A kerekes bevásárlókocsik története

Ma már megszokott látvány, hogy a nagyobb élelmiszerboltok, áruházak előterében egymásba tolható, kerekes bevásárlókosarak sorakoznak. Ezeket elsősorban azok a vásárlók veszik igénybe, akik többféle áru vásárlását is tervezik, amihez kevés lenne a megszokott kosár.

Persze akkor is hasznos a bevásárlókocsi, ha a vásárolónak nehezére esik a cipekedés, vagy kisgyermekkel van, akit beültethet a táskatartóba. A vásárlók egy fémpénz vagy egy ehhez gyártott biléta behelyezésével tudják feloldani az egyes darabokat összefogó láncos rögzítést. De vajon hány éve könnyíti meg a bevásárlásokat a kerekes kosár, és mi kellett a megszületéséhez?

Maradjon kosár, de legyenek lábai is

A kerekes bevásárlókosár ötlete az Amerikai Egyesült Államokban, Oklahoma állam fővárosában született meg a múlt század harmincas éveiben. Hogy szükség lenne valami ilyesmire, az már régóta benne lehetett a levegőben, hiszen akkorra már a vevők jól ismerték az önkiszolgáló boltokat, amelyekben hol ilyen, hol olyan kosarakban cipelték el a kasszákig a megvásárolt holmikat.

Ám ezekben, különösen a hétvégi nagybevásárlások idején, már alig-alig fértek el a termékek, és a súlyukkal sem volt mindig könnyű megbirkózni. Emellett ebben az időszakban az áruk száma is megnőtt, mert az 1929-es világválság után, a Roosevelt-féle New Deal-nek köszönhetően megindult a gazdasági fellendülés, és ez a vásárlási kedvet is megnövelte.

Így előbb-utóbb több bolttulajdonos is gondolkodni kezdett rajta, hogy hogyan lehetne megkönnyíteni a vásárlók dolgát. Nehezítette azonban a tervezgetést, hogy a jövendőbeli eszközt nemcsak le kell gyártani, hanem el is kell tudni helyezni, ráadásul lehetőleg minél kisebb helyen (tehát például egymásba csúsztatva), ugyanakkor minél biztonságosabban.

Aztán a Humpty Dumpty szupermarket-lánc tulajdonosának, Sylvan N. Goldmannek eszébe jutott, hogy ehhez egy olyan kosárféle lenne a legjobb, amelynek lábai is vannak. Ám mivel ezt a kosarat folyamatosan mozgatni is kell a bevásárlótérben, kézenfekvő volt az ötlet, hogy a lábakra kerekeket kell szerelni.

A feltaláló Sylvan Nathan Goldman (1898 –1984) két korai bevásárlókocsi modelljével. Mint a képen is látszik, az első modell esetében két szokásos kosarat rátettek egy kerekes tartószerkezetre. Ennek azonban szükségképpen még nem volt jelentősen nagyobb az űrtartalma. A későbbi modell esetében már nem volt levehető a kosár, viszont jelentősen több holmi fért bele. (Fotó: Photo courtesy of Oklahoma Historical Society)

Ezzel készen is volt az a szállítóeszköz, amely nemcsak a nagyobb méretével, de a mozgékonyságával is megkönnyíti a vásárlók dolgát. Emellett lehetőleg még arra is serkenti őket (gondolta talán az üzlet tulajdonosa), hogy még további árukat rakjanak a kocsiba, hiszen azok súlya most már alig terheli őket. Igaz, ez a pénztárcájukat is könnyebbé teheti, de mivel akkoriban éppen jól mentek a dolgok, ugyan, miért ne költhetnének egy kicsivel többet?

Goldman az ötletét megosztotta egy fiatal alkalmazottjával, Fred Younggal, akinek segítségével hamarosan elkészítették a kerekes bevásárlókocsi prototípusát is. Ezután legyártatták a kocsikat, majd a boltok mellett kiépítették a számukra megfelelő tárlóhelyet, ahonnan a vásárlók elvehettek maguknak egy-egy darabot a készletből.

Az első bevásárlókocsik valójában két, a megszokottnál nagyobb kosárból álltak, amelyeket egymás alatt ráhelyeztek egy kerekes talapzatra. Hamarosan azonban már csak egyetlen kosárból állt a kocsi, ami azonban már jóval nagyobb volt az addigi kézi eszközöknél, és biztonságosan rögzítették a lábazatához.   

Miért kreált Goldman színházi játékteret az üzletéből?

Goldman az addigi tapasztalatok alapján okkal gondolta: az új eszköz bevezetéséhez bőven elég, ha arra az érzelmekre ható reklámokkal hívja fel a figyelmet. Ezért 1937. június elején egy olyan hirdetéssel reklámozta az újdonságot az oklahomai újságokban, amelyen egy elgyötört, a hagyományos bevásárlókosara súlyától roskadozó nőt lehetett látni, s mellette az új, kerekes bevásárlókocsit. A felirat pedig ez volt: „Új – szenzációs! Nincs több kézben hordott kosár!”

Érdekes módon azonban a reklám mégsem bizonyult sikeresnek. Ez az akkori társadalmi szerepeknek is köszönhető. Egyrészt mert a legtöbb férfi úgy gondolta, hogy férfiatlan dolog megkönnyíteni a nehéz tárgyak cipelését, úgyhogy a férfivásárlók inkább a kosarat választották. A nők viszont éppen ekkoriban kezdték el fontosnak tartani, hogy kiharcolják az autonómiájukat, ezért úgy érezhették, hogy a modernitás iránti elkötelezettségüket veszítik el, ha úgy viselkednek a boltokban, mintha ott is csak az anyaság érdekelné őket, és ezért tologatják úgy maguk előtt az árut, ahogy a babakocsiban szokták a csecsemőket. Így azután ők is elkerülték a bevásárlókocsit.

Goldman nem tett le arról, hogy befuttassa találmányát, inkább kezdett gondolkodni, vajon milyen más módon tudná meggyőzni a vásárlóit. Arra jutott, hogy ezt leginkább egyfajta színjátékkal lehetne elérni. Különböző korú modelleket toborzott, férfiakat és nőket egyaránt, és azzal a feladattal bízta meg őket, hogy naponta több alkalommal megjelenjenek a boltjában, mint vásárlók. Játsszák el, ahogy izgatottan árukat keresgélnek a polcokon, és közben hosszan tologassák a bevásárlókocsijukat. Majd láthatóan örüljenek is annak, hogy milyen sok holmit tudnak egyszerre megvásárolni.

Goldman számítása bejött, a színjáték hatásosnak bizonyult. A bevásárlókocsi hamar népszerűvé vált a vásárlók körében, és a világ minden táján el is terjedt. (Erről itt és itt olvashatsz még.)

A későbbiekben természetesen folyamatosan korszerűsítették is a kocsikat. A legfontosabb újítás az volt, hogy a kosár egyik függőleges lapját felhajthatóvá tették, vagyis egy vízszintes rúdra függesztették fel. Ez azt a célt szolgálta, hogy a kocsikat ne egymás tetején, hanem egymásba csúsztatva tárolhassák, s így egyszersmind az egymáshoz való kapcsolódásukat is megoldják.

A technika lényege, hogy az első kocsi mögé vitt, második kocsi eleje egyszerűen feltolja a mobil lapot a vízszintes szintig, miáltal a következő kocsit bele lehet tolni az előzőbe, majd a kettőt egy lánccal össze lehet kapcsolni. Ezzel egyúttal azt is megoldották, hogy az egyes kocsikat mindenki egy-egy pénzérmével, később egy erre tervezett bilétával tudja lekapcsolni a sorról. Amikor pedig a vásárlás végén visszaviszi és a helyére teszi a kocsit, természetesen a pénzt vagy a bilétát is visszakapja.

Így a kerekes kocsit a vevők ingyen kölcsönözhetik az üzletektől, ami némileg növeli is az irántuk táplált bizalmat, szimpátiát. És mivel a kocsi használata emellett, illetve ezzel együtt a forgalmat is növeli, az ingyenesség akkor is megéri a boltoknak, ha a kocsik karbantartása, tisztítása és tárolása azért költségekkel is jár.

Lévai Júlia