A hurrikán

Az utóbbi években gyakran olvashatjuk a hírekben, hogy hurrikán pusztított valahol a világban, gyakran az Egyesült Államokban. Az USA hurrikánközpontja szerencsére mindig jelzi a veszélyt, és általában időben megkezdik a lakosság evakuálását (kitelepítését). Ezzel együtt a hurrikánok felmérhetetlen károkat okoznak, sokan meghalnak, házak, autók mennek tönkre.

A hurrikánt a Csendes-óceán térségében tájfunnak hívják, a kettő tehát ugyanaz a jelenség (de nem tévesztendő össze a tornádóval). A hurrikán vagy tájfun trópusi ciklon, amely általában több száz kilométer átmérőjű képződményként (felhőörvényként) jelenik meg a légkörben, erős szél és rengeteg eső kíséretében. Fontos jelemzője, hogy nagyon széles, több tucat kilométernyi kiterjedésű is lehet, továbbá hogy a légnyomás a középpontjában a legalacsonyabb és belülről kifelé haladva nő. Hurrikánnak vagy tájfunnak már abban a fázisban nevezik, amikor a trópusi vihar szeleinek sebessége meghaladja a 117 km/h-t.

A trópusi ciklon szerkezete. Középen látható a szem, amelyet hatalmas felhőfal vesz körül. A nyilak a belső áramlások irányait jelzik. (Kép: Wikipedia)

A ciklon az északi féltekén az óramutató járásával ellentétesen, a délin pedig vele egyező irányban forog. A trópusi ciklonok kialakulását két tényező együttes jelenléte segíti: a meleg (26-27 °C-os) és nagy páratartalmú levegő, illetve a meleg vízfelület. Amikor mindkettő jelen van, olyankor a felszálló, nagy páratartalmú meleg levegő a Coriolis-erő hatására forgásba kezd. A feláramlás során a vízgőz egy része kicsapódik, amitől először tornyos gomolyfelhők alakulnak ki, majd a forgás hatására jellegzetes, a spirális mozgásból eredő felhőkarok jelennek meg. Ezek zónájában heves, de a középpontban mérhetőnél enyhébb szelek fújnak.

A legkisebb légnyomású területén lefelé irányuló áramlások alakulnak ki, ezért itt nem találhatók felhők. Ezt a részt a ciklon szemének is nevezik. A szem általában 15–40 km átmérőjű, amelyet gyűrű alakban óriási felhőfal vesz körül. Ezt a gyűrűt rendkívül heves, felfelé irányuló áramlások hozzák létre. Ennek a zónájában keletkeznek a legerősebb szelek és az intenzív csapadék is itt képződik.

Ha a feláramló légtömegbe további meleg és nedves levegő kerül, a rendszernek megnő a belső energiája, és ezzel egyúttal egy öngerjesztő, energiatermelő folyamat indul meg a ciklonban. A felhőképződés során felszabaduló energia szintén tovább gyorsítja a folyamatokat. A megnövekvő hőmérséklet miatt megnő a feláramlás sebessége, emiatt megnő a nyomáskülönbség, erősebb lesz a kondenzáció és még több energia szabadul fel. Az így kialakult trópusi ciklon az uralkodó szelek és a Coriolis-erő által meghatározott pályán, általában nyugati irányban mozog. Erejéből csak akkor veszít, ha jelentősen csökken a meleg tengerből származó hőutánpótlása.

Mivel az Egyenlítő közvetlen közelében a Coriolis-erő nagyon gyenge, itt nem indulhat meg a ciklonáris mozgás, ezért a trópusi ciklonok csak a magasabb szélességeken: a 10. és 20. fok között keletkeznek, és nem keresztezik az Egyenlítőt.

Ilyennek látszott az Emily nevű hurrikán 2005. július 14-dikén, az űrből fényképezve. (Fotó:National Oceanic and Atmospheric Administration)

Miért kapnak mindig embernevet?
A hurrikánokat hosszú ideig fantázianévvel (például „Isteni szél”) vagy a keletkezési helyükhöz kötődő elnevezéssel jelölték meg. Az 1800-as évektől kezdve azonban következetesen embernevet adtak nekik, elsősorban azért, hogy megkönnyítsék a vészjelző szolgálatok munkáját.

A második világháború után az amerikai meteorológusok női neveket adtak az egyes hurrikánoknak. Később férfineveket is adtak, sőt nem egyszer politikusokról is elneveztek hurrikánokat. A huszadik század végére rendkívül színes lett a tabló. Az Arlene névtől a Dennisen, Emilyn, Harvey-n vagy Katrinán, Ophelián, Philippe-en át a Wilmáig sokféle nevezetű hurrikánról hallhattunk már. Ugyanakkor a különböző térségekben más és más központok adják a neveket.

Az USA-ban 1953-tól először az USA hurrikánközpontja ajánlotta a neveket, ma pedig a Meteorológiai Világszervezet (WMO) hurrikántanácsa dönt ezekről. Az elnevezésnél az időrendet és az ábécét veszik alapul: az év első hurrikánjának neve A-val kezdődik. A hawaii hurrikánközpont hagyományos hawaii neveket tartalmazó listát vezet a felségvizein keletkező hurrikánokról. És mivel az angol nyelvben bizonyos hangzókkal csak nagyon kevés név kezdődik, így a rendszerből kivették a Q és az U betűt, az Atlanti térség listájáról pedig az X, Y és Z betűt is. Ha egy év során több mint 21 trópusi ciklont észlelnek, a nevekhez a görög ábécé betűit (alfa, béta, gamma stb.) használják fel.

Japánban az ottani meteorológiai intézetnél a tájfunokat év és sorszám szerint nevezik el. Az ausztráliai meteorológiai intézet három listát is vezet a különböző területein. A Fidzsi-szigeteken és Pápua Új-Guineában szintén saját listát vezetnek. A Seychelle-szigetek meteorológiai intézete az Indiai-óceán délnyugati területeinek viharairól vezet névsort. Indiában és környékén a trópusi ciklonokat a megjelenési területük és az évszámuk szerint nevezik el, például Kalkutta 1737 vagy 1864 ciklon. 2004-től azonban már Indiában is embernevet adnak a ciklonoknak.

Kikuchi Yoosai különleges festménye megörökíti a Kamikaze tájfun megjelenését, a mongolok elleni 1281-es csatában. (Fotó: Tokiói Nemzeti Múzeum)

Mikor szóltak bele a történelembe a tájfunok-hurrikánok?

A két leghíresebb kora-középkori tájfun 1274-ben és1281-ben csapott le Japánban. Ekkor Japán helyzetét meghatározta, hogy miután a mongol birodalom már egy több mint 26 millió négyzetkilométeres területen uralkodott, Dzsingisz kán unokája, Kubiláj kán a még független Japánra vetett szemet. Ennek érdekében először követek útján szólította fel a sógun kormányzótanácsát a behódolásra, ám mivel elutasító választ kaptak, a mongolok a már szintén meghódított Korea flottájának segítségével több mint 20 ezer fős sereggel keltek át a szigetországba, 1274-ben. Ám az egyébként is jól felkészült és nagy létszámú japán sereget egy hatalmas tájfun is hozzásegítette, hogy meghátrálásra kényszerítse a mongolokat.

Azok viszont 1281-ben újból megindultak Koreából, ezúttal Japán harmadik legnagyobb, legdélebbi szigetébe, Kjúsúba. A japánok itt is sikeresen harcoltak velük szemben, és – mit tesz a véletlen – végül ezúttal szintén egy különleges erősségű tájfun érkezett a segítségükre. És bár egyes számítások szerint a mongol sereg létszáma a 140 ezer főt is meghaladta, ismét hatalmas kudarcot kellett elszenvedniük. A japánok pedig az őket megsegítő tájfunt Isteni szélnek, japánul Kamikazénak nevezték el. Mint az közismert, később a kamikaze szó azoknak a harcosoknak, katonáknak a neve lett, akik a szél erejével, akár önmagukat is feláldozva mennek neki az ellenségnek.

A siker után a legendák szerint azonnal beindult a japán császár propagandagépezete, és igyekeztek elterjeszteni, hogy az Isteni szelet valójában a császár idézte elő. És mivel Japánnak ezen a részén később meglehetősen ritka volt a tájfun, a történészek hajlottak arra, hogy az Isteni szelet, vagyis a tájfunt csak kitalálták. Nemrég azonban a Massachusettsi Egyetem kutatója, Jon Woodruff azt állította, hogy van bizonyíték az egykori tájfunra: a Daija-tónál, amelynek közelében a mongol flottához tartozó hajóroncsokat is találták, az üledékek vizsgálata egy tájfun hatásait mutatta. Itt ugyanis nagy mennyiségű sziklás földkeveréket is találtak, amelyben jelentős volt a stroncium-nitrid aránya. Ez a talajtípus pedig általában az óceánpartra jellemző, ahonnan csak nagy erejű szélrohamok juttathatták el a tóig. Egy másik, közeli tó üledékrétegében pedig titániumban gazdag iszapot találtak, amelynek fémes tartalma a közeli folyó medréből származik – ezt tehát szintén csak egy a tájfun kavarhatta fel és emelhette át több kilométeres távolságra. A radiokarbonos kormeghatározási módszerek alapján pedig arra lehet következtetni, hogy a talajmintákat megkavaró viharok azonosak azokkal a tájfunokkal, amelyek végül megmentették Japánt a mongol hadseregtől, miközben a győzelembe természetesen a saját felkészültségük is belejátszott.

Ekkora pusztítást végzett a Bhola 1970-ben, Kelet-Pakisztánban, amely hamarosan épp az emiatt is kitört válság végén vált önálló állammá, Banglades néven. (Fotó: múlt-kor történelmi portál)

Egy másik, ugyancsak történelmi szerepet játszó ciklon, a Bhola már a huszadik században, 1970. november 12-dikén érkezett meg a Gangesz torkolatához, az akkor Kelet-Pakisztánnak nevezett területre. Ez lett a történelem legtöbb halálos áldozattal járó vihara, már csak azért is, mert egy nagy szegénységben, düledező kunyhókban élő népcsoportot sújtott. A ciklon végigsöpört a bengáli partokon, az alacsonyan fekvő szigeteket teljesen elöntötte vízzel és egész falvakat tűntetett el. Mindezek során közel félmillió ember vesztette életét. Súlyosbította a helyzetet, hogy a károsultak szinte semmi segítséget nem kaptak a pakisztáni kormánytól, és mivel már ezt megelőzően is jócskán voltak feszültségek az országban, a kormány viselkedése országszerte hatalmas felháborodást keltett. Sorozatban érték egymást a tüntetések, és végül az egy hónappal ez után tartott választásokon az ellenzék óriási győzelmet aratott. A feszültségek azonban nem csillapultak. 1971-ben polgárháború tört ki, amelynek lezárásaként Kelet-Pakisztán függetlenné vált, és Banglades néven új állam jött létre. 

Lévai Júlia

Időjárási jelenségekről még többet olvashatsz a MI MICSODA Az időjárás – Felhőátvonulás és napsütés című könyvben, tornádókról és hurrikánokról pedig a Mi MICSODA Természeti katasztrófák – Roppant erők című könyvben!