A fejmasszázstól a hajmosásig – a samponok története

A tisztálkodáshoz használt eszközeink között jó ideje kiemelt helyük van a samponoknak. Azt gondolnánk, a nevüket talán valamilyen tulajdonságukról kapták, de ez nem így van: a sampon szó eredetileg nem az anyagot magát, hanem azt a tevékenységet jelölte, amelyhez felhasználták. Ez pedig a fejmasszázs volt, amely az ókori Indiában szorosan hozzátartozott a test ápolásához. És mivel a masszázs során a gyúráshoz hasonló mozdulatokat alkalmaztak, a hindi nyelvben ezt is a szanszkrit „chapayati”-ból származó, „nyomni, gyúrni” jelentésű „chāmpo” kifejezés jelölte. A szót tehát az indiaiaktól kaptuk.

Mosás vagy festés?  

Az ókorban a legtöbb kultúrában fontosabb volt a haj színének változtatása, mint a mosása. A neves történetíró, idősebb Plinius is írt az ehhez felhasznált anyagokról, például a szappanról, amelyet szerinte a gallok és germánok találtak fel (részletesen erről lásd a Szabad szappanozni című cikkünket). Az ókorban a kemény és puha szappant is ismerték, amelyeket azonban nem ruhamosáshoz használtak, hanem a haj sárgítására.

Ezen az egyiptomi falfestményen éppen egy előkelő nő haját gondozzák a szolgálók. Mint itt is látható, ez aprólékos munkát jelentett a számukra. (Kép: rizsporoshetkoznapok)

Indiában viszont inkább a tisztaság volt a fontosabb. Itt a hajmosáshoz nem szappant, hanem egy gondosan kikevert masszát használtak. Ennek egyik összetevője az ún. spandius fa (más néven mosódiófa vagy szappanfa) termése volt, amely a víz hatására ha gyengén is, de habzani kezdett.

A spandius használata jelzi, hogy már ekkor is tudták: a fejbőrön termelődő zsírt a habzó anyagokkal lehet a leghatékonyabban eltűntetni. A massza másik alkotóeleme az amla, más néven indiai köszméte volt, amely viszont meglágyította és fénylővé tette a hajat.

Egyiptomban már i.e. 4000-től igen sokféle szert használtak a hajápoláshoz. Az itt olvasható cikk szerint a haj tisztításához leggyakrabban citrusok levét nyomták bele a fölmelegített vízbe, és ez szintén hatásosan tisztította meg a hajat a zsírtól. Ezután méhviasszal kezelték a hajukat, amely ettől fényessé és puha tapintásúvá vált. Ezt a módszert bízvást tekinthetjük a korszerű hajpakolások ősének, hiszen a huszadik századi hajbalzsamok szintén használnak mézet és gyümölcskivonatokat.

Érdekesség, hogy már annak idején is igyekeztek szembeszállni a kopaszodással. Egyiptomban ehhez a káposztalevelet és görögszéna-mag keverékét javasolták. Hajszínezéshez pedig a később is népszerű hennát használták. Emellett az sem volt ritka, hogy bikák felforralt vérével mostak fejet annak reményében, hogy a vér sötét színével együtt az állat erejéből is bekerül valamennyi a hajszálakba.

I.e. 1500 körül azonban jelentős változást hozott, hogy Egyiptomban megjelent a paróka, a Kleopátrától jól ismert formával. A paróka alatti saját hajukat aztán egyre ritkábban mosták, mi több, lehetőleg minél rövidebbre vágták, a fejük tetején olykor kopaszra is nyírták. Így ebben az időszakban a hajmosószereknek csekély volt a jelentősége.

Az ábra a tenzidek szerkezetét mutatja. Ezek azok a felületaktív anyagok, amely habot képezve megtisztítják a fejbőrt a zsírtól. Anyaguk gyakran nátrium-lauril-szulfát és/vagy nátrium-laureth-szulfát. (Részletesen itt)

Később, a középkorban ismét változtak a hajat-fejet is érintő szokások. Mivel akkor a zsidó-keresztény kultúra terjedésével a nők számára kötelezővé vált valamiféle fejkendő, főkötő vagy fátyol, a nők hajának kinézete a háttérbe szorult. Egyedül a tisztaság megőrzése volt fontos. Ehhez hosszú időn át a legegyszerűbb anyagokat használták fel: a zsír oldására az ecetet, a haj illatosítására pedig a rozmaring főzetét. A szappan használata ebben az időben szintén háttérbe szorult, már csak azért is, mert nehéz volt leöblíteni, és a maradéka tompa fényűvé, természetellenes színűvé tette a hajat.

A 18-dik században ismét megjelentek a parókák, amelyek divatja a férfiak körében is eluralkodott, és ez továbbra is háttérbe szorította a hajápolást. Ahhoz, hogy ismét fontossá válhasson, az is kellett, hogy a fürdés és a hozzá kapcsolódó testápolási szokások kultúrája ismét fölerősödjön a térségben.

Hogy került Európába a sampon?

Európában a szó csak 1762-ben vált ismertté, amikor az egyik nagy-britanniai gőzfürdőben bengáli származású masszőrének, Sake Dean Mahomednek köszönhetően. Ő mutatta meg az eljárást a briteknek, akiknek ez annyira tetszett, hogy Mahomed hamarosan valóságos sztárrá vált a masszőrök között. Idővel megnősült, majd az 1800-as évek elején ír feleségével együtt saját fürdőt nyitott Brightonban (Mahomed's Steam and Vapour Sea Water Medicated Baths néven). Mahomed fürdője olyannyira elismertté vált, hogy IV. György és IV. Vilmos király is rendszeresen a vendége volt. Intézménye a törökfürdőkhöz hasonlított.

Ezeknek az volt a legfőbb jellegzetességük, hogy több, eltérő hőfokú medencét is tartalmaztak a díszes, többnyire kupolás termekben, és gyakran kis kamrák is nyíltak a medencék mellett. Az öltözőteremből egy átmeneti helyiségen keresztül lehetett eljutni a forró fürdőterembe, amelynek fala mentén mosdómedencék voltak: a vendégek ezekből meríthetek vizet, ha úgy érezték, hogy túlságosan áthevültek. Az egész épületet a padló alá beépített vezetékekkel fűtötték. A forróvizes medence közepén egy márványlapot helyeztek el (ennek göbek taşı, magyarul köldökkő volt a neve), és ezen masszírozták a vendégeket, akik a fejmasszázst is itt kapták meg. A hindi chāmpo, masszírozás jelentésű kifejezés pedig úgy terjedt el, hogy ezután a fejmasszírozáshoz használt anyagokat is jelölte. Így született meg a modern korban a hajmosószerekre világszerte használt sampon kifejezés, amelynek alakja a legtöbb nyelvben legfeljebb a végződésében tér el az eredetitől.

A név ebben az időben azokat az anyagokat jelölte, amelyeket a haj megtisztításához használtak, vagyis az olajok mellett nagyjából az ecetet, a lúgot illetve a szappant. Idővel azonban egyre finomodtak a samponreceptek, és az addig uralkodó rozmaring mellett a meleg vízben feloldott szappanreszelékbe levendulát és egyéb, illatos fűszernövényeket, sőt még tojássárgáját is belekevertek. Különösen a brit borbélyok jártak elől a rafinált illatú samponok előállításában. A későbbi samponoknak tehát ekkor, a 19-dik század végén születtek meg az elődeik, és a kozmetikai termékekkel foglalkozó vállalkozások a 20-dik század elején kezdték el a samponokat üzemszerűen gyártani.

Az első, folyékony samponokat a 20-dik század elején gyártották, és akkor még természetesen üvegben árusították. A C.L. Hamilton Co. (Washington) samponjainak címkéi a korszak szecessziós divatját is követték. (Fotó: Wikipédia)

Ezután természetesen azon is dolgoztak a  gyártók, hogy a samponok többféle problémára kínáljanak megoldásokat, ezért ma már külön hajmosószereket kaphatunk korpásodásra, zsírosodásra, töredezettségre vagy elvékonyodásra. Mindehhez kémiai szakértelem is kell, hiszen ahhoz, hogy egy sampon valóban meg is oldja az adott gondot, pontosan kell ismerni a különféle hatóanyagok természetét és hatásmechanizmusát.

Miért éppen a tenzidek?

Kezdetben az összetételüket illetően a samponok még közel álltak a szappanokhoz, amennyiben mindkettő felületaktív anyagokat, ún. tenzideket tartalmazott. A szappantól már több mindenben eltérő folyékony sampon az 1930-as években jelent meg először, és Drene volt a neve.

A tenzidek meghatározó részei a samponoknak, amelyek ezektől az anyagoktól habzanak. A tenzidek hatása azon alapul, hogy a víz és a szennyeződés találkozásának területén csökkentik a felületi feszültséget, amitől a két alkotórész elegyedik és így eltávolítható a felületről. (A feszültséget azzal csökkentik, hogy kétrétegű a szerkezetük: az anyaguk egyik fele hidrofil, vagyis vonzza a vizet, a másik viszont a szennyeződéshez tapad és taszítja a vizet, vagyis hidrofób.)

A tenzidek mellett a samponok alapvetően még sót (nátrium-kloridot), tartósítószert (nátrium-benzoátot, parabéneket), illatanyagot és színanyagot is tartalmaznak. Ezeket egészítik ki a speciális gondok kezelésére szolgáló további anyagok, mint amilyen például a szilikon, amely erősíti a hajat. De ilyen a tojás, a gyümölcskivonat vagy a méz is, amelyek mint láttuk, ősidők óta szolgálják a haj táplálását. Bármennyire is korszerűek tehát, a samponok kitartóan őrzik a maguk történelmi múltját: előállításukhoz változatlanul a természet kínálta anyagokat használnak fel.

Lévai Júlia