A kesztyű történetéről

Bár a téli öltözékünknek legkevésbé feltűnő darabja a kesztyű, néhány szólás-mondásunkban mégis karakteres szereplőként jelenik meg.

„Megtanítja kesztyűbe dudálni” – ez bizony azt jelenti, hogy a szóban forgó „tanár” igencsak kemény eszközökkel vesz majd rá valakit a dudálásra, amely – mint azt egy közismert népdalunkból is tudjuk – egyébként sem könnyű dolog. („Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni!” – mondja a népdal, melynek ezt a két sorát József Attila kétszer is idézte: először a Külvárosi éj, majd a Medvetánc című kötetének elejére írta be, mottóként.)

„Kesztyűt dobott az arcába”, más variánsban „a lába elé” – ez a szólásunk az egykori párbajkihívások gesztusát idézi: a középkori lovagok kezdeményezték azzal a harcot, hogy a másiknak az arcába vagy a lába elé hajítottak egy kesztyűt. És bár a szólás ma ezt már átvitt értelemben jeleníti meg, tehát a szellemi természetű párbajra utal, a kihívás ereje változatlanul benne van a képben.

„Fölveszi a kesztyűt” – ahogy az előzőnél, itt is kihívásról van szó, csak itt a kihívást el is fogadó személy bátorságára került a hangsúly.

Természetesen a való életben a kesztyű ennél sokkal egyszerűbb és szelídebb helyzetekben szokott jelen lenni. Történetiségét azonban legalább akkora erővel határozzák meg az anyagai, formái és a használatának módjai, mint az, hogy mikor mit szimbolizált.

Kezdetben egyujjas volt, és inkább munkavédelmi eszköz

Kesztyűt már az ókorban is készítettek, ám ezek még kizárólag egyujjas kesztyűk voltak, és ritka kivételektől eltekintve munkavégzéshez használták. Egyiptomban Tutanhamon fáraó (i. e. 14-dik sz.) sírjában találtak egy kesztyűt, amely inkább ékszere volt a viselőjének, tehát a hatalmi pozícióját fejezte ki. A görög írásokban azonban már a kertészkedéssel vagy az egyéb, a kezet is komolyabban igénybe vevő munkákkal kapcsolatban említik. Így pl. az i. e. 8-dik századi Homérosznál az Odüsszeiában olvashatunk róla: akkor, amikor a főhős hazaérkezik, és elsőként apját látja meg, a szőlőskertjükben:

„…s íme, kapált az öreg; szurtos rongy fedte a testét,
dísztelen és foltos, lábát fűzős saru védte;
szabva ökörbőrből, tövisek szúrásai ellen,
és a kezén kesztyű, hogy a tüske ne sértse.”

A lovagi páncél elengedhetetlen kelléke volt az ugyancsak fémből készített kesztyű. A fotón jól látszik, hogy milyen alapos, gondos munkát igényelhetett ennek az elkészítése. Minden egyes ujjat több, kisebb darabból kellett összeszegecselni, hogy a viselőjét ne akadályozza a keze mozgatásában. És hogy ne is sértse fel, a kesztyűt belülről valamilyen finom anyaggal kellett kibélelni. (Kép forrása)

Később, az 5-dik, illetve az 1-ső században a két, jelentős történetíró, Hérodotosz és Plinius adott hírt a ruhadarab létezéséről. Amikor azután (már a 7-dik században) a nyugat-európai királyi udvarokban is megjelent, jó ideig csak a királyi és főúri udvarokban használták, miáltal viszont hamar a hatalom, a méltóság és a gazdagság jelképévé vált. És ahogy eközben a keresztény egyház is erősödött, a főpapi ornátusnak, vagyis a hivatali díszruhának is ugyanilyen jelentéssel lett a része.

Ahol sok bőr volt, ott sok kesztyű is lett

Polgári viseletként szélesebb körben csak a 10–11-dik században terjedt el, ettől kezdve azonban, egyúttal a különböző társadalmi rétegek igényeihez is igazodva, folyamatosan bővült a felhasználásának módja. Ezzel együtt a kesztyűkhöz felhasznált anyagok köre is gazdagodott, s ekkor vált a nyugat-európai országokban mesterséggé és törvényekkel védett, szervezett iparrá a kesztyűgyártás. A mesterek céhekbe tömörültek, s a bőrök kidolgozását, a kesztyűk készítését szakmai titokként kezelték. A mesterségbeli fogásokat lehetőleg csak a saját tanítványaiknak adták át. Mivel alapvetően bőrrel dolgoztak, a 15-dik században a kesztyűs mesterek egyúttal szíj- és szerszámkészítők is voltak, akik emellett bőrmellényt és bőrnadrágot is varrtak. Mindezek során a kesztyűkészítés elsősorban azokban az országokban erősödött meg, majd fejlődött gyáriparrá, ahol megfelelő minőségű és mennyiségű bőr állt a mesterek rendelkezésére.

Ebben a korban az angol és spanyol uralkodók a gazdagon díszített bőrkesztyűk mellett selyemkesztyűt is viseltek, a polgárok azonban inkább gyapjúkesztyűt. Különlegességet jelentett, hogy a főpapok számára egy darabból készült, horgolt (tehát varrás nélküli), gyönggyel és drágakövekkel ékesített kesztyűket készítettek. A 13-dik századtól azután sok helyen divatossá vált a könyékig érő, elegáns női kesztyű, amelynek finom lenvászon vagy selyemszövet volt az alapja. A 16-dik század közepén uralkodó I. Erzsébet angol királynő (1533–1603) például hímzett, ékszerekkel díszített selyemkesztyűben jelent meg a nyilvánosság előtt. A frank uralkodók udvarában viszont a csipkével díszített kesztyűk voltak a legdivatosabbak.

Mindezek mellett az uralkodók hatalmat, vásártartási jogot és rangot is adományozhattak (például az arra méltónak talált városoknak) úgy, hogy ennek gesztusát egy kesztyű átadásával erősítették meg. Ilyenkor ezt a ruhadarabot a következő évtizedekben kiemelten megbecsült helyre állították ki, és gondosan őrizték az érintett városokban.  

A 15-dik században, a lovagok és a lovagi tornák fénykorában a hadba vonulók öltözékének alapanyaga a fém lett, és ez a kesztyűket is érintette. A lovagok nehéz lemezekből készült páncélt viseltek, és a kezükre is finoman kidolgozott, bőrrel bélelt lemezkesztyűt húztak. Ekkor vezették be annak szokását is, amire a bevezetőben említett, egyik szólásunk is utal: hogy ha egy lovag párbajra akart kihívni egy másikat, akkor vagy az arcába, vagy a lába elé dobta a fém kesztyűjét. És ha az fel is vette, akkor megkezdődhetett a küzdelmük.

Nagyjából ugyanebben az időben jelent meg a kötött kesztyű, amely az időjárás hatásaival szemben védte a kezet. Ezeket elsőként Hollandiában és Spanyolországban kezdték gyártani. (Erről még itt olvashatsz.)

Spanyolok, írek, skótok, angolok, olaszok – és végül a franciák…

Mint mindenben, a reneszánsz a kesztyűviseletben is változásokat hozott. Ekkoriban egy jól öltözött embernél már elengedhetetlenné vált a kesztyű, miközben egyre lazábbá, játékosabbá vált a viselete. A főúri udvarokon kívül, tehát a polgárok hétköznapi életében is egyre nagyobb figyelem irányult arra, hogy milyen az anyaga, a színe vagy a díszítettsége, és mind gyakrabban indított el divatot is, ha valahol egy mester egy jó ötlettel vagy színvariációval állt elő.

A finom textilanyag mellett báránybőrt, kecske- és gidabőrt, és egyéb, a vadászatokon elejtett vadakról lenyúzott bőrt is felhasználtak a kesztyűkészítéshez. (Ez utóbbiak közül például a szarvasbőr ma is az egyik legnépszerűbb kesztyű-alapanyag.) Kezdetben Európa-szerte a spanyol kesztyűk aratták a legnagyobb sikereket: Spanyolországból különösen finom, sőt illatosított kesztyűket dobtak piacra a gyártók. Mellettük még a skóciai, írországi, angliai és olaszországi készítmények is igen népszerűek voltak. Az írországi műhelyek elsősorban a finom báránybőrből készült termékeivel arattak jelentős sikert.

A piacot mindvégig uraló, spanyol kesztyűk egyetlen hátránya az volt, hogy a rengeteg befektetett munkának meg is kérték az árát, így a spanyol kesztyű olyan luxuscikknek számított, amelyet csak a királyi udvarokban és a főúri családokban tudtak megfizetni. Ezért is alakult úgy a helyzet, hogy a kesztyűk tömeges elterjesztését végül a franciáknak köszönhetjük.

Párizs mellett még számos nagyvárosban alapítottak jelentős gyárakat, és így Franciaországban jött létre a 17-dik századra a legszervezettebb és legtöbb munkást foglalkoztató kesztyűipar. A nagyüzemi kesztyűgyártás alapjait a grenoble-i Xavier Jouvin (hszavié zsuven) teremtette meg, egyebek közt azzal, hogy az ehhez szükséges szabványokat is kidolgozta. Több ezer kézről vett mintát, és ezek alapján állapította meg a jellemző méreteket. Jouvin szakemberei végül 32 méretet rögzítettek, és ezekhez készítették el a megfelelő kivágó-késeket, az ún. kalibereket is, 1834-ben. Találmánya a 19-dik század közepétől azután egész Európában elterjedt. Nem csoda, hogy végül a térségben a francia kesztyűk váltak a legkapósabbakká. A kesztyűk általános elterjedését pedig 1867-től a kesztyűvarrógép megkonstruálása is segítette.

”Ez mind, mind pécsi kesztyű…”

A kesztyűgyártásnak Magyarországon is akadtak kiemelkedő képviselői. Ilyen volt a pécsi születésű Hamerli János (más alakban Hamerly, 1840 -1895.), aki 1857-től, a vándorévei alatt Ausztriában és Csehországban tanulta ki a tímár szakmát. (A tímárok a bőrök kikészítésével, és alapvetően a lábbelik készítésével foglalkoztak.)

A hetvenes-nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb reklámja a Pécsi Kesztyűgyár termékeit népszerűsítette. Ezek több típusát is bemutatta, a boksz-kesztyűktől a motorozáshoz használt kézrevalókig. A reklám zenéjét és szövegét a készítői olyan jól eltalálták, hogy az „ez mind, mind pécsi kesztyű!” mondatát ma is szokták idézni, a legtöbbször humorosan. Amikor például valahol egyszerre sokféle tárgyat vonultatnak fel olyan dolgokból, amelyeket semmi sem köt össze, a helyzet vicces kigúnyolására kiválóan alkalmas ez a szállóigévé vált mondat. Erre tovább a reklámhoz!

Miután megszerezte a mesteri fokozatot, 1861-ben iparengedélyt kért és kapott a szülővárosában, ahol ennek birtokában műhelyt alapított. Ebben sérvkötőket és kesztyűket készítettek. A munkához a mester egy külön bőrfestő műhelyt is fenntartott (az egyiket a Monarchia fővárosában, Bécsben). Sokban segítette a termékei terjesztését, hogy azok fiákeres fuvarozását is maga szervezte meg. A kesztyűkhöz bárány- és kecskebőrt használtak, amelyet különösen gondos munkával készítettek ki és varrtak meg.

A kesztyűi egyre nagyobb hírnévre tettek szert, és Hamerli egyre nagyobb tempóban tudta fejleszteni is a műhelyeit. 1870-ben az elsők közt állított be a munkához egy kesztyűvarrógépet, ami akkor még ritkaságnak számított. Mivel a Hamerli-cégtől folyamatosan a legkiválóbb minőségű kesztyűk kerültek a piacra, hamarosan külföldön is híressé váltak a pécsi kesztyűk.

Az akkori szokások szerint a gyermekei közül kerültek ki azok, akik továbbvitték a mesterséget. Hamerli Imre és István 1894-ben kapták meg a saját iparengedélyüket, majd az apjuk halála (1895) után a régi üzem helyén egy még annál is korszerűbb kesztyűgyárat építettek. Működésük jól belesimult az európai kesztyűgyártás akkori, virágzó szakaszába, és ezzel egyúttal biztos talajt teremtettek a későbbi, és ugyancsak nagyhírű Pécsi Kesztyűgyár (később Hunor Pécsi Kesztyű és Bőrruházati Rt.) számára. (Forrás)

Ami tehát a kesztyűk gyártását, modernizálását és elterjedését illeti, arról nyugodtan kijelenthetjük, hogy bővelkedett a sikerekben. Miáltal a történetében csak egyetlen szépséghibát fedezhetünk fel: a ruhadarabjaink közül ezt lehet a legkönnyebben elveszíteni. Ám mivel ez semmiképp sem a kesztyűk hibája, az ilyen esetek már inkább a gazdáik történeteit színezik.

Lévai Júlia