A teknőtől a bölcsőig

A karácsonyi betlehemes képeken a gyermek Jézust szalmára fektetve látjuk. Jézus azért született istállóban, mert a születését megelőzően Augustus császár rendeletet adott ki az emberek összeírására. És mivel mindenkinek a születési helyén kellett jelentkeznie, Józsefnek, aki ugyan Máriával együtt a galileai Názáretben lakott, a júdeai Betlehembe kellett mennie, mert ő ott született. Az akkor már szülés előtt álló Mária is vele ment. Betlehemben viszont nem kaptak szállást, ezért húzódott be a család egy istállóba. Ezért Jézusnak nem jutott bölcső, csak szalma.

Kezdetben a bölcsőknek nem volt talpuk. Formájuk gyakran a dagasztó- vagy a mosóteknők alakját utánozta.

Milyenek voltak az első bölcsők?

Kezdetben a csecsemőket éjszaka ugyanabba az ágyba fektették, amelyben a szülők is aludtak, napközben pedig az anyák gyakorlatilag folyamatosan magukra kötve hordozták őket. Akkor ezek az alkalmatosságok jelentették a gyerekek bölcsőjét. Ezeket ugyanúgy egyszerű kendőkből, sálfélékből készítették, különböző hevederszerű rögzítőkkel kiegészítve, ahogyan a mai gyerekhordozókat is.

Idővel azután megjelentek az állványos bölcsők is. Ezeket elsősorban azokon a területeken kezdték készíteni, ahol fejlődésnek indult a földművelés, és ahol ettől a nők munkája is nehezebbé vált. Bár az akkori társadalmakban a nők a legtöbb munkától el voltak zárva, ez alól a földműves munkák kivételt képeztek: ezen a területeken már csak azért sem nélkülözhették őket, mert ezt a szegénység nem engedte volna.

A munkavégzéseik során a csecsemőket a nőknek egyre gyakrabban kellett levenniük magukról és biztonságos helyre fektetniük. Így alakult ki a mezei bölcső formája, amelyhez mindig építettek egy állványt. Az állvány egy fa erős ága, de egy szekér rúdja is biztosíthatta. Erre rögzítettek egy textilt, amelynek a széleit is lezárták valamivel, nehogy kiguruljon belőle a baba. A szerkezetet gyakran bölcsősátornak is nevezték. A fából szerkesztett, hordozható állvány, vagyis a bölcsősátor hamar meghonosodott Magyarországon is, ahol a legjellemzőbb formája egy három rúdból összekapcsolt rúdgúla volt. De ismert volt az a biztonságosabb fajtája is, amelybe már félkörösen hajlított lécbordákat is tettek, és amely elvezetett a következő formához: a lakásbeli használatra készített fa bölcsőhöz.

Ahogyan más tárgyaké is, úgy a mezei bölcső neve is tájanként más és más volt nálunk, így meglehetősen változatos néven szerepelnek ezek a leírásokban. Az állvány neve lehet hintafa, ringetőfa, tacskafa, kolyesz vagy vitolla, a fekvőhelyé pedig hintaruha, kengyeles ruha, tacska, ponyus vagy kosolya.

Az állványos bölcsőt gyakran a mezőkre is kivitték, hogy a babák akkor is a mamájuk közelében lehessenek, amikor annak dolgoznia kellett.

Mi állt kézre ahhoz, hogy jó bölcsője legyen a babának?

Az első fából készült bölcsők teknő formájúak voltak, amelyekhez a kenyértészták készítéséhez vagy a mosáshoz használt eszközök adhatták az ötletet. A különbség abból állt, hogy a teknő alján legömbölyítették a széleket, hogy ringatni is lehessen a csecsemőt, így ezek a bölcsők nagyjából félhengerek voltak.

Ezt már az ókorban is minden területen ismerték. Jellemzőjük volt még, hogy ezeket is ugyanúgy ellátták faragásokkal vagy színes festésekkel, mint a dagasztó- vagy a mosóteknőket. A hűvösebb éghajlatú területeken később ugyanolyan lábakat is kaptak a teknők, mint amilyenek az ágyakon is voltak, hogy elkerüljék a csecsemők megfázását vagy kihűlését. A láda alakú fekhelyet függesztve szerelték fel az állványra, hogy ringatható legyen. Az ágy és az állványos bölcső összekapcsolásával született meg végül az a bölcsőforma, amely azután szintén az egész világon ismertté vált, és amelyet talpas bölcsőnek hívunk.

A fonott bölcsőktől a fa bölcsőkig

A 17-dik században sok helyen fonott kosarat helyeztek a bölcsőállványokra. Ennek divatja azonban Magyarországra csak a 19-dik században érkezett meg, ám mivel addigra a fa bölcsőknek már erős hagyománya volt, kevésbé terjedt el.

Ezt a rácsos oldalú talpas bölcsőt a 19-dik század második felében készítették Maconkán (Nógrád megye). Ma a budapesti Néprajzi Múzeumban áll. A bölcsők többségének azonban inkább tömör fából készült az oldala.

A fa állványos bölcsők kezdetben hasonló lábakon álltak, mint az ágyak. Idővel azonban az állvány két-két lábát egy ívelt talppal fogták össze, és így alakult ki a talpasbölcső, más néven ringó bölcső. Ez Európában mindenütt, de Ázsiában is sok helyen elterjedt.

A honfoglalás előtti magyarok török közvetítéssel ismerték meg, de kezdetben csak az előkelők kiváltsága volt a bölcső. A társadalom többi rétegében nagyjából a 13-dik században vált általánossá. A ringó bölcső kezdetben jóval magasabb volt, mint a későbbiek, és a két oldallapja enyhén kifelé dőlt. Ám mivel a magas lábúak valószínűleg gyakran felborultak, egyre rövidebb talpakat készítettek a bölcsőkhöz.

Ettől kezdve a bölcső egyre több és egyre szebb formája vált honossá szerte Európában. És ahogyan mindenre, ami fából készült, a bölcsőkre is rendre rákerültek az egyes területek jellemző faragott vagy festett mintái. Ezek a minták leggyakrabban festett virágok voltak, de ahogyan a ládákat, szekrényeket és fából készült mángorlókat is, úgy a bölcsők oldalát is szerették mértani mintákkal ékesíteni, amihez az ácskörzőt használták. Ugyanakkor a más tárgyakon gyakran megjelenő feliratozás vagy a vallási jelképek alkalmazása a bölcsőknél nem volt jellemző.

A bölcsőkhöz természetesen szintén főződtek hiedelmek de ennek a bennük fekvő csecsemők csak a hasznát látták, hiszen ennek köszönhetően sok színes és érdekes formájú tárgyat akasztottak a szemük elé, amelyek a felnőttek szerint a szemmel verésektől vagy az átkoktól óvták a babákat. A csecsemők szerencsére arról a hiedelemről sem értesültek, amely szerint a bölcsőt nem szabad üresen ringatni, mert akkor meghal a később beletett gyerek. A talpasbölcső így mindig csak a biztonságot jelentette és azt a jó érzést hozta vissza a babáknak, amit még az anyukájuk hasában ismertek meg, vagyis a ringatózás örömét.

Lévai Júlia