A mennyei manna

„Ez egy igazi mennyei manna!” – mondjuk az olyan ennivalóra, amely váratlanul hullik az ölünkbe, vagy egy addigi ínséges időszak után hirtelen megoldja az emberek éhezését. A mennyei manna fogalma első alkalommal a Biblia ószövetségi részében, Mózes második könyvében jelent meg. (Ezt más néven A kivonulás könyve illetve Exodus címmel is szokták említeni.) A könyv a zsidóság Egyiptomból való kiszabadulásáról és az utána következő, negyven évig tartó vándorlás megpróbáltatásairól szól. Az egyik legnagyobb megpróbáltatást ezen az úton természetesen az éhség jelentette, és ehhez kapcsolódott a Jahve által küldött mennyei manna.

Egy francia festő, Jacques Joseph Tissot (tiso; 1836–1902) ilyennek képzelte a Bibliában leírt mannaszedést.

„Mán hú?”
Az egyiptomi kiszabadulásuk után, az Ígéret földje felé haladva Izráel népe zúgolódni kezdett két vezetője, Mózes és Áron ellen. Ekkor az Elim és a Színai-hegy közötti Szin pusztában táboroztak, és semmiből sem tudtak kenyeret készíteni. Az emberek visszasírták az egyiptomi múltat, hiszen ott rabságuk ellenére is jól tudtak lakni hússal és kenyérrel. Ez azonban egyúttal azt is jelentette, hogy megrendült a bizalmuk az őket vezérlő Istennel (Jahvéval) szemben.

Mózes közvetítette a nép elégedetlenségét Istennek, aki megígérte, hogy ad nekik húst és a mennyből hullat kenyeretEz a Héber Biblia, illetve az Ószövetség egyik legismertebb története, amelynek leírása így hangzik a 16-dik században élt Károli Gáspár fordításában:

„És monda az úr Mózesnek: Ímé én adok néktek kenyeret mennyből, és menjen ki az nép, szedjen abban mindennap egy napra valót.
Reggel pedig harmat szálla alá az tábor körül.
És mikor az harmat megszűnt volna, ímé vala az pusztának színén apró gömbölyeg, mint az dara az földön.
Mondá azért Mózes nékik: ez az kenyér, melyet az úr ád néktek ételtekre.
Nevezé pedig azt az Izrael háza mannak, mely olyan vala, mint az koriandrumnak magja, fehér, és olyan izű, mint az mézes pogácsa.” (Kivonulás könyve 16, 4-31.,)

Estére valóban fürjek lepték el a tábort, reggel pedig, amikor a harmat felszáradt, a vándorlók azt látták, hogy valamilyen finom, szemcsés dolog maradt körülöttük a földön. Ezt így írja le a Biblia:  

„Amikor fölszikkadt a lehullott harmat, apró szemcsék borították a pusztát, mintha apró dara lett volna a földön. Amikor meglátták ezt Izráel fiai, azt kérdezték egymástól: Mi ez? Nem tudták ugyanis, hogy mi az. De Mózes megmondta nekik, hogy ez az a kenyér, amelyet az ÚR adott nekik eledelül.” A manna – legalább is a legendák szerint – onnan kapta a nevét, hogy a „mi ez?” kérdés héberül „mán hú”, amelyben később eggyé olvadt a két szó, és a második felében megváltoztak a hangzók. A manna színe a fehérkés koriandermagéhoz hasonlított, formája az illatos gyantacseppet idézte, az íze pedig édeskés és olajos volt.

Ezután a szombatok kivételével Isten minden reggelre hullatott mannát a mennyből. Azt, hogy szombatra is jusson kenyérnekvaló, Isten azzal a csodás közbenjárással oldotta meg, hogy a pénteki manna kivételesen nem romlott meg másnap reggelre.

Annak, hogy hogyan kell élni a mannával, ugyancsak megvolt a rendje: Isten egy ómer, vagyis bő három és fél liter mannát szánt egy főnek. Ez olyan nagy mennyiséget jelentett, hogy gyakorlatilag mindenki annyit szedhetett belőle, amennyit akart. A mannát korán reggel kellett fölszedni, mert amikor már a Nap melegen sütött, elolvadt. A pénteki hullást kivéve másnapra nem volt szabad eltenni, mert megkukacosodott és megbüdösödött. A mannát először kézimalmokkal megőrölték vagy mozsarakban összetörték, majd megfőzték és lepényt készítettek belőle – ez volt tehát a kenyerük. Időnként a manna miatt is zúgolódott a nép, hiszen önmagában valóban szegényes eledel volt. Mivel azonban Isten – mint ahogyan oly sok mindent – a manna megjelenését próbatételnek is szánta, büntetésképp mérges kígyókat bocsátott az emberekre, akik közül sokan meg is haltak. A nép ekkor ismét Mózest kérte, hogy közvetítsen közte és Isten között, Mózes pedig valóban imádkozott értük.

A Biblia leírása szerint ezután ez történt: „S az Úr válaszol Mózesnak: csinálj egy tüzes kígyót, s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad! Mózes tehát készített egy rézkígyót, és föltűzte egy póznára. Ha azután megmart valakit a kígyó, és föltekintett a rézkígyóra, életben maradt” (Mózes negyedik könyve). Ennek pedig azért volt jelentősége, mert arra is utalt, hogy Isten szavát mindig szimbolikusan kell értelmezni. A fölemelt tekintet azt szimbolizálta, hogy az ember teljes egészében Istenhez fordul és megtelik szeretettel. Ezért valójában nem a kígyó látványától gyógyultak meg, hanem attól, hogy visszatértek Istenhez, és rajta keresztül az univerzális szeretethez. Ennek a kígyónak a képe majd a kereszténységben is megjelenik, mint Krisztus megváltó keresztjének illetve magának a gyógyító erejű Krisztusnak a motívuma. János evangéliumában Krisztus megfeszített kígyóként említi az ószövetségi kígyót: „Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia (aki a mennyben van). Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (János 3.13-15.)

A valóságban talán a mannazuzmó lehetett a bibliai manna. (Forrás: https://www.dehir.hu)

De milyen növény vagy egyéb anyag lehetett a manna?
Mivel minden bibliai történetnek megvan a maga valóságalapja, így a manna megjelenése sem pusztán a fantázia terméke volt. Indokolt tehát annak kérdése, hogy vajon mi lehetett az a növény, amely a Szin pusztában hajnalonként az égből hullott alá és ehető alapanyagnak bizonyult. A kutatók leggyakrabban egy zuzmófajtát sejtenek a jelenség mögött.

A zuzmók változó vízállapotú, telepes növények, amelyek gombák és moszatok állandósult szimbiózisával alakultak ki. Egy zuzmótelep gombafonalak és moszatsejtek millióiból áll, ezek együttműködésétől tud a zuzmó életben maradni és szaporodni. Az energiát a moszatsejtek fotoszintézise biztosítja, az ásványi sókat és a vizet pedig a gombafonalak veszik fel, biztosítva, hogy ne száradjon ki a telep. Mindennek köszönhetően a zuzmók a legkietlenebb területeken is megtelepednek: sivatagokban, tundrákon, kopár sziklákon és köves területeken egyaránt előfordulnak. A zuzmókon belül a mannazuzmó a sivatagos tájak jellemző növénye, amely még kiszáradt állapotban is megőrzi az életképességét, akár több éven át is. És mivel a száraz zuzmó igencsak könnyű, a szél könnyen felkapja, felaprózza és messzire el is viszi.

Ezért is feltételezhető, hogy a sivatagban vándorló zsidók táborai fölé mannazuzmót hordott a szél, és ők ezt tekintették Isten segítő ajándékának. A mannazuzmóval a Krímtől kezdve a kirgiz pusztákon és Kis-Ázsián át Perzsiáig vagy Észak-Afrikáig sok helyen lehetett és lehet még ma is találkozni, így több nép étrendjébe is bekerültek az ebből készített lepények vagy kenyerek. A kirgizek pusztáin például gyakran 15 centiméter vastagon beborította a földet a zuzmó. Mivel több alkotóeleme is gyógyhatású vagy egyszerűen csak hasznos (ilyen például az inulin), ezért a természetgyógyászatban és a kozmetikában is felhasználják. Egyedül az teszi bizonytalanná bibliai szerepét, hogy a mannazuzmó nem édes. Márpedig a legendák szerint Mózes népe édes mannát kapott az égből.

1944-ben a brit ejtőernyősök a felszabadításra várok számára valóban úgy érkeztek az égből, akár a manna. A náci megszállók azonban ezt valószínűleg másképp értelmezték.

Egy másik feltevés szerint a tamariszkuszfélék állnak a jelenség mögött. A tamariszkuszok a tamariskafélék családjába tartozó fák és cserjék. Több mint félszáz fajuk a szubtrópusi sivatagos és sós talajú területeken él, de nálunk is ismert, elsősorban dísznövényként illetve a szikes talajú részek fásítására alkalmas cserjeként. A száraz éghajlathoz mélyre hatoló gyökérzetükkel és jellegzetes, kis párologtató-felületű, pikkelyszerű leveleikkel alkalmazkodnak.

A Biblia több tamariszkuszfajtát is említ. Ezek egyike a mannacserje (Tamarix nilotica), amely Északkelet-Afrikában és az egész kelet-mediterrán térség sivatagi és tengerparti élőhelyein őshonos. Vörösbarna kérgű, 2-4 méter magasságra növő cserje vagy fa, amely mélyre ereszti gyökereit, így biztosítja a sivatagos helyeken is a sejtjei számára a vizet. Arábia pusztáin 6-8 méter magas, sűrű bozótot alkot. Jellegzetessége, hogy nyaranként egy pajzstetűfaj telepszik a cserjére, amelyen a tetvek szúrásai nyomán méz sűrűségű, cukortartalmú nedv választódik ki. A cseppek gyorsan megszilárdulnak és kis, fehér kristálygömböcskéket alkotnak. Ezeket szintén könnyen felkaphatja a szél, így valóban ez is ott lehetett az isteni mannák között. A sivatag lakói étkezési és gyógyászati célokra egyaránt gyűjtik. A Színai hegyen élő szerzetesek is rendszeresen fölszedik és gyógyírként árulják a zarándokoknak. Európába szintén gyógynövényként került be.

Harmadik lehetőségként az elő- és közép-ázsiai sivatagban termő perzsa tevetövist vagy mannatövist szokták említeni. Ez az egyiptomi sivatagok bokros növénye, amely szintén hosszú gyökereket ereszt. Nevét onnan is kapta, hogy a dús hajtásait sűrű, tűhegyes ágtövisek védik. A tevetövis szintén nem a saját növényrészei, hanem a rajta kiváló mézga révén kerülhetett be a lehetséges mannák közé. Forró napokon ugyanis édeskés mézga válik ki az ágain (és ehhez még rovarokra sincs szüksége), amely éjjel megszilárdul, majd apró szemcsék formájában lehullik. A belső-ázsiai pusztákon perzsa mannának hívják, és ma is a legfinomabb csemegének számít. (További, különleges növényekről olvashatsz például Járainé Komlódi Magda: Legendás növények című könyvében is.)

A mannahullás legendája nyomán később sok helyen és sokféle növényt neveztek el mannának, elsősorban olyanokat, amelyek nedve gyorsan beszárad a levegőn és édeskés ízű. Ilyen például a mannafű, a mannakőris, a kasszia-manna vagy a trencséni manna, és még jó néhány eukaliptusz-féle is. De a „manna” név lehet egy városé is (Görögországban), ahogyan falué is (Burmában van ilyen település). Létezik személynévként is: Gennaro Manna (1715–1779) olasz zeneszerző, Zohar Manna (1939–2018) izraeli-amerikai informatikus volt (ő arról is nevezetes, hogy elsőként kapta meg a Friedrich L. Bauer-díjat), Haytham Manna (1951–) pedig ma is élő szíriai író és emberjogi aktivista.

És végül létezik egy ironikus felhasználása is, amelyet jellemzően a brit légierőnél találtak ki. Ez a Manna hadművelet volt, amelyet brit és görög antifasiszta erők közösen hajtottak végre 1944. október 12-én, Görögországban, Megara partján. Az elnevezés arra utalt, hogy a felmentő seregek az égből, ejtőernyőkön érkeznek a náci Németország által megszállt területre. Reményeik szerint azonban ők a megszállók számára mindent jelentenek majd, csak éppen a mennyei manna leszállását nem. És mivel a művelet sikeresen zárult, ez valóban így is történt, s a megszállóknak ezután már csak a vesztesek keserű kenyere jutott.

Lévai Júlia