt megtalálta az utat Kína felé. Ám mivel közeledett az ősz, és ezzel egyre erőteljesebbé vált a jegesedés, vissza kellett fordulniuk.

Egy róla szóló cikk leírása szerint, ezt az útjukat az amszterdami városi tanács, valamint Orániai Móric herceg is igen sikeresnek, bíztatónak ítélte.

Hamarosan meg is kapták a megbízást a második útra, amelyhez már árukészlettel is ellátták a hajókat annak reményében, hogy ezúttal tovább tudnak majd menni. 1595. június 2-dikán futott ki az amszterdami kikötőből Barents flottája, amely immár hat, jól megpakolt hajóból állt. Kezdetben minden jól is alakult, és augusztus 30-dikán nemcsak sikeresen átjutottak a Vajdacs-szoroson, de el is tudták hagyni az azonos nevű sziget térségét. Fontos esemény volt az expedíció történetében, hogy a partvidéken nomád szamojédokkal találkoztak. Ezután azonban ismét beleszólt a felfedezők életébe az időjárás: abban a térségben a nyár szokatlanul fagyos volt, így az előttük lévő Kara-tenger jege a várakozásukkal ellentétben nem olvadt meg. Ráadásul egy szörnyű tragédia is történt: a hajókat épp elhagyó legénység két tagját jegesmedvék támadták és ölték meg. Mindezek miatt a flottának ismét vissza kellett indulnia Hollandiába. 

A feltehetően 19-dik századi festményen azt a helyzetet látjuk, amelyben az expedíció hajója már nem tud kiszabadulni a jég fogságából, és a hajósok csónakkal igyekeznek partot érni. A domb tetején egy feszületet is látunk, amely azonban akkor ott egészen biztosan nem állhatott, hiszen a sziget északi része lakatlan volt. A festő arra akart utalni vele, hogy a szigeten ortodox keresztény oroszok laktak. (Kép forrása)

A következő – tehát harmadik – expedíció 1596. május 10-dikén indult el, egy másik, addig teljesen ismeretlen vonalon. Az út során június 9-én felfedezték a Medve-szigetet (Bjørnøja sziget), majd tovább utazva, június 17-dikén, a világon elsőként elérték a Spitzbergák nyugati partvonalát. A Spitsbergen – magyarul: hegyes csúcsok – nevet is ők adták a területnek. Emellett a fjordvidék további részeit, a mai Forlandsundet és a Prins Karls Forland vidékét is feltárták, majd délre fordulva Isfjorden, illetve Bellsund mellett haladtak el.

Mindent, amit láttak, pontosan feltérképeztek, dokumentáltak. Július 1-jén ismét a Medve-sziget partjain jártak, ahol azonban a két hajó útja kettévált: Barents Van Heemskerk kapitánnyal északkeleti irányba indult, míg Jan Rijp egyenesen észak felé hajózott tovább. A már említett cikk a következőképp írja le az eseményeket: miután Barents hajója 1596. július 17-én elérte a Novaja Zemlja északi részét, drámai módon beszorult a sodródó jéghegyek közé. Szerencsére a 16 fős legénység partra tudott szállni, ám addigra már egyértelművé vált, hogy képtelenség visszafordulniuk: itt kell átvészelniük a sarki telet. Más választásuk nem volt, mint hogy a hajójuk egy részéből faházat építsenek a jeges talajra, amely később a híressé vált Het Behouden Huys nevet kapta.

Mivel a hajóács, Gerrit de Veer leírásai hiánytalanul fennmaradtak, ezekből tudni, hogy élelemből jó ideig nem volt hiány: volt elegendő sózott marhahús, vaj, sajt, kenyér, borsó, bab, liszt, ecet és mustár, valamint füstölt szalonna, sonka és hal. Húskészletüket később jegesmedvék, illetve sarki rókák húsával egészítették ki. A folyadékokkal azonban a rettentő hidegben már voltak gondok: a sör és a bor befagyott, a brandy kásássá vált.

És mivel akkor még nem tudták, hogy a C-vitamin pótlására savanyított káposztát célszerű magukkal vinniük a tengerészeknek, ennek híján őket is utolérte a tengereken jellemző hiánybetegség: a skorbut, ami tovább nehezítette az életüket. A hajósok egyre inkább legyengültek a sok megpróbáltatástól.

A nyár közeledtekor úgy döntöttek, hogy két csónakon elindulnak hazafelé a délnyugati irányt tartva. 1597. június 13-dikán neki is láttak az útnak. A kapitány szervezete azonban már nem bírta sokáig: Barents egy héttel az indulás után, 1597. június 20-dikán meghalt. Kezében még élete utolsó pillanatában is legfontosabb munkaeszközét, a térképét tartotta. Társai ezután ötven napon át eveztek még a tengeren, amikor végre a Kola-félszigetnél orosz halászokkal találkoztak. Ők a segítségükre siettek, és megmentették a tengerészeket, így a legénység maradék tagjai november elsején szerencsésen visszajutottak Amszterdamba.

Heroikus erőfeszítéseiket, az emberiség szolgálatára nagy műgonddal elkészített térképeiket hazájukban az út kudarca ellenére is igen nagyra becsülték. Hírüket-nevüket megőrizték, s a Novaja Zemljától nyugatra fekvő, 1 400 000 km2 területű tengerrészt Barentsről nevezték el.

Emlékezetük őrzéséhez jelentősen hozzájárult, hogy Elling Carlsen nemcsak megtalálta, de le is rajzolta a menedékházukat, s az abban lévő, legfontosabb tárgyakat magával vitte, Norvégiába. Az ő tudósítása nyomán később több expedíció is felkereste a házat, majd egy muzeológus gondosan katalogizálta a tárgyakat. Végül az értékes emlékek először az amszterdami Rijksmuseumba, később a közeli Hague-be, illetve a Tromsøi Polar Museumba kerültek. Ma ezek emlékeztetik a látogatókat arra, hogy mekkora erőfeszítés kellett az északi sarkvidék felfedezéséhez és feltérképezéséhez, egy olyan korban, amelyben az embereknek szinte alig volt eszközük a rideg körülmények legyőzéséhez.

Lévai Júlia