A kötéltáncosok izgalmas történetéről

Sokan ismerik a híres hegymászó, George Mallory válaszát a kérdésre, hogy miért akarta megmászni a Mount Everestet: „Azért, mert ott van”. De vajon miért akar valaki egy kifeszített kötélen egyensúlyozni és mindenféle kunsztokat bemutatni irdatlan mélységek fölött? Bár erre nem született hasonlóan tömör mondás, de az ok könnyen kitalálható: mert jó legyőzni a mélységtől való félelmet. És persze – a közönség oldaláról nézve – sokak számára jó beleborzongani abba, hogy mások el mernek menni a dolgok határáig, képesek az életüket is kockáztatni egy-egy különleges produkcióért.

Az emberi képességek határainak feszegetése vagy Isten megsértése?

Az ókorban a tengerparti népeknél megszokott tárgy volt a hajózáshoz használt kötél. A görög és római kultúrában magától adódott, hogy ezt mindenféle egyéb célra is felhasználják. Majd amikor egyre nagyobb kultusza lett a sportnak, az is természetes volt, hogy a kötél a testedzésnek is a része lehet.

Így mindkét népnél megszületett az ötlet: kötelet feszítettek ki a magasabb épületek vagy oszlopok között, és az erre vállalkozók hosszú botokkal egyensúlyozva mentek végig ezeken. A gyakorlottabbak azután egyre merészebb akrobata mutatványokkal kápráztatták el a közönségüket.

Kép a híres Pablo Fanque egyik lovas produkciójáról, a londoni Astley's Amphitheatre-ban,  1847-ből. (Kép: Wikipédia, Pablo Fanque)

Az emberek megkedvelték a produkcióikat, és egy idő után minden nagyobb ünnepen szerepeltek a kötéltáncosok mutatványai az egyik legszórakoztatóbb és egyúttal legizgalmasabb látványosságként. A kötéltáncosok egyre ügyesebbekké, merészebbekké váltak, mígnem a műfajt önálló sportágként kezdték számon tartani. Ugyanakkor ez mégsem kerülhetett be a görögök által meghonosított olimpiai játékok rendezvényeire. Ennek az is az oka lehetett, hogy az olimpia legfőbb mozgatóereje a versengés volt. A kötéltáncos azonban senkivel sem versenyzett, és nem is hagyott le senkit azzal, hogy legyőzte önmaga gyengeségeit. Ugyanakkor egyértelműen művészeti ágnak sem lehetett minősíteni az előadását, hiszen abban nem az esztétikum volt a legfontosabb. Ezért a művelői a versenyeken nem indulhattak a többi sportág képviselőjével együtt, de a színházakba sem kerülhettek be: meg kellett elégedniük a vásárokkal és olykor egy-egy népünnepéllyel.

Később pedig néhány évszázadon át még erre sem volt lehetőségük. Ennek a kereszténység megjelenése és megerősödése volt az oka. Ebben az időszakban az élet minden területét meghatározta a vallásos gondolkodás. És mivel e szerint az életet Isten adta az embernek, ezért az embernek nincs joga hozzá, hogy az életét indokolatlanul és szándékoltan kockáztassa. (Ezért is tagadták meg hosszú időn át például az öngyilkosok egyházi temetését és sírjának megszentelését.) A kötéltáncosok pedig kétségtelenül nyomós indok nélkül, ha úgy tetszik hiúságból tették kockára az életüket, ami nem felelt meg a vallási normáknak. Ezért gyakorlatilag minden köztérről kitiltották őket, és művelőik a templomokat sem látogathatták, amíg fel nem hagytak ezzel a tevékenységükkel.

A híres „Blondin lovag” éppen a sörét issza, 49 méterrel a Niagara fölött, a kötélen. (Kép: gettyimages.com)

A nagy fordulat

A kötéltánc akkor éledt újjá, amikor a francia királynő, Bajor Izabella koronázási ünnepsége zajlott Párizsban. Ez 1389-ben történt, amikor egyre fontosabbá váltak az udvari látványosságok. Ekkor a városnak már ismert jelképe volt a Notre-Dame, és a környék sem szűkölködött magasabb házakban. Ezért az ünnepség fényének emelésére a székesegyház egyik tornya és Párizs legmagasabb háza között a magasban kötelet feszítettek ki, amelyen egy akrobata gyertyákkal a kezében haladt végig.

Nem sokkal később az angol alattvalóknak is hasonló eseményben lehetett részük. 1547-ben VI. Edward megkoronázása, majd Fülöp spanyol trónörökös 1554-es londoni látogatása alkalmával is egy-egy kötéltáncos kápráztatta el az ünnepségek résztvevőit. Ezzel pedig megtört a jég, és Európában ismét terjedni kezdett a kötéltánc, mint a népszórakoztatás egyik legnépszerűbb formája. Olyannyira, hogy a 16-dik század közepére a velencei karneválok legfőbb attrakciója éppen ez a látványosság volt. Természetesen ott is a legkiemelkedőbb templomtól, a Szent Márk bazilikától indult a kötél, amelynek másik végét azonban merészen egy hajó árbocrúdjához erősítették. Nem lehetett könnyű az akrobatának egy olyan kötélen végigmenni, amelyet nemcsak a szél, de esetleg a hajó megbillenése is megmozdíthatott. Ám nem jegyeztek fel róla olyasmit, hogy mindettől akár egy pillanatra is elveszítette volna az egyensúlyát.

Sztárok a kötélen

A 18-dik század leghíresebb kötéltáncosa egy nő volt: Marguerite-Antoinette Lalanne (1786-1866), aki Madame Saqui néven vált népszerűvé, és gyakorolta ezt a különleges szakmát szinte a haláláig. Még hetvenévesen is fölment a kötélre, amelyen egyik legnagyobb sikerét a francia császár, Napóleon fiának születése alkalmából aratta. Az ez alkalommal rendezett ünnepségen szintén a párizsi Notre-Dame állt a középpontban, ám a kötél ezúttal rövidebb volt: az épület két tornya között feszült. Madame Saqui itt haladt végig, miközben azonban tűzijáték-rakétákat lőttek ki körülötte, ami csöppet sem volt veszélytelen. Szerencsére nem esett baja, a párizsiak pedig sztárként ünnepelték. Alakját az angol író, William Thackeray is megörökítette, a Hiúság vására című könyvében. Életrajzát később egy francia újságíró, Paul Ginisty írta meg (Mémoires d'un danseuse de corde: Mme Saqui; Párizs, 1907.)

De sztárként ünnepelték a viktoriánus Anglia egyik legismertebb cirkusztulajdonosát, Pablo Fanque-ot is (eredeti nevén William Darby, 1810-1871) is. Ő volt az első színesbőrű, aki saját vállalkozást indított Londonban. Cirkusza 30 éven át az egyik legsikeresebb intézményként működött és a brit cirkuszművészet fénykorát jelentette. Személyes karrierjét ugyancsak kötéltáncosként kezdte, de egyéb cirkuszi mutatványokban is jeleskedett. Nevét-hírét pedig az is öregbítette, hogy egy ideig nála dolgozott William Kite (1825-?), akinek egyik reklámplakátja ihlette a Beatles együttes Being for the Benefit of Mr. Kite című dalát.

A 19-dik század második felétől pedig egyre veszélyesebb terepeken léptek föl a kötéltáncosok. Az első, szenzációt jelentő produkciót a Niagara-vízesés fölött láthatták a nézők, gyors egymásutánban két embertől is.

Így lehet gúlaként végigsétálni egy magasban kifeszített kötélen. (Forrás: Múlt-kor)

Az első a francia Jean François Blondin (blonden; eredeti nevén Charles Gravelet-Blondin, 1824-1897) volt, 1859-ben. Az általa használt kötél 8,3 cm vastagságú és 340 méter hosszú volt, amelyet 49 méter magasságban feszítettek ki a vízesés fölé. A bemutató után Blondin többször is megismételte a produkcióját, amelyet minden egyes alkalommal kiegészített valamilyen szórakoztató elemmel. Hol zsákkal a fején vagy bilinccsel a kezén tette meg a távolságot, hol talicskát tolva, vagy gólyalábakon. Előfordult, hogy egy másik embert is átvitt a hátán. Olykor szép kényelmesen leült az út felénél, hogy megegyen egy tojásrántottát vagy megigyon egy nagy pohár sört.

Természetesen vele is előfordult, hogy valami nem sikerült tökéletesen: egy alkalommal például egy széket és egy asztalt is felvitt, hogy még kényelmesebben üldögéljen odafenn, ám az asztal megbillent és leesett a kötélről. Mindenesetre Blondin ezekkel a produkcióival nemcsak nagy hírnévre, hanem jelentős vagyonra is szert tett. Világszerte csak „Blondin Lovag”, vagy „a Nagy Blondin” néven emlegették. Ő egyébként kétszer is járt Magyarországon: először 1864-ben, amikor a Margitszigeten, majd a Városligetben mutatta be egy produkcióját, amelynek sikere nyomán egy ideig a nevét is viselte a városligeti rét. Később, 1880-ban az Állatkertben lépett fel, az akkor szenzációnak számító velocipéddel, a mai kerékpár egyik ősével. (Hazai fellépéseiről és azok izgalmas következményeiről itt olvashatsz.)

Blondint a Niagara fölött egy évvel később a Nagy Farini néven ismert William Leonard Hunt követte. Az ő produkciója annyiban különbözött az elődjétől, hogy nem asztalt, széket és különféle ételeket vitt magával a kötélre, hanem egy egész mosógépet a hátára erősítve. Amikor pedig megérkezett a kötél közepére, ebédelés helyett a géppel kimosott néhány zsebkendőt, amelyet azután nagyvonalúan odaajándékozott a nézőinek.

Az első és egyetlen nő, aki áthaladt a Niagara felett, az olasz Maria Spelterini (szpelteríni; 1853-1912) volt. Ő 1876. július 8-dikán, az USA százéves születésnapja alkalmából végezte el a mutatványt, amelyet azután szintén többször megismételt mindig más és más trükkökkel kiegészítve. Egy alkalommal pl. csuklójánál és térdénél összebilincselve, máskor pedig papírzacskóval a fején vonult át a kötélen. Máskor gyümölcskosarakat erősített a lábához, miközben bottal egyensúlyozott.

Később ő is bekerült a rocktörténelembe: A Belladonna nevű olasz együttes az ő emlékére írta a Maria Spelterini című számát, amely a 2016-os The Orchestral Album albumukban jelent meg. De kötéltáncosok nemcsak a zenébe, hanem az irodalomba és a filmművészetbe is bekerültek. A kötéltáncos című film például Philippe Petite-ről (pötit) szól, aki 1974-ben ment végig a New York-i World Trade Center akkor még ép ikertornyai között.

A szerelmi kapcsolata miatt tragikus történetű, dán Elvira Madigan (1867-1889) egy szentimentális regény és egy film főhősévé is vált. És mivel ez utóbbinál Mozart 467-es KV-számú, C-dúr zongoraversenyének lassú tétele szólt, a kötéltáncos neve örökre hozzátapadt a Mozart-műhöz.

Természetesen ebben a szakmában is voltak neves dinasztiák: családok, amelyeknél minden újabb generáció tagjai közt voltak kötéltáncosok. Ilyen volt a német-amerikai Wallenda család is, amelynek tagjai évszázadok óta szórakoztatják a közönséget különféle kötéltáncos mutatványokkal. Legismertebb előadásuk során heten alkottak a botjaik felhasználásával egy gúlát (piramist), és így mentek végig a kötélen.

Mára a kötéltáncosok hosszú névsora jelzi, hogy a különleges produkciók megvalósításának bármi, akár egy egyszerű kötél is az eszköze lehet. Persze csak akkor, ha az ember hajlandó sok munkát belefektetni, és bátorsága is van hozzá.

Lévai Júlia