A füstjelektől a szemaforokig I.

Örök igény, hogy az ember nagyobb távolságokból is jelezni tudjon másoknak, akár azért, hogy segítséget kérjen, akár hogy olyan tényekről értesítse, amelyek ismeretében a másik dönteni tud. Az elektromosság, majd a távíró és a telefon általános használata óta persze jóval könnyebb áthidalni a távolságokat, ezt megelőzően azonban az embereknek olykor meglehetősen furfangos, bonyolult jelzés- és kódrendszereket kellett kitalálniuk ahhoz, hogy biztonságosan üzenhessenek egymásnak. Ezeket olykor nehezebb lehetett megtanulni és leolvasni, mint később a sokféle betűből álló, de annál egyszerűbb szerkezetbe illesztett írást.

Füstjelek a tájban
A legelső jelzésadási módszert a tűz ismerete kínálta fel. Az észak-amerikai indiánok és a kínaiak nagyjából egyszerre jöttek rá, hogy a felszálló füst jó időben messzire ellátszik, és ezért akár üzenni is lehet vele a távolabb lévőknek. Ehhez az kellett, hogy valamilyen egyszerű módon tudják befolyásolni a füst formáját és áramlását.

Ma a heliográfot a békés meteorológusok használják a leggyakrabban. (A képen a székelyhídi meteorológiai állomás eszközei láthatók.)

Mindkét országban arra jöttek rá, hogy ha takarókat helyeznek a füst útjába, azzal ritmikussá tudják tenni a gomolygását, a ritmushoz és formához pedig jelentést lehet társítani. Így egy valóságos vizuális nyelvet alakítottak ki, amelynek elemeit a résztvevőknek meg kellett tanulniuk.

Akik magukra vállalták az üzenetközvetítés feladatát (mondhatni ők voltak a későbbi távírdászok elődei), azoknak tehát nemcsak a füstfelhők formájának és méretének alakítását kellett jól begyakorolniuk, hanem ezek jelentéseit is tudniuk kellett. Az alapszótár szerint egy füstgomoly jelentette a beköszönést, kettő azt, hogy minden rendben van, három, egyenletes ritmusban fölengedett felhőcske viszont már azt üzente, hogy baj van. A baj részletezése pedig egy meglehetősen bonyolult ritmikai tagolással zajlott.

Természetesen arra is ügyelni kellett, hogy a jeladó helyeket minél nagyobb távolságból lehessen látni, illetve hogy az ellenséges törzsek viszont lehetőleg ne érzékeljék a füstjeleket. Kínában a Nagy Falon is voltak olyan jelzőtornyok, amelyekből füstjeleket adtak le, hogy az  ellenséges támadásokra figyelmeztessék egymást a védők.

A Szent Péter bazilika előtti téren mindig tömegek várják, hogy felszálljon a fehér füst a Sixtus-kápolna kéményéből. Ez jelzi, hogy sikerült megválasztani az új pápát.

Európában ez a fajta hírközlés egyetlen helyen vált gyakorlattá: a Vatikánban. Itt a mai napig különböző színű füstjelzésekkel értesítik a világot arról, hogy hol tart egy-egy új pápa megválasztása. A jelzést adó kémény a Sixtus-kápolna fölött áll (a kápolnában üléseznek a pápát választó püspökök), s a füstje mindig az aktuális szavazatok elégetéséből keletkezik. Amíg nincs meg a többség az új pápához, addig olyan anyagokat kevernek a papírlapokhoz, amelyek szürkére vagy feketére festik a füstöt. Amikor viszont megválasztották az új pápát, fehér színű füst száll fel a kéményből.

Ha a füstjelzés nem is, de a jelzőtüzek gyakorlata hamar elterjedt Európában és a világ más tájain is. A pásztorok a hollétük jelzésére is használták a melegedéshez gyújtott tüzeket, de ezekkel bonyolultabb üzeneteket nem küldtek egymásnak. A tengereken azonban nagy szerepük volt a világítótornyoknak, amelyek messziről látható tüze biztonságosabbá tette a hajózást. Háborúk idején a szárazföldeken gyakran hatalmas máglyákkal jelezték a veszély közeledtét.

A mesterséges tüzek mellett a napfényt is felhasználták üzenetek továbbítására az ún. tükörtávírókkal, amelyek a heliográfok egy fajtáját képezik. (Többféle műszert is neveznek heliográfnak, így a tükörtávíró mellett ez a neve a Nap felszínének megfigyelésére szolgáló távcsőnek, az égitestek képét adott spektrális hullámhosszon rögzítő csillagászati eszköznek, vagyis a spektroheliográfnak, a napfényidőtartamot regisztráló műszernek és végül egy 1822 körül kidolgozott fényképészeti módszernek is.)

A tükörtávíró működése azon alapul, hogy a nap sugarait visszaverő tükröket mozgatható állványokon helyezik el, és egy árnyékoló-szerkezettel is összekötik. Az árnyékolónak itt ugyanaz a szerepe, mint egykor a takaróknak az indiánoknál. Az egyik legrégebbi forrás szerint már Tiberius római császár is használt heliográfot, amikor Capri szigetéről kormányozta Rómát. A császár mindennap egy fényezett fémtábla alkalmazásával küldött üzeneteket a szárazföldre. Azt azonban nem lehet biztosan tudni, hogy valóban a tükröződést használta-e fel, vagy más módon küldött fényjeleket.

A német matematikus, természettudós és csillagász, Carl Friedrich Gauss (1777–1855) 1810-ben készített egy szerkezetet, a heliotrópot, amely a Nap sugarainak visszaverésével működött, tükörkészlet és egy kis teleszkóp beépítésével. A 19-dik században kettős tükröket is használtak, amelyekkel Morze-jeleket küldtek. Ez a módszer elsősorban a néptelenebb területeken vált be. 1851-ben pedig Charles Babbage egy fényvillanós gépet, egyfajta "rejtett távírót" szerkesztett.

Ahol azonban sem füst-, sem fényjelzéseket nem volt célszerű használni, ott inkább a hangokhoz fordultak és dobjelzésekkel üzentek egymásnak az emberek. A ritmus és a dallam egyaránt hordozhatott fontos üzenetet, de gyakran csak egyszerűen elijesztésre szolgált: a veszélybe került törzsek nem egyszer azzal űzték el a rájuk támadókat, hogy rettenetes zajt csaptak a dobjaikkal.

A Popham-kód fontos eleme, hogy minden zászló egyszerre jelöl számokat és betűket is, így az ügyes kombinációk révén kevesebb zászlóval lehet megoldani egy-egy üzenetet. (A kép Paul Lunde Titkos kódok című könyvében látható, amelyben egyébként még számos kódrendszer részletes leírását olvashatjuk. A kötetet a Kossuth Kiadó adta ki 2010-ben.)

A zászlók nyelve
A csatatereken vagy a tengereken szelídebb és halkabb jelzőrendszereket is használtak: zászlókat alkalmaztak. Kínában a katonák már több ezer évvel ezelőtt zászlójelzésekkel üzentek egymásnak a szárazföldi csatákban, a zászlók üzenethordozó lehetőségeit azonban a tengereken lehetett a legjobban kihasználni, ahol a magas árbócok különösen jó lehetőséget nyújtottak ehhez.

A tengereken a zászlók kezdetben csupán a hajók nemzetiségére és funkciójára utaltak, háborúk idején azonban az már kevés volt. Ilyenkor ennél bonyolultabb jelzésekre is szükségük volt a hajósoknak: olyanokra, amelyek stratégiai-taktikai információt is továbbítanak.

A jelzőrendszerek kidolgozásában a francia Mahé de la Burdonnai kormányzó járt az élen: ő vezette be 1738-ban a számozott kódokat a zászlókra. A számokat nullától kilencig 10 különböző színű zászló jelölte, és három készlet zászló 1000 különböző jelet tartalmazott.

Rendszerét a Francia Tengerészeti Akadémia megalapítója, de Bigot fejlesztette tovább, aki 1763-ban 336 eltérő zászlójelet vezetett be. Emellett további, kötelező szabályokat is előírt az adás és vétel biztonsága növelésének érdekében: például előkészítő jelzőzászlót kellett használni az összehangoláshoz, illetve a címzettnek meg kellett ismételnie az üzenetet, hogy jelezze a vételt. Minden jelhez hozzárendelt egy számot, és minden számhoz egy jelet.

Mindehhez már komoly kódkönyveket is kellett használni, és a zászlók kezelőinek sok időt kellett fordítaniuk a jelnyelv megtanulására. Mivel fontos volt, hogy az ellenséges csapatok ne tudják megszerezni a kódokat, súlyokat erősítettek a könyvekre, hogy ha mégis behatolna az ellenség, akkor ezeket még gyorsan be tudják dobni a vízbe.

Ködös időben és éjszaka ágyúkat, világítórakétákat és jelzőfényeket használtak a kódolt üzenetek továbbítására.

1790-ben a brit admirális, Lord Richard Howe egy merőben új rendszert vezetett be, amelynek Howe-kód lett a neve. Ennek készlete 10 színes alapzászlót és további 6 különleges zászlót tartalmazott a kontrollt biztosító kódokhoz. Ezzel a készlettel egy 260 elemből álló szótárat hozott létre, amely később 340-re bővült.

A szintén brit Sir Home Popham ellentengernagy 1803-ra olyan univerzális üzenetközvetítő rendszert dolgozott ki, amelyben a számokat jelentő zászlókat egyben az ábécé betűiként is lehetett használni. A zászlók kombinációjával további jeleket lehetett létrehozni. A zászlókat a tatárbócra függesztették fel, és a kombinációikat fentről lefelé kellett olvasni.

Végül ez a rendszer alkotta a tengerészeti szótár alapkönyvét, amely azután Popham-kód néven vált ismertté. Ezt használta Nelson altengernagy is a nevezetes trafalgari csatában. Ő a Victory nevű zászlóshajóról küldte el az azóta is leghíresebb, zászlónyelven közvetített buzdító mondatot: „Anglia feltételezi, hogy minden ember megteszi a kötelességét”. Eredetileg azt szerette volna írni, hogy „Anglia hisz abban…”, de a „hisz” szó nem volt benne Popham készletében, Nelson pedig tudott kompromisszumot kötni.

Utolsó üzenete azonban végül tragikus jelentésűvé is vált: miután leadták az általa diktált stratégiai utasítást – „Menjetek közelebb az ellenséghez!” –, őt találat érte és meghalt. Zászlójelzése azonban annál élőbben hatott: flottája a stratégiai utasítást követve döntő győzelmet aratott a franciák fölött, és ezzel elhárította annak veszélyét, hogy Napóleon csapatai megszállják Nagy-Britanniát.

(A cikk folytatása hamarosan következik.)

Lévai Júlia