Menj a víz alá! – 2.
https://www.tessloff-babilon.hu/menj-a-viz-ala----2-
Sorozatunk első részében elmondtuk, miért akar az ember lemenni a víz alá, hogy ott milyen veszélyek fenyegetik, és mit kell megoldania, ha huzamosabb ideig lenn akar tartózkodni. Most a víz alatti mozgás legfontosabb kellékéről, a búvárfelszerelésről lesz szó.
Ki tervezte az első búvárruhát?
 |
|
|
|
 |
|
Természetesen a reneszánsz legsokoldalúbb művésze, Leonardo da Vinci volt az első, akinek eszébe jutott a búvárruha lehetősége. A művész az 1500-as évek elején Milánóba költözött, ahol akkor már kétszáz éve működött egy kiváló csatorna- és gátrendszer (mint tudjuk, elődeik, a Római Birodalom mérnökei igen magas szintre fejlesztették a városi vízhálózatokat). Leonardo azonban rögtön meglátta a rendszer hiányosságait is. És mivel olyan ember volt, akit mindennél jobban izgatták a dolgok működéséből adódó feladatok, azonnal nekilátott, hogy zsiliprendszerré fejlessze a csatornarendszert.
Meg is oldotta a zsilipkapukon alkalmazható nyíló-záródó mechanizmust, vagyis a felülről irányítható tolóajtó alkalmazását, de még a meder kotrását végző szerkezetet is kitalálta. És ha már a vízzel foglalkozott, az is rögtön eszébe jutott, hogy hiszen az embernek a víz alatt is lehet hosszabb időt igénylő dolga: például elromolhat valami a zsiliprendszerben, amit csak emberi kézzel lehet megjavítani.
Igaz, gondolatban nem ment le rögtön a víz alá, hiszen első lépésként egy vízen járásra alkalmas szerkezeten, illetve a kéz felületének megnagyobbítására használható kesztyűn gondolkodott. A „vízenjáró” lényegében a szörfdeszka előde volt, csak azt mindkét lábra csatolva képzelte el, és két, síbothoz hasonló rúddal kiegészítve. A kesztyű pedig – nagyon is logikusan – a madarak hártyás lábát utánozta, hogy aki a kezéhez kötözi, az sokkal gyorsabban tudjon „leevezni” vele a víz mélyére, mint puszta kézzel. Eszébe jutott a nádszálakból álló légzőfelszerelés is, míg végül nekilátott a búvárruha megtervezésének.
Ez bőrből készült, és egy nehéz kabátból, nadrágból, valamint üveglencsékkel felszerelt maszkból állt, akár egy mai felszerelés. A kabátra egy speciális bugyrot is tervezett, egy kis mennyiségű tartaléklevegő tárolásához. A bugyrot vasgyűrűk vették körül, hogy a víz nyomása ne préselje ki belőle a levegőt. Emellett külön zsákocskát tervezett az esetleg kikívánkozó vizeletnek is. További, külön bőrzsákot tervezett ahhoz, hogy a búvár beállíthassa a merülési mélységét, attól függően, hogy induláskor mennyi levegőt engedett a légzsákba. A felszereléshez egy kötél is tartozott, egy üreges szarvval. Ha a búvár föl akart menni, levágta a szarvat, amitől az fölpattant a víz felszínére, mire a többiek a kötéllel felhúzták őt.
Hogyan alakultak ki a modern búvárruhák?
Leonardo elgondolását – talán az anyagok tökéletlensége miatt – a maga korában még senki sem tartotta használhatónak, s így egy ideig merőben más formákkal próbálkoztak. Mindenki, aki a víz alatti tartózkodás lehetőségein gondolkodott, valamiféle nagyobb, védőbb jellegű, közös burát próbált kialakítani, a víz alá merülő emberek köré.
 |
|
|
|
|
|
A különféle tervek és meglehetősen képtelen szerkezetek után a 16. század második felében végre megjelent egy használható konstrukció is: a nyitott szájú búvárharang.
Ez fémből készült, és a súlyánál fogva függőlegesen süllyedt a vízbe, így a belső terében csapdába esett a levegő. Ezt a sűrített levegőt a búvár már hosszabb ideig használhatta. Az első búvárharangról 1531-ből maradt fenn írás, és ettől kezdve valószínűleg rendszeresen alkalmazták ezt az eszközt. Az 1680-as években az amerikai William Phipps már olyan búvárharangrendszert tervezett, amelyben egy nagyobb anyahenger és egy kisebb leányhenger is volt – ez utóbbi a tartalék levegőt biztosította.
1690-ben Edmund Halley angol csillagászt az égbolt vizsgálatáról a vizek felé fordította a tekintetét, és egy még bonyolultabb légtöltő rendszert tervezett: búvárharangját kisebb hengerekkel, afféle levegővel töltött vödrökkel kötötte össze, és ezeket a búvárharang aljára függesztette. Amikor a berendezés lesüllyedt a víz fenekére, mindegyik vödrön kinyílt egy szelep, és a nagyobb nyomás a friss levegőt a központi búvárharangba áramoltatta. Halley négy ember segítségével maga mutatta be búváreszközének hatékonyságát, és másfél óráig maradt a Temzében, 18 méter mélyen.
A 18. századtól kezdve azután a továbbfejlesztett búvárharangok egyre inkább kezdtek hasonlítani a későbbi búvárruhákhoz. 1715-ben például egy angol feltaláló, John Lethbridge olyan "merülő burkot" fejlesztett ki, amelynek már üvegből készült kémlelőnyílás is volt, emellett két, kiálló kabátujjszerű nyúlvány, amelybe a búvár bedughatta a karját, és így könnyebben manipulálhatott a víz alatt. A készüléket hajóról eresztették le, és búvárharangként süllyesztették a megfelelő helyre. Ezzel az eszközzel Lethbridge több hajóroncsból is ügyesen ki tudott emelni különféle tárgyakat.
Mindezzel azonban még nem volt megoldva sem a könnyű helyváltoztatás, sem a keszonbetegség kikerülése. Ugyanakkor az emberek egyre jobban vágytak arra, hogy lemerüljenek a víz alá, hiszen a megnövekedett hajóforgalom révén sajnos az elsüllyedt hajók száma is gyarapodott, s a telhetetlenség sokakat arra késztetett, hogy ne hagyják veszni a víz mélyén heverő kincseket, sőt jó üzletet csináljanak azok felhozatalából. Az igazi búvárruha ötletéhez azonban még így is kerülő úton jutott el az emberiség.
Mi közük a tűzoltóknak a búvárokhoz?
Az 1820-as évek elején a tűz jelentős problémákat okozott a nagyobb városokban, s a tűzoltók életének védelme is komoly kihívást jelentett. Ezért többen is azzal foglalkoztak, hogy milyen védőfelszereléssel lehetne megóvni a tűzoltókat, elsősorban a füstmérgezéstől.
1823-ban két testvérnek, a mentési eljárásokkal foglalkozó John és Charles Deane-nek sikerült egy fejre szerelhető, füstmentes szerkezetet kialakítania. Ebben nem volt nehéz meglátni a búvárok levegőhöz juttatásának lehetőségét, így a következő évben a testvérek ennek kifejlesztésén dolgoztak. Amit igazából meg kellett oldaniuk, az a levegőt be- és elvezető csövek rendszere és biztonsága volt. A Deane féle nyitott búvárruhánál a nehéz öltözékhez csatlakozó sisaknál egy hajlékony tömlő vezette be a levegőt a felszíni levegőforrástól, a kilélegzett gáz pedig a sisak széle alatt távozott. Amíg a búvárvízhatlan öltözék legyen.
|
 |
|
Ez már napjaink felszíni levegőellátású, szabványos mélytengeri búvárruháinak előfutára volt. Az igazi megoldást azonban az jelentette, amikor a búvárok a felszíntől függetlenül tudtak levegőt használni a mélyben. Az áttörést az jelentette, amikor a múlt század harmincas éveiben megjelentek az első, sűrített levegőt tartalmazó palackok, amelyeket a búvárok a hátukon vittek le. függőleges helyzetben maradt, addig tökéletesen működött a rendszer.
Csakhogy egy búvár nem tud mindig függőlegesen megmaradni a vízben, és ha megbillent vagy fejjel lefelé kezdett süllyedni, a sisak megtelt vízzel, ő pedig veszélybe került.
Egy másik mérnök, Siebe úgy fejlesztette tovább a Deane-féle búvárruhát, hogy a gömbsisak gallérjához derékig érő, vízhatlan kabátot erősített, és ezzel vezette el biztos utakon a levegőt. Ez azonban még mindig nem volt tökéletes megoldás. A biztonságos sisak végül 1840-ben született meg, amikor Siebe szelepet alkalmazott az öltözékhez. Ez egyúttal azt is lehetővé tette, hogy ne kelljen rést hagyni a búvárruhán a csöveknek. A sűrített levegős palackhoz egy nyomáscsökkentőt is kellett alkalmazni. A szelepet és az azon áramló levegőt a búvár a kezével szabályozhatta.
A szerkezetet később folyamatosan fejlesztették és finomították, míg a harmincas évek elejére tömegek számára is hozzáférhetővé vált. 1934-ben megalakult az első búvárklub, és attól kezdve emberek sokasága merülhetett le biztonsággal a tengerekbe.
(Sorozatunk következő részében a tengeralattjárókról lesz szó.)
Lévai Júlia
