Olaszország nagyobbik enklávéja: San Marino

Az 1861 óta egységes Olaszországon belül két további önálló állam is létezik ún. enkláveként. Az enkláve (jelentése: zárvány) olyan állam, amelynek területét egyetlen másik állam szárazföldi területe veszi körül, vagyis az ilyen ország beékelődött egy másikba. Az Olaszországon belüli, két enkláve San Marino és Vatikán-állam.

Ezek közül a Vatikán területe a kisebb: 0,44 négyzetkilométer, a szerepéből adódóan mégis ez kerül szóba gyakrabban. Ugyanakkor a nála nagyobb – nagyjából 60 négyzetkilométeres területű és kb. harmincezres lélekszámú – San Marino története sem érdektelen. 

A kőfaragó, remete majd kolostorépítő Szent Marinus története

A szerény alapterületű, de annál szebb panorámájú San Marino Olaszország északkeleti részén fekszik, nem messze a tengerparttól. A hozzá legközelebb eső, ismert városok Rimini, Pesaro és Urbino, illetve a kissé távolabbi Ancona. Az ország történetét összeköti a Vatikánéval, hogy nagyjából ugyanabban az időben született, és ugyanúgy egy keresztény közösség növekedésére, illetve stabilizálódására épült.

A város központja a Titán hegy egyik meredek szikláján található, 756 méteres magasságban. Itt számos műemlék épületet láthatunk, köztük városfalakat, városkapukat, és a 14-dik századi San Francesco-kolostort és a 16–17-dik századi Santa Chiara-kolostort. Mellettük ott van még egy 18-dik századi színház és egy neoklasszikus, 19-dik századi bazilika is, A köztársaság védelmét egy erődrendszerrel biztosították. Ennek három megmaradt védőtornya a Guaita, a Cesta és a Montale, amelyek a 10-13-14-dik századból valók. (Kép: fdecomite, Wikimedia)

A 3-4-dik század idején a Római Birodalom területén még nagy erőkkel üldözték a keresztényeket, mivel az egyistenhit szemben állt az addigi, többistenhitre épülő pogánysággal. Annak ellenére, hogy a keresztények kifejezetten a szelídséget, az együttérzést, a karitászt hirdették, mint az új vallás legfontosabb alapeszméit, vagyis nem próbáltak erőszakosan téríteni, a régi szemlélet hívei, különösen Diocletianus császár idején, nem egyszer meg is ölték azokat, akik konokul kitartottak keresztény nézeteik mellett. Ezért a keresztények egy része elmenekült, elbújdosott.

Ezt tette egy vállalkozó kedvű kőfaragó, Marinus, népszerűbb nevén Marino is, aki előzőleg, a 200-as évek végén hosszú ideig Riminiben dolgozott. Ám mivel nem titkolta a hitét, őt is hamar utolérte a keresztényüldözés. Ezért elhagyta Riminit, és befelé indult az országban, a Monte Titano (Titán hegy) területén. 301 táján rátalált egy barlangrendszerre, ahol az egyik bemélyedésben lakhelyet alakított ki magának, és ettől kezdve itt élt, immár remeteként.

A közelben élők alighanem jó szívvel fogadhatták, mert hamarosan az igehirdetőjükké vált, és egy kolostort is alapított a számukra. Így egyre nagyobb közösség szerveződött körülötte, amely valószínűleg a szomszédos községekből is odavonzotta az embereket. Ezután hamarosan több kolostor is épült.

Amikor Marino 366-ban, 90-91 éves korában meghalt, a község már ismert keresztény központ volt. Ez alapozta meg a későbbi önálló városállam létrejöttét. Ez abban az időszakban nem volt szokatlan történés, mert Itália még nem volt egységes ország: különféle nagyságú-erejű városállamokból állt. Ezt az új államot a lakói az első kolostoruk szentté avatott alapítójáról nevezték el San Marinónak. Mindez már a 13-dik században történt, amikor a kor szellemének megfelelően a városállam a köztársasági formát követte. Amiért ma is a világ legrégibb, máig fennálló köztársaságaként tartják számon. Egyúttal Bermuda, Gibraltár, Macao, Monaco, Nauru, Saint-Barthélemy, Tokelau, Tuvalu és Vatikán mellett ez a városállam is beletartozik a világ tíz legkisebb állama közé.

Hogyan szóltak bele a nagyhatalmi viszonyok a piciny San Marino életébe?

A 16-17-dik században egész Európában rendszeresen törtek ki háborúk, majd a térség nagy része egy időre a francia császár uralma alá is került. A kisebb köztársaságok számára különösen fontos volt a függetlenségük megszerzése, hiszen egyébként sokkal nehezebb volt védekezniük az esetleges támadásokkal szemben. Az esetek többségében nem is volt önálló haderejük. És mivel akkoriban Közép-Európában az egyes országok legfőbb ügyeire a római katolikus egyház mondta ki az utolsó szót, és az államok sorában is a pápai állam volt az első, a függetlenséget szintén a Vatikántól kellett kérni.

Mivel San Marino nem rendelkezik reguláris haderővel, szükség esetén Olaszország gondoskodik a védelméről. Ugyanakkor itt is fenntartanak egy kisebb alakulatot, amely a Guarda di Rocca (A Szikla gárdája) nevet viseli. Ennek alkalmi ceremóniái ugyanúgy jó szórakozást kínálnak a turistáknak, ahogyan például a vatikáni Svájci Gárda, vagyis a római pápa testőrségét ellátó, katonai csoport. A fotón látható gárda-tagok épp őrségváltásra indulnak. (Kép forrása)

San Marinónak 1631-ben adta ezt meg a pápai állam, amely egyébként akkor még a legkevésbé sem volt enkláve, sőt egész Közép-Itália birtokosának számított. Róma területére csak azután szorult be, hogy 1861-ben, Garibaldi törekvéseinek is köszönhetően Itáliát sikerült egyesíteni, majd 1870-ben Rómát az állam fővárosává tenni. Ekkor az államot és egyházat is elválasztották egymástól, valamint a pápaságot is megfosztották a világi birtokaitól.

Ekkor a pápa a püspökök hagyományos központjaként működő lateráni főszékesegyház (bazilika), illetve a hozzáépült palota területére vonult vissza, önmagát pedig az „olasz állam foglyává” nyilvánította. Később azonban, az 1929-es zsinat idején, a lateráni egyezményben sikerült az olasz és az egyházi államnak egyezségre jutnia, amelyben az olasz állam elismerte az egyházi állam függetlenségét. Ettől kezdve tehát a Vatikán is független enklávé Olaszországon és egyúttal Rómán belül.

Mindeközben San Marino független és semleges státuszát az 1815-ös bécsi kongresszus is megerősítette. A tárgyalások legfőbb célja az volt, hogy a napóleoni háborúk után rendezze az európai államrendszert, és helyreállítsa a térség politika egyensúlyát, amit alapvetően el is értek, Mindez azonban sajnos nem zárta ki, hogy a városállam előbb-utóbb mégis csak belekeveredjen egy háborúba. Így történt, hogy 1915-ben, amikor az első világháború sodrásában Olaszország az antant oldalára állt, San Marino is hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának. Szerencsére azonban a háború után mindezek szintén elrendeződtek. Így ma San Marino elsősorban azzal tűnik ki, hogy az egyik legszebb és legérdekesebb turisztikai célpont Európában.

Lévai Júlia