A sellők is sokfélék lehetnek

A világ egyik leghíresebb szobra A kis hableány, amely a koppenhágai kikötőben látható. Edvard Eriksen szobrász alkotásán egy félig nő, félig hal testű alak – vagyis egy sellő – ül egy hatalmas, gömbölyded kövön, és elmélázva nézi a vizet. A sellők a Közel-Keleten, Európában, Ázsiában és Afrikában élő népek mítoszaiban egyaránt megjelentek, ám a testük nem mindenütt végződik halfarokban, és az is eltér a történetükben, hogy melyikük miért kapta éppen ezt a kettős alakot.

Az első sellő

A sellők a legtöbb mesében büntetésből váltak deréktól lefelé halakká. Az egyik legrégebbi sellő történetben azonban a mese főszereplőjét, az akkád Asratum istennőt nem más bünteti meg vétkéért, hanem ő maga. Az Asszír Birodalomban keletkezett legenda szerint az ő bűne az volt, hogy beleszeretett egy pásztorba, ám akaratlanul megölte őt. Lelkiismeretfurdalása és szégyene arra késztette, hogy egy tóba ugorjon, és ott halként éljen tovább.

Ez a hetedik századi bronzszobor az etruszk művészet kiemelkedő alkotása, amely az olaszországi Perugia egyik temetkezési helyéről maradt meg. Alkotója a sellő lendületes mozgását és a víz hullámaival való azonosulását egyaránt ki tudta fejezni a művében.

Ám mivel továbbra is istennő maradt, végül deréktól fölfelé visszaváltozott nővé, és így sellőként élt tovább. Asratum alakja több változatban is jelen van a kultúra történetében. A görögöknél Atargatisz vagy Derkétó néven élt tovább, és pénzérmékre is felkerült az arca. A hellenizmus korában pedig a magzat és a magzatvíz védelmezőjeként tisztelték.

Sellők, vizek, evolúciós elméletek

Egy időben a sellők olyan jelentős szerepet játszottak a görög mítoszokban, hogy a materialista milétoszi iskola kiemelkedő filozófusa, Anaximandrosz  (kb. i. e. 610 - i. e. 547 vagy 546) is kiemelt helyen foglalkozott velük. Mi több, az ember evolúciójában őket tekintette a kiindulópontnak. Anaximandrosz sok mindent megsejtett a világ anyagi valóságából, és a gondolataiból később a fizika és a csillagászat sok mindent vissza is igazolt.

A ő elképzelése szerint létezik egy meghatározhatatlan ősanyag, az apeiron, és abból nem egyetlen mozzanattal jött létre a kozmosz, hanem fokozatos fejlődési ciklusok sorával. Kezdetben a Földet övező levegőt egy lángoló gömb vette körül, majd ez a tűzgömb szétszakadt és belső körökbe zárult. Így jöttek létre az égitestek, majd a tűz ellenpárjaiként a vizek. Maguk az élőlények szintén fejlődés eredményei, és a tengerből származnak.

Az ember tengeri eredetét már csak azért is logikusnak tartotta, mert az emberi csecsemő feltűnően hosszú ideig magatehetetlen a szárazföldön, gondoskodás nélkül viszont a vízben lebegve túlélhetetett. Ezért tudta elképzelni, hogy az emberi evolúció elején egy olyan átmeneti testforma is segítette az alkalmazkodást, mint amilyen a sellőé.

Ez az elképzelés semleges képet festett a sellőkről. A mesékben és mítoszokban azonban a szereplők szimbolizálnak valamit, ezért a sellők tulajdonságai is inkább az emberekre bajt hozó démonokra vagy a boszorkányokra hasonlítottak. A görög mítoszokban például gyakran ők idézték elő az áradásokat vagy a viharokat, süllyesztettek el hajókat, miközben más alkalmakkor épp hogy áldást jelentett ez emberekre nézve a jelenlétük. Az is előfordult, hogy a halott nők lelkéből keltek életre ebben a felemás formában, vagy hogy Tritón tengeristen lányaikén a tengerek csábító nimfái voltak.

Egy politizáló sellő

Nem véletlen, hogy a politika fogalmát megteremtő görögöknél született meg – ráadásul pimaszul – a politizáló sellő meséje. Ennek főhőse III. Alexandrosz, közismert nevén Nagy Sándor féltestvére, Thesszaloniké makedón hercegnő volt. A legenda szerint Alexandrosznak egy alkalommal sikerült hozzájutnia a halhatatlanság vizéhez. És bár ez csak egy csekély mennyiség volt, mégsem fukarkodott vele, és kedvesen megmosta benne a húga haját. Amikor azután később Alexandrosz meghalt, Thesszaloniké fájdalmában a tengerbe vetette magát. Ám úgy látszik, rajta jobban fogott a halhatatlanság, mert életben maradt és attól kezdve sellővé válva úszkált az Égei-tengerben.

De hogy még itt is életben tartsa a bátyja emlékét, minden egyes hajóhoz odaúszott, és választás elé állította őket: vagy jól felelnek neki, egy fontos kérdésére, vagy dühöngő Gorgóvá változva hatalmas vihart hoz rájuk, amellyel azután úgy bánnak el, ahogy tudnak. A kérdése pedig ez volt: „Életben van-e Alexandrosz, a király?” A helyes válasz erre az, hogy „Él, uralkodik, és meghódítja a világot”. Hogy hány hajó legénysége tudott jól válaszolni és hány veszett a tengerbe az elhibázott felelete miatt, arról nem szól a fáma, mindenesetre a görög hajósok évszázadokon át rendszeresen véltek látni sellőket a tengeren. Aminek az oka az is lehetett, hogy sűrűbben találkoztak lamantinokkal vagy fókákkal, amelyek alakját messziről akár sellőnek is lehetett látni.

Az orosz Ilja Repin romantikus stílusban festette meg azt a víz alatti világot, amely a szláv mesékben a kalandor Szladko életének egyik színtere. A képet a szentpétervári Orosz Múzeum őrzi. (Fotó: Wikipédia)

Az ugyancsak sokat hajózó briteknél szintén összekapcsolódott a tengeri viharokkal és egyéb veszélyekkel a sellők alakja. Ott a sellők nemcsak előidézni tudják a katasztrófákat, hanem meg is tudják jósolni. Máskor inkább a jó boszorkányokra hasonlítanak, és különféle gyógymódokra tanítják meg az embereket. Némelyik történetben elképzelhetetlenül magas, akár 600 métert is elérő sellőkről regélnek, akik között férfiak is lehetnek. Ezek azonban csupán az eszükkel tűnnek ki, az érzelmeket vagy a jóindulatot kevésbé ismerik.

Víz alatti különvilágok

Több helyen olyan vízi lényeket is sellőknek neveznek, amelyeknek nincs halfarkuk és nem is feltétlenül nőneműek. Ilyen például az afrikai és a Karib-szigetek körüli vizeken uralkodó szellem, Mami Wata, akit olykor férfiként is ábrázoltak. Az Ezeregyéjszaka meséi című arab mesegyűjtemény könyveiben szintén szerepelnek olyan sellők, amelyek teljes egészükben emberi formával rendelkeznek, csak abban különböznek az emberektől, hogy a víz alatt is tudnak lélegezni.

A szláv mesevilágban szintén találkozhatunk olyan különleges vízi lényekkel, akiket általában sellőnek neveznek, bár inkább a görög mitológia najádjaira hasonlítanak. Ilyenek az orosz ruszalkák is, akiknek nincs halfarkuk, és akiket egy etnológus szerint a drámai körülmények közt elhunyt nők nyughatatlan szellemeinek tartottak. A hiedelmek szerint a ruszalkák folyókban vagy tavakban élnek, és általában gyilkosság vagy öngyilkosság áldozatai voltak. A halálukat közvetlenül a fulladás okozta, ezért is váltak vízi élőlényekké. Az emberek előtt gyönyörű, fiatal nőkként jelennek meg, hosszú, zöld hajjal, amely olyan, mintha hínárból lenne. Sötétedés után csábító táncot lejtenek a holdfényben, és ha sikerült maguk mellé odacsalni a férfiakat, akkor azokat a vízbe fullasztják. A 19-dik században gyakran ihlették meg a romantikus írókat, zeneszerzőket, akik közül a cseh Antonín Dvořák Ruszalka című operája vált a leghíresebbé.

De nem volt kevésbé sikeres az orosz Rimszkij-Korszakov Szadko című operája sem, amelynek címszereplője egy novgorodi kalandor, kereskedő és zenész. Ő egy alkalommal a víz alá látogat el, ahol egy ideig a Tengeri Cár udvarházában él, és mielőtt hazatérne, házasságot köt a cár lányával, aki egy sellő. Ugyanezt a Szadkót Alekszej Tolsztoj is megörökítette egy azonos című versben, ahogyan Ilja Repin is festett egy képet róla. 

A germán mondákban szintén a veszélyesen csábító nő szimbóluma a sellő, aki egy sziklán ülve és a szép, hosszú, hullámos haját fésülgetve csábítja le a férfiakat a mélybe, hogy ott belehaljanak ebbe a kalandba. Legismertebb alakjuk Loreley, akit a németek egyik nagy költője, Heinrich Heine (1797–1856) örökített meg egy versében. A lány alakja annyira beleivódott a köztudatba, hogy egy időben Loreley-frizurának hívták a hosszú, hullámos, szabadon leeresztett hajat. Egy másik európai sellőszerű lény a Melusine volt, akit olykor kettős halfarokkal vagy kígyószerű alsótesttel ábrázoltak. Richard Wagnernél is találkozhatunk hableányokkal: A Rajna kincse című opera egyik leghangulatosabb részében a zene három sellő játszadozását érzékelteti, a Rajna mélyén.

A belga szürrealista festő, René Magritte (1898-1967) a sellő fogalmában is a humort, a groteszket kereste. A fordított sellő című képe 1934-ben keletkezett. (Kép: www.ReneMagritte.org)

A legnagyobb sikert azonban a dán költő és meseíró, Hans Christian Andersen (1805-1875) tündérmeséje aratta. Ez 1837-ben jelent meg, és A kis hableány volt a címe. Ez vált a már említett koppenhágai szobor ihletőjévé is. Elsőként a Disney rajzfilmstúdió dolgozta fel a mesét, de később még több film és balett is született belőle. (A mesét elolvashatod itt is, részletes leírását és értelmezését pedig itt)

A kis hableány világhírű bronz szobra 1913. augusztus 24. óta áll a dániai Koppenhága kikötőjében. Dán neve Den lille Havfrue. Alkotója Hans Edvard Eriksen (1876-1959) dán-izlandi szobrászművész volt, akit egy gazdag sörgyáros, Carl Jacobsen (1842-1914), a Carlsberg sörgyár alapítójának fia támogatott a munkájában. A szobrász modellje a Királyi Balett egyik híres táncosnője, Ellen Price volt, aki azonban nem vállalta, hogy meztelenül is modellt álljon, ezért a sellő testét a művész a feleségéről, Eline Eriksenről mintázta.

A szobornak sajnálatos módon még az is a különlegessége, hogy a szoborrongálók kiemelt célpontjává vált. 1964-ben a fejét fűrészelték le, 1984-ben levágták a jobb kezét, és 1998-ban ismét a feje zavart néhány embert. De még a századik születésnapja sem telhetett békésen: ekkor, 2013-ban ismeretlen tettesek robbanóanyaggal döntötték le a kőről. A szobor ezután egy éven át hiányzott a kikötőből, ennyi ideig tartott, amíg kihalászták a maradványait a vízből, és a restaurátorok kemény munkájával újjávarázsolták a szobrot. De még ezt követően is akadtak olyanok, akik különféle festékekkel öntötték le, mert éppen rajta keresztül akartak valamit üzenni a többieknek. (Erről itt és itt olvashatsz.) Természetesen egy sellő szobrában éppen elég üzenet rejlik anélkül is, hogy valaki fűrésszel vagy dinamittal nekiesne. A szobornak tizenhárom másolatával is találkozhatunk a világ több pontján, ahol remélhetőleg elsősorban a kulturális-esztétikai üzeneteit értik.

Lévai Júlia