Udvarhölgyek, mint krónikások

A történelem egyik megrázó eseménye Erzsébet magyar királyné, ismert nevén Sisi meggyilkolása volt. Ez a Genfi-tó partján történt 1898. szeptember 10-dikén, ahová a magyarok körében különösen népszerű Sisi magánemberként utazott el. Mivel nem szerette, ha testőrök kísérik az útjain, ezért itt is csupán az udvarhölgye volt vele.

Ezt használta ki egy szerencsétlen sorsú anarchista, Luigi Lucheni (luidzsi lukéni), aki szegény sorsáért és megpróbáltatásaiért a gazdagokon akart elégtételt venni azzal, hogy fontos személyeket gyilkol meg. Luigi Lucheni tudta, hogy Sisi a Beau Rivage (bó rivázs) hotelban szállt meg, és már reggeltől a közelben várakozott. Sisi koradélután lépett ki a kapun, oldalán az akkori udvarhölgyével, gróf Sztáray Irmával együtt. És hogy végül mi zajlott le a szálloda előtt, azt teljes részletességgel épp ennek az udvarhölgynek a leírásából tudhatta meg később a világ.

A könyvben megörökített jelenet

Az udvarhölgy, gróf Sztáray Irma később az Erzsébet királyné kíséretében című könyvben foglalta össze az emlékeit. A végzetes esemény leírását a szállóból való kilépés pillanatával kezdte, és a királyné halálával zárta: 

„– Nézze, Irma, virítanak a gesztenyefák. Schönbrunnban is vannak ilyen kétszer virágzók, s a király azt írja, hogy azok is virágban vannak.
– Felség, a hajó jelez – szóltam…
E pillanatban jóval előttünk meglátok egy embert, ki mintha kergetődznék, egy útszéli fa mögül kiugrik és a legközelebbi másikhoz rohan, innen átcsap a tó melletti vasrácshoz, majd újra egy fához, s ekként a gyalogjárón keresztül-kasul cikázva felénk közeledik. Most úgy tesz, mint ki nagyot botlik, előre lódul és ugyanekkor öklével a királynéhoz sújt.
Mintha villám sújtotta volna, hangtalanul hanyatlott hátra a királyné, és én lelkemet vesztve, egyetlen kétségbeesett kiáltással hajoltam fölébe. Támogatásommal lassan fölemelkedett a földről. Csodának tetszett, amint most kiegyenesedve ott állt előttem. Bár haját rendbe hozni nemigen sikerült, föltette kalapját, fogta legyezőjét és ernyőjét, és megindultunk.
A kikötőbe értünk. A hajóhídon még könnyű lépésekkel jött mellettem, de amint a hajóra léptünk hirtelen megszédült:
– Most a karját! – tördelte, elfúló hangon. Átkaroltam, de nem bírtam fönntartani, fejét a mellemhez szorítva, rogytam térdre a padlón.
– Orvost! Orvost! Vizet! – kiáltottam. A királyné halotthalványan, csukott szemekkel feküdt karjaim között. A lakáj és mások rohanva jöttek a vízzel. Mikor meglocsoltam arcát és halántékát, szemhéjai fölnyíltak, és én mögöttük ott láttam a halált…”

A genfi merénylet eseményét számtalan korabeli rézkarcon is megörökítették. Ez egyike azoknak, amelyen az alakok helyzete megfelel Sztáray Irén leírásának. (Más képeknél előfordul, hogy a szerzők inkább a fantáziájukra hagyatkoztak, és így például a királyné és kísérője indokolatlanul messze kerültek egymástól.) (Kép forrása)

Azt már az orvosok véleményéből lehetett megtudni, hogy Erzsébet azért nem érezhette, maga sem, hogy a hegyes szerszám a szívét is elérte, mert a fűzője kissé az ereit is összeszorította, és ettől lelassult az elvérzése. (A menekülő Luchenit pedig mindeközben a járókelők tartóztatták fel, és adták is át a rendőrségnek.)

Ezután Sztáray Irmától azt is megtudjuk, hogy még milyen teendői voltak a halott királyné körül:
„12-én reggel tettem meg az én jóságos királynémnak az utolsó szolgálatot. Felöltöztettem őt, a ’szép’ ruhájába, abba a fekete selyembe, melyet a merénylet napján viselt. Befektettük végleges koporsójába, melyben teste pihenni fog. Amikor így ránéztem, a gyász fenséges géniuszát véltem látni kiterítve. Gyönyörű, sugár alakja, mintha még megnőtt volna, alabástrom fehér homlokát sötéten fénylő koronaként köríté fonatokban feltűzött dús haja, s míg összefont ujjai közt megbújt a kis gyöngyházkereszt és olvasó, mellén egy nagy csokor fehér orchidea nyugodott, rá hajolván a hófehér asszony átvert szívére.”

Mint mindebből kiderül: egy udvarhölgy nem pusztán egy egyszerű kísérő volt az őt felfogadó, magasrangú személy mellett, hanem ennél jóval többféle szerepet is betöltött. És bár az semmiképp sem nevezhető szokványos dolognak, ami akkor Sisivel és vele történt, ettől függetlenül is elmondható, hogy az udvarhölgyeknek általában is jó helyzetfelismeréssel, döntési képességgel és kellő műveltséggel is kellett rendelkezniük ahhoz, hogy egy ilyen szolgálatot ellássanak. Éppen ezért annak, hogy valakiből udvarhölgy lehessen, megvoltak a pontosan megszabott feltételei.

Mit kellett tudniuk az udvarhölgyeknek?

Az első feltétel szerint a Habsburg udvarnál csak fiatal, nemesi származású lányok jelentkezhettek szolgálatra, és csak az uralkodó család nőtagjai mellé. Ha az ennek elbírálására kijelölt személyek alkalmasnak találták őket, ezután udvari környezetben kaptak iskolai oktatást, amelynek során a dinasztia történetével és az uralkodó szokásokkal, szabályokkal is hosszasan foglalkoztak. Emellett nyelveket is kellett tanulniuk, de irodalomban, történelemben, és némiképp a természettudományokban is jártasságot kellett szerezniük.

Gróf Sztáray Irma udvarhölgy öltözéke semmiben sem maradt le a Habsburg-ház hölgytagjainak ruházatától. Kezében a 19-20-dik század fordulóján különösen divatos, összecsukható legyezőt is ott látjuk. (Kép forrása)

Az udvarhölgyeket már a tanulóidejük során bevezették az udvarnál szokásos ceremóniák rendjébe. Náluk az jelentette a „gyakorlati oktatást”, hogy bár konkrét feladatokat még nem kaptak, de már nekik is részt kellett venniük bizonyos alkalmakon. Ott pedig ugyanúgy megfelelő öltözetben, hajviselettel és a bevonulási rendhez és ülésrendhez igazodva kellett jelen lenniük, mint a már végzett pályatársaiknak.

A korabeli képek alapján az udvarhölgyek öltözéke és frizurája ugyanolyan napra készen követte a divatot, ahogyan az úrnőiké is – aki csak ezt nézte, az gyakran meg sem tudta különböztetni őket. Amikor pedig már munkába léphettek, tisztes fizetést kaptak, amely mellé gyertya- és mosáspénz is járt nekik.

Mindennek fejében viszont az önálló életükről szinte teljes egészében le kellett mondaniuk. A szolgálatuk végső időpontját alapvetően az alkalmazójukkal kialakult kapcsolat határozta meg, kivéve azt a helyzetet, ha az udvarhölgy házasságot akart kötni. Ez esetben többnyire meg kellett válniuk egymástól, mert az uralkodó szabályok szerint férjes asszony nem, vagy csak kivételes esetben lehetett udvarhölgy. (A lányok a férjhezmenetelük alkalmával egyébként szintén törvényekben rögzített mértékű búcsúajándékot, végkielégítést kaptak az udvartól.)

Az úrnőikkel való viszonyuk a feltétlen és kölcsönös bizalmon alapult, tehát elsősorban barátnői szerepet töltöttek be. Emellett azonban olyan feladataik is voltak, mint amilyeneket egyébként az öltöztetők, titkárok, kamarások, programszervezők, biztonsági kísérők, esetleg tolmácsok vagy gyerek-pesztrák végeztek. Takarítaniuk azonban ugyanúgy nem kellett, ahogyan az udvar többi, magasrangú tagjának sem. 

Az itt már említett, gróf Sztáray Irma egyébként nem az egyetlen volt, aki az általános műveltségén túl az írástudásával is kitűnt. (Életéről részletesen itt tudsz olvasni.)

Az őt megelőzően Sisinél szolgálatban álló gróf Festecsics Mária ugyancsak kiemelkedően intelligens nő volt, és szintén fontos krónikása is lett a maga korának. Ez utóbbit a "Sirály vagyok, sehová se való..." – Útközben Erzsébet királynéval, illetve az Egy udvarhölgy naplójából című kötetei is bizonyítják. Emellett sokat tett a szegényekért és elesettekért is. Ugyanakkor a magánélete több alkalommal is áldozatul esett úrnője meglepően önző döntéseinek. Először akkor, amikor egy orosz hercegbe szeretett bele, amit Sisi ezzel a mondatával vágott el: „Mulatni vele, azt engedem. Szeretni nem, még kevésbé hozzá menni. Nem illene egy idegen ember miatt engem itt hagyni.” Később pedig, amikor az udvarhölgy és a nápolyi királyi pár kíséretéhez tartozó Ruffano herceg között lángolt fel a szerelem, a királyné ezt így zúzta darabokra: „Mari, csak nem fog engem elhagyni valaki kedvéért, akit csupán négy hete ismer?!”

Talán Festetics grófnő is megtehette volna, hogy hátat fordít a királynénak, ám az is lehet, hogy nem ok nélkül maradt mellette. Mindezt ma már nem könnyű kideríteni, ám azt tudhatjuk, hogy kortársai szerint Festetics Mária rendkívül kedélyes, szórakoztató személyiség volt, aki mindig bárkit fel tudott vidítani. Így ma esetleg ő példázhatja azt az udvarhölgyet, aki azért maradt olyan hosszan az úrnője mellett, mert volt humora.

Lévai Júlia