Szeretek olvasni! – Könyvmutatványosok
Míg mi odahaza azon morfondírozunk, hogy a gyerekirodalom irodalom-e, és ha igen, miért nem, addig a német nyelvterületen azon megy a vita, hogy az első olvasásra szánt szövegek, ábécéskönyvek és olvasókönyvek irodalomnak számítanak-e.
A magyar olvasó és egyszeri szülő, sőt megkockáztatom, a szakember is rögtön rávágja, hogy dehogyis! Az nem irodalom. De ha nem, akkor miért igen?
Kezdjük néhány egyszerű ténnyel: a magyar olvasókönyvek szemelvényszövegei (jobb esetben) „botrányos“ kortárs költőktől vagy („rosszabb” esetben) klasszikusoktól származnak. (Akadnak persze üdítő kivételek, mint például egy ötödikes könyvben Danilo Kis szövegei — azóta sem értem, hogy kerültek bele, de több kellene ilyenekből is.)
Ebből szerintem egyenesen következik, hogy a magyar olvasókönyv igenis irodalom, erősen hasonlít egy antológiához, főleg ha nagyvonalúan eltekintünk az utóbbi időszak tankönyvbotrányaitól.
Nem szeretnék kitérni a német/osztrák kollégák töprengéseire, sokkal izgalmasabb ugyanis, hogy ennek ellenére, bár inkább épp ezért, nincs meg nálunk, ami a német nyelvterületen nagyon is megvan: a gyakorló, első olvasásra szánt szövegek, urambocsá‘ könyvek!
Abban a szerencsében van részem, hogy elsőszülött lánygyermekemmel semmit nem kellett csinálnom, békében megtanult az iskolában olvasni, az iskolai könyvtárból kiválasztotta a megfelelő könyveket a tanárnénije segítségével, majd itthon is leszedte a polcról az őt érdeklő olvasmányokat (gyerekirodalmi vírussal visszafordíthatatlanul és örökre fertőzött „ajóédesanyukája“ jóvoltából tele van a polc), és olvas. Este, kislámpánál. Csak épp németül.
Egyszerűen azért, mert errefelé tudják, hogy az elsős gyerek még azzal van elfoglalva, hogy összeolvassa a szavakat. Egy elsős-másodikos az olvasás technikai részével küzd, nincs szüksége szövegértési bonyodalmakra. Gondoljuk csak végig. Elkezdünk, teszem azt, arabul tanulni (de az én generációm még emlékezhet a cirill betűk tanulására is), nagy nehezen megtanultunk minden betűt, kiolvassuk a szavakat, és akkor értsük meg. Mondjuk, lehetőleg rögtön pl. Szergej Jeszenyint vagy Az illatos kertet, eredetiben. Ugye, hogy ugye?!
Abban a szerencsétlenségben van részem, hogy az elsőszülött lánygyermekemmel vért izzadok, mert nem találok neki magyarul olyan könyvet, amiben gyakorolhatná az olvasást mint készséget. Nem a szövegértést, az olvasást. Betűfűzés, szótagolás, ilyesmi. Apróbetűs, kilométerhosszú könyvek, képmentesek, esetleg nehezen befogadható, művészi képvilággal. Ha mégsem, akkor a szövegnek mondanivalója van. Ha mégsem, akkor biztosan lírai, esetleg rögtön verseskötet, mindenféle tropusokkal, ami még véletlenül sem a homokos tengerparti pálmasort jelenti.
Nagyon-nagyon szeretném, ha szerzőként olyan problémáim lehetnének, mint Kirsten Boie-nak, de ezt most nem citálom ide, nagyjából az a lényeg, hogyan írunk szabadon és hogyan írunk megrendelt, célirányos, kötött szöveget. (1)
De mert egyelőre azzal vagyok elfoglalva, hogy a nevezett lányzót a magyar ábécé olvasásával trenírozzam, szótag- és mondatképzéssel, helyesírással és hasonlókkal, így hihetetlen módon megörültem, amikor a Tessloff azzal keresett meg, hogy teszteljem le a Szeretek olvasni! sorozat első négy kötetét. Engem ott megvettek, hogy mind a négy kötet vékony, színes, a Kistesó? Nem, köszi! pedig egyenesen rózsaszín. A Bolygónyammogó címnél pedig már nagyon mosolyogtam.
Egyszerű, hétköznapi történetek, elviselhetően didaktikusak nekem, a felnőttnek, könnyen megfejthetőek a gyereknek. Annyi benne az izgalom, amennyi ébren tartja az érdeklődést, de nem megy a megértésnek és az olvasás technikai begyakorlásának a rovására. A fordítások igényesek.
A négy könyv más-más területet érint. A Babarella morcos a legdidaktikusabb, de így is szerethető, és látom, ahogy a gyerek, aki végigszenvedte (mert a hangos vagy a magunk elé motyogó, félhangos olvasás egy 6-7 évesnek igenis szenvedés, mert falná a betűt, de a fránya kettős, hármas mássalhangzók, az ékezetes magánhangzók, a „jajmilyenbetűisez“ nem hagyja), egyszerűen megérti, és boldog és sugárzik, hogy: „Anya, kiolvastam egy EGÉSZ könyvet!“
Ha pedig egy nap alatt kettőt is elolvas, az már a sikerélmény netovábbja! És boldogan előveszi másnap is, gyakorol. Nézi az egyszerű, szöveget támogató képeket, felidézi róluk a történetet, összeveti a képet a leírt szó hangalakjával (helyesírástanulás!), újramondja magában a történeteket (szerkezeti felépítés elsajátítása!). Nagyon fontos tehát a kép, a tipográfia, a betűnagyság is ezeknél a könyveknél.
Ha nem is tekintjük őket irodalomnak, bevezetésnek az irodalomba nagyon is tekintenünk kell.
A Bolygónyammogót meg egyszerűen szeretem. Pontosan olyan történet, amilyeneket a fiam mesél. Robotkutya meg a főhős megmenti az űrt egy kitalált lénytől. A hatéves kisfiúk ugyanis vagy elpusztítják vagy megmentik a világot. Legalábbis álmodoznak róla. Ez, kérem, az önjelölt hősök kora. Az én önjelölt hősöm pedig reflektál: “De anya, az nem jó ám, ha valaki unalmában eszik, mert gömböc lesz és nem tud szaladgálni, és akkor megint szomorú lesz…”
Ekkor jön aztán el az a pillanat, amikor a gyerek papírt ragaszt, rajzol lelkesen és titokban, ákombákom betűkkel történeteket gyárt. Mert az irodalom nem passzív befogadás.
A negyedik kismalac története pontosan ezt mutatja meg. Hogy a rajzolni tudó malac (gyerek) kedvére átformálhatja a történeteket, lehet belőle akár híres festő is.
Konklúzió?
Vonja le mindenki maga. Én mindenesetre a Szeretek olvasni! sorozattal szerettetem meg az olvasást a sajátjaimmal. Mert szerintem kell az irodalomnak előszoba. A klasszikusokat bármikor elolvashatják. Csak tanuljanak meg olvasni. Csak szeressenek meg olvasni. Ahhoz meg gyakorló szöveg, aztán kortárs kell. Olyanból pedig van rengeteg!
(1)Kirsten Boie: Über das Schreiben von Erstlesebüchern, In.: Beiträge Jugendlitaratur und Medien. Literatur für Einsteiger. 9. Beiheft 1998. S. 22-23, S. 27)
