Halbőrből ruha, cipő és gyógytapasz

A múlt század elején a legdrágább cipők és táskák gyíkbőrből készültek. Azt hivatottak jelezni, hogy a viselőjüknek sok pénze és kifinomult ízlése van. Kevesen tudták ugyanakkor, hogy több természeti nép is ehhez hasonló, szintén pikkelyes mintázatú csizmában, cipőben, sőt, ruhában járt, és hogy ezek évszázadokon át a mindennapi viseletük részei voltak. Csak éppen nem a gyíkok, hanem a halak bőréből varrták ezeket.

Egy ilyen halbőr ruha elkészítése rengeteg időt igényelhetett, hiszen majdnem kétszáz lazac bőrét kellett hozzá letisztítani, cserzéssel kikészíteni, kiszabni és összevarrni.

Miért éppen a halak?

Ahol a hideg miatt nem termett meg a gyapot vagy a len, ott az emberek az állatok bőréből és szőréből készítettek maguknak ruhát. A tengerek, folyók mellett élők számára ehhez elsősorban a vízi állatok kínálták a  lehetőséget. Olyannyira, hogy halbőrből nemcsak ruhák, hanem dísztárgyak és egyéb használati tárgyak is készültek.

A halbőr feldolgozása, varrása idővel önálló szakmává vált, amelynek fogásait ma a hivatásos népművészek igyekeznek megőrizni és továbbadni. Nyaranként, a turisták által sűrűn látogatott bazársorokban ma is megtalálhatók a halbőrből készült képek, szemüvegtartók, táskák, sőt mobiltokok. A Mesterségek Ünnepére, Magyarorország legnagyobb nemzetközi kézműves fesztiváljára is érkeztek már halbőr varrók, például a Szahalin-szigetekről.

Hogyhogy nem büdös és szakadós?

Ha semmivel sem kezelnék, a nyersbőr nedvesen rothadni kezdene, a kiszáradása során pedig egyszerűen megkeményedne és törne. Ezt a problémát a bőrrel foglalkozó mesterek az úgynevezett cserzéssel oldották meg, amelynek többféle módszere is létezik. A leghíresebb középkori bőrcserzők egyébként a magyar tímárok és vargák voltak.

A kiemelkedő minőségű magyar bőrök – akkor elsősorban ökör-, ló-, bivaly- és marhabőrből készült szíjak és lószerszámok, illetve a vékonyabb kecske- vagy juhbőrből készült nadrágok, csizmák, papucsok – akkora világhírre tettek szert, hogy IV. Henrik francia király (1589-1610) mesterembert is küldött Magyarországra a szakma eltanulásának céljával. (Franciaországban azóta is „magyar módinak” nevezik magát a cserzést.) Az ő leírásaik szerint a mesterek ásványi anyagokkal készítették ki a bőröket: timsóval és konyhasóval. Először borotválással szőrtelenítették, azután timsóval-konyhasóval kenték be a bőrt, majd ugyanilyen oldatban megtaposták. Mivel az így cserzett bőrök érzékenyek voltak a nedvességre, azokat az eljárás után parázs fölött megmelegítve olvasztott faggyúval itatták át. A magyar bőrnek így nagy volt a szakítószilárdsága és a vizet is állta, ezért maradhatott a középkori és a későbbi Európában is keresett áru.

Halbőrből ma is készülnek cipők, papucsok vagy csizmák, de olykor ennél könnyedebb, egyszerűbb tárgyak is – például fülbevalók.

Más helyeken a bőr cserzéséhez inkább növényi alapanyagokból készült cserzőleveket használtak. Mivel ezek szerves anyagokat tartalmaznak, a cserzés során a molekuláik összekapcsolódnak a bőr fehérjéivel és megerősítik a bőr szálas szerkezetét. A fehérjerostok erősítése és a fehérjék kémiailag aktív csoportjainak lekötése után a cserzett bőr ellenáll a mikroorganizmusok enzimjeinek, vagyis nem fog elrothadni és kevesebb nedvességet fog magába szívni. Cserző hatású anyagokat tartalmaz a tölgykéreg (csertölgy), a cserszömörce levele és a gubacs is. Ott, ahol halbőröket használtak fel, elsősorban a természetben könnyen föllelhető anyagokhoz nyúltak, tehát növényekből készítettek áztatólevet. A cserzéshez ma már szintetikus anyagokat használnak, amelyek vegyületei a fehérjék szerkezetét a felhasználás szempontjából még kedvezőbbé alakítják.

Hol készítették a legtöbb halbőr ruhát?

Ma a világban két helyen őrzik a legszembetűnőbben a halbőr varrás tudományát: a Szahalin-szigeteken és Kínában. Mindkét helyen rendkívül gazdag kultúrája alakult ki ennek a mesterségnek.

A Szahalin-szigeteken három népcsoport is híres volt erről a tevékenységéről: a nyivh, az orok és az ainu csoport. Nemrég magyarul is megjelent egy orosz etnográfus, J. A. Krejnovics igen érdekes könyve, Nyivhek, Szahalin és az Amur titokzatos lakói címmel.  A könyvből például azt is megtudjuk, hogy ők elsősorban a púpos lazacot és a közönséges lazacot halászták, ezekből halmozták fel télre a szárított készleteiket, amelyekből természetesen a számukra kiemelten fontos kutyáiknak is jutott. A lazacok bőrét pedig mesteri módon használták fel a ruháik és csizmáik készítéséhez. A ruhákhoz emellett fókabőrt is használtak, a bundájával kifelé és befelé egyaránt bedolgozva. A cipők-csizmák fejrészét pedig a tengeri pisztráng bőréből varrták, a lazac bőre ezeknek inkább a szárát adta. Az Amur mentén a köpenyeket tőponty bőréből készítették.

A szigeteken, elsősorban északon mára a nyivheknél jóval kisebb létszámban élnek az orok nép tagjai. Ők a 2002-es orosz népszámlálás adatai szerint még 346-an voltak, a 2010-es népszámlálás során azonban már csak 295-en maradtak. Az ő gazdaságuk egykor, még az oroszok odaérkezése előtt elsősorban a rénszarvasok tenyésztésére épült, de emellett a halászat is jelentős szerepet játszott az életükben.

Az ainuk ennél jóval többen vannak: kb. 25 ezren, de mivel ez a népcsoport eredetileg a Kuril-szigetekről származik és azóta közülük sokan beolvadtak a japán társadalomba, a pontos létszámukat nehéz lenne meghatározni. Mindenesetre viharos történelmüket sokan szintén a Szahalin-szigeteken élték át, ahol a nyivhekhez és orokokhoz hasonlóan magas szintű halfeldolgozó kultúrát alakítottak ki. Csizmáik vagy kutyák, vagy lazacok bőréből készültek.

Brazíliai orvosok ötlete volt, hogy a trópusi tilapia halak bőrét használják fel egy súlyos égési sérülés gyógyítására. Az előzőleg természetesen kellőképpen kezelt bőrdarabokat egy 36 éves nő megégett karjára és kezére tették fel, mintha ragtapasz lenne. A halbőr ugyanis optimális mennyiségű kollagént tartalmaz és a maga esszenciális fehérjéivel képes korrigálni az emberi bőr sérüléseit. A beteg fájdalmai csökkentek és a sebei gyorsan gyógyultak.

Kínában a legkisebb létszámú etnikum, a haozhezu nép körében őrzik még ma is a halbőrvarrás tudományát. Nevük jelentése: halbőr-törzs. Ők a hidegebb éghajlatú Heilongjiang tartományban élnek. Őseik a Heilongjiang, a Songhuajiang és az Usszuri folyó melletti területeken laktak, ahol a hideg miatt nem él meg a gyapot, ezért amíg meg nem indult a kereskedelem és nem jutottak hozzá a növényi alapú fonalakhoz, mást nem is tudtak felhasználni, mint a halak és egyéb állatok bőrét. Ott szinte mindenki a halászatból élt, halbőrruhában és halbőrcipőben járt, ezért ez is lett a népviseletük.

Halbőrruhát már ezer évnél régebben is készítettek, ám ez már akkor sem lehetett a legegyszerűbb dolog. Egy mai népművész beszámolója szerint ugyanis egy ruha elkészítéséhez minimum 180 darab lazac bőrére van szükség, ebben az esetben tehát már az anyag előkészítése is rengeteg munkával járt, amelyet többnyire a nőknek kellett elvégezniük. A régebbi időkben, amikor a nők idejét, energiáját még számolatlanul és fizetség nélkül használták fel a maguk céljaira a társadalmak, ebben semmi feltűnő nem volt, ma azonban már természetesen meg kell fizetni a rengeteg belefektetett időt.

Mindezek mellett a huszonegyedik században az is kiderült, hogy a halbőrrel gyógyítani is lehet: biztonságos, az égési sebeket jól lezáró s egyszersmind gyógyító ragtapaszként használhatják a halbőrt az orvosok. Talán nem képtelenség feltételezni, hogy az egykor halbőrbe öltözött népekkel ugyancsak megesett, hogy nemcsak ruhakészítéshez használták ezt az anyagot, hanem gyógyításra is.

Lévai Júlia