A Bering-szoros névadójáról

A 16-17-dik században még nem lehetett tudni, hogy vajon van-e olyan földnyelv, amely összeköti az ázsiai és az amerikai kontinens hatalmas tömbjét, vagy csak a vízen lehet átjutni az egyikről a másikra.

Noha a vállalkozás sok veszélyt rejtett, mégis sokan voltak, akik vállalták a veszélyeket, és útnak indultak. Ilyen volt a dán Vitus Jonassen Bering is, akiről végül elnevezték a két földrész közt felfedezett szorost.  

Miért éppen orosz szolgálatban?

Vitus Jonassen Bering 1681-ben született a dániai Horsens városában. Kalandvágyó természete hamar megnyilvánult, hiszen annak ellenére, hogy jómódú családban született és akár egyetemre is mehetett volna, ő már tizennégy évesen inkább hajósinasnak állt.  Kezdő hajósként a következő években Indiába és a Karib-tengeri szigetekre is eljutott, még bálnavadász-hajón is szolgált, majd Amszterdamban kitanulta a navigátori mesterséget.

Sorsát alapvetően meghatározta, hogy abban az időben Oroszországból indultak a legjelentősebb expedíciók, Nagy Péter cár támogatásával. Beringet azonban nemcsak a tengeri utazások, hanem a szárazföldi harcok terén is az oroszokhoz kötötték: a cári flotta tisztjeként harcolt először a svédek, majd az Azovi-tengeren a törökök ellen. Közben még házasságot is kötött.

1723-ban első osztályú kapitánnyá és hajóparancsnokká nevezték ki a cári flottában, 1725-ben pedig Nagy Péter cár személyesen választotta ki, hogy feltérképezze Szibéria ismeretlen keleti partvidékét. A cél az volt, hogy jusson el egészen az általuk ismert földrész végéig, ahonnan már fel lehet mérni, hogy milyen az összeköttetés Ázsia és Amerika között. Az Atlanti-óceánról a Csendes-óceánra vezető északi útvonalat, az úgynevezett Északkeleti átjárót akkor már régóta szerették volna feltérképezni, hogy ezzel is kibővüljenek a kereskedelmi útvonalak.

Már az előző évszázadban is volt egy fontos orosz vállalkozás ebben az ügyben: az orosz-kozák Szemjon Gyezsnyov indult el a Kolima folyó torkolatától keletre, 1648-ban, és ki is jutott a Csendes-óceánra. Ám később elvesztek az általa készített feljegyzések, így a területről változatlanul nem tudtak semmi.

Bering tehát most ismét elindult, ezúttal Ohotszk felé, amelynek során Kamcsatkát is érintette. Kamcsatka azért volt fontos, mert ez Oroszország távol-keleti részén fekvő félszigete, amely közel 1250 kilométer hosszan nyúlik bele a Csendes-óceánba, de mivel félsziget, még biztonságos visszautat biztosíthat az expedíció számára.

Bering nagyjából száz emberrel indult neki az útnak, amely két évig tartott, és amelynek során gyalog és lóháton jutott át Szibérián, rendkívül nehéz körülmények között. Végül szerencsésen elérték Ohotszk kikötőjét, ahonnan át tudtak hajózni a szemközti Kamcsatka-félszigetre. 

Ma már tudjuk, hogy a két földrész között nincs szárazföldi összeköttetés, hanem egy keskeny szoros, a mai Bering-szoros húzódik. Az egykori felfedezőknek azonban nagyon sok áldozatot kellett hozniuk ennek megismeréséért.

Felfedezte vagy nem fedezte fel?

Bering és társai egy Szent Gabriel névre keresztelt hajóval indultak el Kamcsatkáról 1728. július 13-án, északkelet felé, hogy tehát megtudják, van-e még valahol szárazföldi összeköttetés, vagy csak a vízen lehet eljutni Amerikába. Egy hónap elteltével elérték a később Beringről elnevezett szorost, majd azt a pontot is, ahonnan – mint ahogy azt ma már tudjuk – látni lehet az amerikai partot. Ám az akkori zord időjárás, a folyamatos köd ezt nem tette lehetővé. És bár akkor már egy évszázada léteztek távcsövek, de ezek még nem voltak annyira erősek, hogy segíthettek volna meglátni a túlsó partot.

Bering mindezek után úgy vélte, hogy egy dologban lehet biztos: Ázsia és Amerika között nincs szárazföldi összeköttetés. Küldetését befejezettnek tekintve visszaindult.

Kemény megpróbáltatások

Az orosz uralkodók azonban nem elégedtek meg az eredménnyel, és a következő évben Beringet ismét megbízták egy úttal: most azzal, hogy a tengeren, kelet felé hajózva jusson el Amerikába. És bár ez az út sem hozott sok sikert, Anna cárnő természetesen értékelte az erőfeszítéseit, ezért nemesi címet adományozott neki. Nem sokkal később ismét egy újabb expedíció vezetésére kérte fel, amelyben azonban már több ezer ember részvételét biztosították a számára. A cél ismét az volt, hogy tárják fel a két földrész közötti szakaszt, de lehetőleg menjenek is tovább, és térképezzék fel mindkét partvidéket.

Beringnek már az első útján is társa volt egy orosz hajós, Alekszandr Csirikov, akivel most is együtt indultak útnak. Bering a Szent Péter nevű hajót, Csirikov a Szent Pált irányította. 1740 szeptemberében futottak ki a vízre, miután az útjuk előkészületei során, a csoport bázisaként Petropavlovszkot, Kamcsatka mai fővárosát is megalapították.
A közös utat azonban drámai esemény törte meg: a két vitorlást egy vihar olyan messze sodorta egymástól, hogy többé nem találták meg egymást.

Mint később kiderült, Csirikov egészen Amerika északnyugati partvidékéig sodródott, de mivel ott nem talált alkalmas kikötőt és a készletei is fogytán voltak, szerencsésen visszatért Kamcsatkára.

Bering viszont 1741. július 16-án végre megpillantotta Alaszka partjait, és ki is tudott kötni a közelében lévő Kajak-szigeten. Csakhogy most is közbeszólt a rossz idő, emellett az élelmezésük sem volt megfelelő, ezért egyre romlott a legénység állapota. Ezért Bering ismét visszafordult az útról, és Kamcsatka felé hajózott. Eközben felfedezte fel az Aleut-szigeteket, ami szintén jelentős eredmény volt.

A Kamcsatkától jobbra található szigetcsoport egyikén lelte halálát a Bering-expedíció tagjainak fele, a vezetőjükkel együtt.

Mi vezetett a tragédiához?

A legfőbb gond az volt, hogy ekkor még nem ismerték a vitaminokat és jelentőségöket, és nem tudták, hogy a C-vitamin hiány, vagyis a skorbut megelőzésére elég lett volna, ha savanyúkáposztát visznek magukkal a hajóútra. Hiába ették a sok szárított húst vagy az egyéb, lisztből készült ételeket, drasztikusan leromlott az állapotuk. A hajó végül egy kopár, fátlan szigeten próbált menedéket találni a Kamcsatka-félsziget melletti szigetcsoportnál. Bering úgy gondolta, hogy itt át tudják vészelni a borzalmasan hideg telet, és majd tavasszal visszahajóznak Kamcsatkára. (A szigetcsoportot végül róla nevezték el Parancsnok-szigeteknek.) Sajnos azonban a legénység fele Beringgel együtt még decemberben belehalt az elviselhetetlen körülményekbe. A nagy hajós és felfedező sírját csak évszázadokkal később, 1991-ben azonosította be egy expedíció.

Kik maradtak életben?

A legénységnek másik fele szerencsésen túlélte a telet, és ebben valószínűleg nagy szerepe lehetett Georg Wilhelm Stellernek is, aki orvos és biológus is volt. Ő egyrészt felfedezett egy ehető, nagy testű állatot a szigeten: a tengeritehenek egy faját, amelyet később róla neveztek el Steller-tengeritehénnek. Emellett volt még a szigeten medvefóka és oroszlánfóka is, amelynek a húsát szintén meg lehetett enni. De Steller legnagyobb érdeme mégsem ezek felfedezése volt, hanem az, hogy azt javasolta a legénység tagjainak, egyenek barnamoszatot is, bármennyire visszataszítónak is találják.

Szofron Fjodorovics Hitrovo szintén a Bering-expedíció tagja volt. Ő örökítette meg egy rajzon Kelet-Kamcsatka korai térképét, amelyre a Parancsnok-szigetek fölé a Steller-tengeritehenet, az északi medvefókát és a Steller-oroszlánfókát is odarajzolta.

Valószínűleg kitapasztalta, hogy ha moszatból készít ebédet, csökken a skorbuttal járó ínyvérzése, és ebből arra következtethetett, hogy a moszatban gyógyító erő rejlik. Aki tehát hajlandó volt moszatot enni, életben maradt. A legénység maradéka tavasszal nekifogott, hogy az hajóroncsokból egy használható vitorlást építsenek, és azzal visszajussanak Kamcsatkára. Tervük sikerült is, és mivel Csirikov közben a keresésükre indult, Kamcsatkán meg is találta őket, így az ő sorsuk jóra fordult. Bering emlékét pedig nagy tisztelettel megőrizték, így azután később a szoros és a tenger ottani része is az ő nevét kapta.

Sajnos a Steller-tengeritehén sorsáról már nem lehet hasonló jókat mondani: a biológus leírásának ismertté válása után később hajósok tömege ment a Parancsnok-szigetekre, és számolatlanul ölte húsukért és zsírjukért az állatokat. 1768-ban már az utolsó példányt érte egy szigony, így a tengeri tehenek kihaltak. Ma már csak egy modellel találkozhatunk a londoni Természettudományi Múzeumban. illetve A német Christian Morgenstern költő abszurd versikéje is róluk szól:

A kihalt tengeri tehén

A kihalt tengeri tehén
Egy este
A Müllerné őnagyságát kereste.
Felírta egy cédulára halkan:
Én már régesrég kihaltam.
Ezt körbeadták szépen a terembe,
S a tengeri tehén elment merengve.
(Fordította Szabó Lőrinc)

Lévai Júlia