A kalózkodás

Bár a kalózkodás helyenként még ma is élő gyakorlat, kalózokkal már csak könyvekben vagy filmeken találkozhatunk, ahol többnyire jellegzetes öltözékben, esetleg ferde kötéssel a szemükön és halálfejes sipkával a fejükön látjuk őket. A kalózkodás bizonyos formái azonban olykor itt is kézzelfoghatóan vannak jelen, hiszen például a szabálytalanul, fizetség nélkül letöltött zenék is kalózfelvételek, ahogy a titokban működtetett rádiókat is kalózrádióknak hívjuk. Ám ezek jóval szelídebb tevékenységek, mint amilyet a kalózok műveltek évszázadokon át a világ tengerein.

Egy trükk, és már meg is született egy foglalkozás

Mint a legtöbb szakmát, a kalózkodás mesterségét is az emberi leleményesség hozta létre. Csakhogy itt ez a leleményesség nem a szép és jó dolgok megvalósítását, hanem mások kijátszását szolgálta.

Amikor az ókorban bevett gyakorlattá vált a hajózás, még nem voltak megfelelő műszerek ahhoz, hogy a kormányosok felmérjék, vajon a partok közelében, a sekélyebb részeken milyen zátonyok, sziklák veszélyeztetik a víz alatt a hajójukat. Ezért a kikötőkben kalauzhajókat alkalmaztak. Ezek vezetői helyi hajósok voltak és jól ismerték a part menti vizek szikláinak elhelyezkedését.

Európában szívesen jelzik ilyen és ehhez hasonló képekkel, hogy kalózokról szóló mese következik.

Közülük azonban néhányan nem elégedtek meg azzal a fizetséggel, amit a munkájukért kaptak, ezért arra szövetkeztek, hogy visszaélve a helyzetükkel kirabolják az érkező kereskedőhajókat. Ezt nem volt nehéz megtenniük, hiszen az ő könnyebb és kisebb hajóik még át tudtak siklani egy-egy olyan szikla felett, amely a mélyben lapult, ám amelynek a teteje a mélyebb merülésű hajókat már könnyen fölsérthette. Ezt kihasználva egyszerűen félrevezették a kereskedőhajókat. Úgy tettek, mintha az általuk mutatott út veszélytelen lenne, és amikor a nagyobb hajók követték őket, gyakran fennakadtak egy-egy zátonyon. Ilyenkor a kalauzhajók visszafordultak, és mintha segítséget akarnának nyújtani, embereik felmásztak a fedélzetre, ahol megtámadták az ottaniakat és kifosztották a rakományt.

Később aztán a rabolni vágyó tengerészek saját hajókat vettek vagy építettek, amelyek lehetőleg nagyobb méretűek voltak, mint a kereskedőhajók, és ettől kezdve önálló foglalkozássá tették a kalózkodást. Nevükkel azonban több nyelvben is örök időkre megőrzik az eredeti tevékenységüket, hiszen a „kalóz” szó a „kalauz” kifejezésből formálódott ki. A magyarba valamelyik török nyelvből kerülhetett bele, amelyben kylavuz alakban élt. Ez alakulhatott át úgy, hogy eleinte kalavuz-nak hangzott, amiből kalahúz, később a „h” kiesésével kalaúz, kalauz majd kalóz lett.

Kik voltak az antik világ leghíresebb kalóznépei?

Az antik világban a tirrének és a thrákok voltak a legismertebb kalózok. A tirrén népnév valójában a rómaiak elődei, az etruszkok görög elnevezése volt. Ez a népcsoport a késő-bronzkorban kezdett befolyást szerezni, s ebben az időszakban az ő kultúrájuk volt az, amely a legerősebb hatást gyakorolta a korai Európa civilizációjára. Az etruszkok az i. e. 12–8. században erős tengeri hatalmat építettek ki, amit a történettudomány egyébként thalasszokráciának nevez (a „tenger” jelentésű thalassza szó és a csoportra utaló -krácia végződésből).

Tengerészeik között számos rettegett kalóz is volt, akik keleten és nyugaton egyaránt híres akciókat hajtottak végre. Egy görög legenda szerint magát Dionüszosz istent is elrabolták, de politikai akcióikban is részt vettek: egy alkalommal például az akkori kor tengeri nagyhatalmával, Karthágóval csatáztak egy atlanti-óceáni sziget birtokjogáért.

A másik híres kalózcsapat, amely a thrákok közül került ki, Lemnosz (más néven Limno, Limni vagy Sta Limene) szigetén rendezte be a legfőbb támaszpontját. Ez az Égei-tengerben lévő sziget a Dardanellák déli bejáratának közelében fekszik, ami akkor mind a kereskedelem, mind a háborúzás szempontjából fontos stratégiai pontot jelentett. Emellett a szigeten lévő vulkánok miatt igen termékeny volt a földje, ezért ott mindig bőségben termett szőlő, füge, sokféle zöldség, rozs és egyéb gabonaféle. Legfőbb kereskedelmi terméke pedig az ún. pecsétföld (Terra sigillata Lemnia) volt, amelyet Keleten már akkor is gyógyító eszközként használnak. Nem csoda hát, hogy minden nagyobb birodalom igyekezett elfoglalni a területét.

Azonban Lemnosz – elsősorban a kalózai segítségével – sokáig meg tudta tartani az önállóságát. A thrák kalózok a hódítókkal szemben tehát inkább a hazájukat védő harcosok voltak, és kevésbé a tengerek rablói. Talán ez a példa is hozzájárult, hogy később az egyes államok hasonló helyzetekben szerződést kössenek a kalózaikkal, akik ennek szellemében majd katonákként fognak részt venni az államaik védelmezésében.

Igaz, ez majd csak jóval később, a 17-18- dik században válik általános gyakorlattá, de ekkor meglehetősen jellemző lesz. A háborús cselekményekre leszerződött kalózoknak ettől kezdve még a hajóik is külön nevet kapnak. A 12-dik században privatérnak (privateer, „private man of warre”) nevezik ezeket, később pedig kaper lesz a neve az állami megbízással kifutó kalózhajónak. A megbízást magát pedig először pátensnek, később pedig kalózlevélnek fogják hívni.

A 18-dik századra azonban a kalózok katonai jellegű ténykedése már olyannyira átláthatatlanná teszi a háborúskodást, hogy 1785-ben az Észak-amerikai Egyesült Államok és Poroszország már arról köt szerződést, hogy nem bocsátanak ki kalózleveleket a másik kárára. 1856-ban pedig nemzetközi szinten, a párizsi kongresszuson vetnek véget annak, hogy kalózokat is be lehessen vonni a háborúkba. Addig azonban meglehetősen sok háborús eseményt befolyásolt a kalózok tevékenysége, miközben a legfőbb cél változatlanul a kereskedelmi hajók megtámadása és saját hasznukra fordítható kifosztása volt.

Ám még ebből sem maradt ki feltétlenül az országok legmagasabb szintű szervezete, vagyis az állam: az i. e. első században a mai Anatólia partjain kalózállamok is létrejöttek. Ezek elsősorban arra szerveződtek, hogy a Római Birodalom kereskedőhajóit támadják meg, és az illír népcsoport kalózainak nyújtottak biztos hátteret a kalózkodáshoz.

Ezen a török kalózhajón jól látszik, mi mindenre kellett gondolniuk az építőknek, ha azt akarták, hogy a hajó sikeresen és nagyobb sérülés nélkül támadhasson meg más hajókat. Az elején lévő, erős és széles mellvédje azonban egészen biztosan fékezte a gyorsaságát.

Egy sértődős római esete a kalózokkal

Az ókori Görögország idején jó ideig Kréta volt a kalózok legfontosabb támaszpontja. Ide az i.e. 10. században érkeztek dórok, akik elsősorban rabszolgákat akartak szerezni a vizeken, és ennek érdekében támadták meg a hajókat. Akcióiktól a náluk erősebb rhodosziak flottája mentette meg az Égei-tenger szigeteit. Ugyanakkor a korszak legfélelmetesebb kalózai, a kilikiai csoport hajósai még sokáig garázdálkodhattak a területen. Ezt bizonyítja, hogy nevükhöz még a későbbi időkből, i.e. 75-ből is fűződik egy híres esemény.

Ekkor történt, hogy a kilikiai kalózok felfedezték: a híres-neves római császár, Julius Caesar hajója szeli át a tengert. Nosza, rögtön megtámadták a hajóját, és a Dodekanészosz-szigetcsoporthoz tartozó Pharmakoszra vitték a fiatal Caesart. Úgy döntöttek, hogy a becses fogolyért húsz talentum aranyat kérnek Rómától. Ám mielőtt ezzel az üzenettel útnak indították volna a küldöncüket, Caesar felháborodottan közbeszólt: Hogy képzelik, hogy csak ennyire becsülik az értékét?!  Szerinte ugyanis legalább ötven talentumra kellett volna taksálniuk az érte járó összeget!

A kalózokkal lehetett beszélni: a húszat árírták ötvenre, és most már ennek az összegnek az igényével indult Rómába a követ. A pénzt meg is kapták és Caesart ennek fejében hazaengedték. Ám az nem azért gondolta magát a Föld legnagyobb urának, hogy ennyiben hagyja a történteket. Ezért miután kiszabadult, flottát szervezett a kalózok elfogására, és a flotta sikerrel is járt, így ezek a kalózok már nem élvezhették ki az ötven talentum nyújtotta lehetőségeket.

I. e. 67-ben pedig Rómában a Lex Gabinia (Gabinius-törvény) jegyében Pompeius Magnus lát hozzá, hogy jól szervezett, állami flottával számoljon le a kalózokkal, és ezt három hónap alatt végre is tutda hajtani. Sikere nyomán a rómaiak ezután a kilikiaiak, a lükiaiak és az illírek több kalózbázisát is megsemmisítették.

Néhány évszázaddal később új csoportok bukkantak fel a tengereken: 258-tól például a Fekete-tenger, a Márvány-tenger majd az Égei-tenger partvidékén gót-herul hajók fosztogatták a kereskedőket. Még az erős ciprusi és krétai hajókat is megtámadták. A gót kalózok hadjárataik során hatalmas vagyonokat szereztek meg és emellett számtalan foglyot is ejtettek, akiket azután rabszolgákként használtak. Másutt pedig, a belga Gallia és Armorica  partvidékén frank és szász kalózok fosztogatták az arra hajózókat.

Patrik nem megsértődött: imádkozott

A késő antikvitás leghíresebb fosztogatói az ír kalózok voltak, akikhez szintén fűződött egy nevezetes emberrablási történet: ők Írország későbbi apostolát majd védőszentjét, Szent Patrikot ejtették foglyul, 16 éves korában, Britannia északi részén. Hajójukon Írországba vitték és ott eladták rabszolgának. Patrik hat évig maradt fogságban az íreknél. Pásztorként dolgozott és a naplója szerint ez idő alatt erősödött meg a hite. Naponta imádkozott, majd a hetedik évben egyszer csak egy hangot hallott. A hang azt mondta neki, hogy hamarosan haza fog menni, amihez egy hajó már készen is áll a számára. Ennek hatására Patrik elszökött, és eljutott egy kétszáz mérföldre lévő kikötőbe, ahol valóban talált is egy hajót. Különféle kalandok után hazatért a családjához, majd egyházi szolgálatba állt. Amikor az előmenetele során eljutott a püspöki fölszenteléséig, ismét hajóra ült, és immár önszántából, szabad emberként ment vissza a fogsága egykori színhelyére, ahol ettől kezdve térítőként dolgozott. Ezt pedig akkora sikerrel végezte, hogy hamarosan Írország védőszentjeként kezdték őt tisztelni.

A kalózkodás egyik legismertebb alakja Edward Teach, közismert nevén Feketeszakáll volt, akit a 18-dik század első felében a legfélelmetesebb tengeri rablójának tartottak. A bristoli származású kalóz főként Észak-Amerika keleti partvidékén támadott, egy La Concorde nevű hajóról, amelyet azonban ő az Anna hercegnő bosszúja névre keresztelt át. 1718-ban virginiai csapatoknak sikerült legyőzniük. Hajójának roncsait 1996-ban találták meg, Észak-Karolina partjainál.

A vikingek és a narentinok

A kora középkor zavaros viszonyai szintén kedveztek a kalózkodásnak. A 9-10-dik században ismét egy új csoport jelent meg Európa tengerein: az Észak-Európából kirajzó skandinávoké, akiknek hajósai vikingeknek nevezték magukat.
Az ő megjelenésük merőben új fejezetet nyitott a kalózkodás történetében, hadjárataik ugyanis gyakran nemcsak a tengerpartokat sújtották, hanem a szárazföld belső részeit is. Sajátos kiképzésű hajóikkal és fejlett hajózási technikáikkal szinte egész Nyugat-Európába benyomultak, majd Észak-Afrikáig is eljutottak és Itáliában, de Sevillában is partra szálltak. Ekkoriban ők voltak Európa legnagyobb gyújtogatói.

A velük kapcsolatos mítoszok azonban erősen eltúlozzák a rombolásaikat, hiszen számukra is fontos cél volt a kereskedés. A viking hajósok nemcsak harcoltak, hanem kereskedtek is. Ebben segítette őket, hogy a szintén északról érkező népcsoport, a varég nép kereskedői addigra már hatalmas tekintéllyel rendelkeztek, elsősorban a szláv területeken. Így végül a vikingek is beolvadhattak az itteni népek közé.

Kalózkodásuknak pedig az vetett véget, hogy miután megtámadták a legjelentősebb francia várost, Lyont (Lugdunumot), a franciák számára egyértelművé vált, hogy mennyire fontos a következő, nagyobb város, Párizs megvédése. Ezért minden erejüket ennek megerősítésére fordították, amiért is a vikingek Párizst már nem tudták bevenni, viszont 912-ben egy olyan megállapodást írtak alá a közben megerősödött új, Capeting állammal, hogy letelepedhetnek Normandiában. Hódító Vilmos 1066-os győzelme pedig már a vikingek nyugati kalandozásait is lehetetlenné tette.

Szerényebb hírűek voltak a szláv eredetű narentinok, akik az illír kalózok nyomába léptek, az Adriai-tengeren. Megjelenésük a 7-dik században mégis folyamatos veszélyt jelentett az itt hajózókra nézve. 642-ben lerohanták Dél-Itáliát és megtámadták a beneventói Sipontét. Stratégiájukat arra építették, hogy mindig ki kell kerülniük a náluk jóval erősebb velencei flottát. A narentin kalózok kizárólag akkor léptek akcióba, amikor a velenceiek éppen másutt tartózkodtak. Amikor visszatértek és veszélyeztették őket, olyankor aláírtak egy meg nem támadási szerződést Velencével, és a vezérük még arra is képes volt, hogy odatartozást mímelve elhagyja a pogányságot és megkeresztelkedjen. Ám mihelyt a flotta újból elhagyta Velencét, ismét elszabadult a pokol és a narentin kalózok újra fosztogatni kezdtek, amit csak nagy nehézségek árán sikerült megfékezni.

Az ő és a hozzájuk hasonlók kalózkodásait két fejlemény tudta megállítani: az Egyesült Államok haditengerészetének megerősödése az amerikai-mexikói háború idején (1846), és az általános európai erősödés. Végül a döntő tényezőt a már említett 1856-os párizsi kongresszus jelentette. Elsőként Anglia, Poroszország, Franciaország, Ausztria és Oroszország fogott össze a kalózok megfékezéséért, de hamarosan Olaszország, Törökország és a többi európai állam, illetve több amerikai állam is csatlakozott. És bár ezzel teljes egészében nem lehetett megszüntetni a kalózkodást, lényegében mégis visszaszorították. Ma a kalózok elsősorban a Csendes-óceán és az Indiai-óceán bizonyos vizein jelentenek komolyabb veszélyt (pl. Szomália partjainál, a Malaka-szorosban vagy Szingapúr környékén), de az egykori felségterületeiken elképzelhetetlen a megjelenésük.

Lévai Júlia