A gyűszű a poharazásnál, a gyógyszerek közt és az ujjunk hegyén

A gyűszű kifejezést több helyzetben is használhatjuk. Például amikor egy italból csak nagyon keveset kérünk, olyankor ezt mondjuk: „elég lesz egy gyűszűnyi is”. Ha viszont valaki, éppen ellenkezőleg, túl sokat iszik, arra mondják, hogy „feneketlen a torka, akár a szabó öreggyűszűje” (hiszen az a sok használattól át is lyukadhat a tetején). Egy régi szólás szerint pedig aki nagyon csücsörít, az éppen „gyűszűre szedi a száját”. Aki pedig szegény, annak „se tűje, se gyűszűje”.

A 14-dik században inkább miniatűr kupolák voltak még a gyűszűk, amelyek gyakran öntöttvasból készültek. A mesterek azonban már ekkor is ügyeltek rá, hogy a tű befogásához szükséges mélyedések szép mintát adjanak ki. (Kép forrása: Llangefni, Wikimedia)

A növények között is találkozunk a kifejezéssel. A digitalis (digitalisz) virág magyar neve gyűszűvirág. És bár ezt eredetileg az alakja miatt nevezték el így, végül a kémia és az orvostudomány jóvoltából a felhasználásában is érvényesülhet a gyűszűre jellemző védő szerep. Ugyanis a virág levelének több anyaga is alkalmas a vérkeringés javításához, ezért a kivonata a szív- és asztmagyógyszerek legfontosabb alapanyaga.

Azt mindannyian tudjuk, hogy az fenti szólások és elnevezések ihletője, a gyűszű nevezetű tárgy az a varráshoz használt, az ujjunk végére húzható eszköz, amelynek egyébként külön érdekessége, hogy az előállításához a természet is kínált anyagokat.

Hogyan született a gyűszű?

A gyűszű kicsiny, kehely formájú védőeszköz, amely abban segít, hogy ha valakinek vastag kelméket vagy bőrdarabokat kell kézzel összevarrnia, akkor a tűt a gyűszűt viselő ujjbegyével jó erősen be tudja nyomni az anyagba anélkül, hogy megszúrná magát.

Ahhoz, hogy egy gyűszű megfeleljen a rendeltetésének, kemény anyagból kell készülnie. Mint az a munkaeszközöknél gyakori dolog, a kezdeti időkben a gyűszűt készítők is a természethez fordultak alapanyagokért. Ennek során pedig rátalálhattak például egy-egy szabályos mélyedést tartalmazó, nagyobb kavicsdarabra vagy gyöngyre, de elefántcsontból vagy egyéb állati eredetű csontokból is faraghattak gyűszűket. Olykor a kellőképp kidolgozott bőr is megfelelt erre a célra. A sírok tanúságai szerint ilyen, természetes anyagokból készült gyűszűket már Egyiptomban, illetve az Ibériai-félszigeten is használtak. A pontosabb, és egyúttal nagyobb mennyiségben is gyártható formákhoz azonban a fémművesség fejlődése is kellett. Az első, bronzból készült gyűszűt a tragikus történetű Pompejiben találták meg. Ez a tárgy kb. az időszámítás utáni első században készült. A fém felhasználásának általánossá válása után a gyűszűkészítést is egyre változatosabb technikák jellemezték.

Ahol fémművesek voltak, ott gyűszű is volt

A középkorban a gyűszűk vagy sárgarézből, vagy egyéb, vékonyra kalapálható fémlemezből készültek, és elsősorban a fémművesség központjaiban váltak népszerűekké. Így például a 15-dik században a nürnbergi gyűszűkészítők, majd hamarosan a hollandok és az angolok jártak az élen az egyre népszerűbbé váló eszköz készítésében. A 14-dik századra Észak- és Nyugat-Európában már sokan használtak gyűszűt.

Nagyjából a 18-dik századtól a polgári otthonokba is bekerültek az olyan gyűszűk, amelyeket nagy műgonddal díszítettek és bársonnyal bélelt dobozban tartottak, hogy ezzel is kifejezzék a tulajdonosaik (többnyire a sokat kézimunkázó nők) kulturáltságát és igényességét. Ezen a gyűszűn a nemesi címerekhez hasonló pajzs alakú keretbe rajzolták bele a tulajdonos nevének kezdőbetűjét: egy cirkalmas J betűt. (A szerző fotója)

Az első gyűszűgyárat egy holland vállalkozó, John Lofting alapította Londonban, 1693-ban. Később Buckinghamshire-be költöztette az üzemét, mert ott a vízenergiát is jól ki tudta használni a gyártáshoz, és így hamarosan évente több mint kétmillió gyűszűt tudott előállítani. Egyúttal új technológiákat is kifejlesztett: a kalapálás helyett izzítással formálták meg az egyes darabokat, amitől könnyedebb és vékonyabb lett a gyűszűk fala. Emellett hosszabbra is meg lehetett nyújtani a gyűszűket, amitől stabilabban ültek meg az emberek ujján. Az akkorra olcsóbbá váló, amerikai ezüst szintén jelentős szerepet játszott a gyűszűk stílusának megújulásában.

Mivel a gyűszűnek biztonságosan kell megtámasztania a tű fejét (hiszen különben lecsúszna róla), a felülete semmiképp sem lehetett sima, ezért a legszerényebb darabon is sok bemélyedésnek kellett lennie. A 18-dik századig a gyűszű gödröcskéit kézi lyukasztással alakították ki, de a század közepére már szerkesztettek egy olyan gépet is, amely átvette és le is egyszerűsítette ezt a feladatot. Mindettől egy idő után természetessé vált, hogy a gyűszűkészítők a lyuggatáson túl is vittek fel mintákat, díszítéseket az eszköz felületére, vagyis külön gondjuk volt arra, hogy a tárgy szép is legyen.

A minták szerkezete gyakran követte azt a népművészetben mindenütt ismert formát, amelyben a felül szabadon elhelyezett vagy variált mintákat alul egy bordűrrel (zárt vonalak közt futó sávval) zárják le. Ez vagy geometrikus, vagy stilizált növényi-állati motívumokat tartalmaz. A gyűszű formája természetes módon kínálta a bordűrös megoldást, hiszen az alját egyébként is egy kis kiugró perem szegélyezte. A gyűszűkre ezután sokféle képet, mintát véstek rá, akár bordűrrel, akár anélkül, és ezekkel többféle vevő igényeit is igyekeztek kiszolgálni. Gyakran az eszköz gazdáinak művészien bevésett monogramja jelentette a díszt a gyűszűn, de olykor egész sorozatok is készültek úgy, mintha a gyűszűkkel egy egész képregényt vettek volna meg.

A Vácrátóti Gyűszűház alapítója 5 földrész 190 országának gyűszűiből állította össze a múzeum 6000 darabos gyűjteményét, amelynek gyűszűin a politikus portréktól a szigetek képein keresztül Mickey egérig ezerféle mintát láthatunk. A cél, hogy a gyűjtemény bekerüljön a Guinness-világrekordok könyvébe. Reméljük, sikerül! (Fotó: Schaffer Gábor)

Az egyik ilyen sorozat egyes darabjain például a brit királyi család egy-egy tagjának mini-portréja volt ott. Máskor Jézus életének történeteit jelenítették meg a gyűszűkön, amelyek mindezek folytán egyre gyakrabban váltak inkább ajándéktárgyakká, semmint használati eszközökké. A mintáik és anyagaik is egyre határozottabban utaltak a tulajdonosaik társadalmi-anyagi helyzetére. Módosabb családok akár aranyból vagy meisseni porcelánból is csináltathattak maguknak gyűszűt, amelyet azután a vitrinjükbe tettek be dísztárgyként vagy emléktárgyként. Az értékes fémből készült gyűszűk később, az I. világháború után viszont kézzelfogható hasznot is hoztak: a brit kormány felhívására sokan beszolgáltatták az értékes fémből készült gyűszűiket, amelyeket azután beolvasztottak, és a fém eladásának árából kórházaknak tudtak fontos felszereléseket megvásárolni.

Idővel több országban is divattá vált a gyűszűk gyűjtése, és a gyűjteményekből később önálló múzeumokat is létrehoztak. Magyarországon a Vácrátóti Gyűszűházban láthatunk egy csupa különleges darabból álló, jelentős gyűjteményt.

Lévai Júlia