A soha többé nem látható dodó

A dodó nevű madárról az európaiak 1865-ben hallottak először. Ekkor jelent meg Lewis Carroll Alice Csodaországban című meséje, amelyben egy furcsa, semmihez sem hasonlítható formájú dodó is szerepelt. És mivel Carroll struccszerű lényként írta le, sokáig azt hitték, hogy a dodó rendszertanilag is a struccok közé tartozik.

Az ornitológusok ekkor már nem tudták élőben megvizsgálni a dodót, hiszen addigra csupán néhány rajz maradt fenn róla, amelyet a trópusi vidékeket bejáró tengerészek készítettek róla. Élőhelyén, a Mauritius szigeten már egyetlen példány sem volt belőle.

Egy különösen gazdag élővilágú sziget

Mauritius a Baktérítő közelében fekszik, az Indiai óceán területén. Ez a több szigetből álló, ugyancsak Mauritius nevű szigetcsoport fő szigete, ahol rendkívül változatos a táj. Emberek jó ideig nem éltek rajta, viszont annál gazdagabb volt a növény- és állatvilága. Éghajlata szubtrópusi, ami azt jelenti, hogy nyáron az átlaghőmérséklete 30 °C körüli, télen éjszaka 17 °C, kora délután 24 °C körül van. A kettő közötti, szeptembertől novemberig tartó időszakban az átlaghőmérséklet 25 °C és 28 °C között van. Központi fennsíkján ennél némileg szélsőségesebbek a hőmérsékleti értékek.

A Párizsi Természettudományi Múzeumban őrzik ezt a gipszből és viaszból készült modellt, amely a 19-dik századból maradt fenn. A fennmaradt rajzok alapján akkor ilyennek képzelték a különös termetű dodót. (Forrás: Jebulon, Wikipedia

A sziget levegője párás és szinte folyton esik az eső, ami kifejezetten kedvez a páfrányféléknek. A szigeten még ma is közel 900 fajta virágos növény és páfrány található. A Wikipedia leírása szerint egykor 44 őshonos állat élt a szigeteken, de ebből 21 faj már kihalt, és többeket szintén a kihalás veszélye fenyeget. A tengerben óriásteknősök, dugongok és halak élnek, a szárazföldön madarak és gyümölcsevő denevérek. (A gyümölcsevő denevéreknek ma a Black River rezervátum az otthonuk.)

Az emlősök közül az ember megjelenése előtt kizárólag denevérek voltak a szigeten, a többi emlős a telepesek révén érkezett. A kétéltűek és hüllők közül a nappali gekkó és a Földön valaha élt legnagyobb óriásteknős, a mauritiusi nyereghátú óriásteknős élt még itt, de az ember megjelenése után, az 1730-as évekre ez is kihalt.

A tengerben óriásteknősök, dugongok és halak élnek, a szárazföldön madarak és gyümölcsevő denevérek. (A gyümölcsevő denevéreknek ma a Black River rezervátum az otthonuk.) Az emlősök közül az ember megjelenése előtt kizárólag denevérek voltak a szigeten, a többi emlős a telepesek révén érkezett. A kétéltűek és hüllők közül a nappali gekkó és a Földön valaha élt legnagyobb óriásteknős, a mauritiusi nyereghátú óriásteknős élt még itt, de az ember megjelenése után, az 1730-as évekre ez is kihalt.

A mindössze másfél négyzetkilométeres Kerek-szigeten három, csak itt honos gyíkfaj, és két, szintén csak itt honos kígyófaj szaporodik még. A különleges növények közül itt áll a világ utolsó hurrikánpálmája és a Kerek-szigeti palackpálma is.

Az őshonos madarak közül a mauritiusi sándorpapagájt (más néven: visszhang papagáj), a rózsás galambot, a mauritiusi vércsét, a mauritiusi paradicsom-légyvadászt, az örvös papagájt és a mauritiusi szarkarigót találjuk meg még a fő szigeten. Ezek között élt tehát egykor a dodó is, amely azután az ember által oktalanul kipusztított élőlények szimbólumává vált.Milyen madár volt a dodó?

A dodó a sziget őserdeiben élt. Fészkét a földre rakta, és benne egy, ritkán két tojást költött ki. A szigeten nem volt természetes ellensége, nem kényszerült rá a repülésre, a táplálékát is a földön gyűjtötte össze (növényi terméseket és kisebb gerinctelen állatokat evett). Ezért a szárnya elcsökevényesedett, miközben a dodó szépen kigömbölyödött: testtömege akár a 23-25 kilót is elérhette. Nagy feje, erőteljes csőre és vaskos lába volt. Mint több évszázaddal később, a maradványok vizsgálatából kiderült: nagyméretű agya és fejlett szaglása segítette a táplálékszerzésben.

A természettudósok sokáig úgy tudták, hogy a szigeten kétfajta dodó is élt: a barna és a fehér, mára azonban biztosra vehető, hogy ez utóbbi sosem létezett. Csupán a hajósok pontatlanul írták le egy másik faj, az azóta ugyancsak kihalt réunioni íbiszt, és ezt könnyen össze lehetett keverni a dodókkal.

Mindenesetre a dodók háborítatlanul éltek a szigeten, még akkor is, amikor a 10-dik században megérkeztek az első hajók. Ezek utasai olyan arab és maláj hajósok voltak, akik ugyan többször is kikötöttek a szigeten, de nem avatkoztak az itt élő állatok, növények életébe. A szigetet a maguk nyelvén nevezték el, amely a térképeiken ettől kezdve Dina Robin néven szerepelt.

1500-ban portugálok érkeztek, akik szintén nevet adtak a területnek: az Ilha do Cirne (Hattyú-sziget) névre keresztelték. Ám ők sem telepedtek le, ahogyan az 1512-ben ide vetődő brit tengerészek sem vetették meg itt a lábukat.

Az 1598-ban érkező hollandok már hosszabban birtokba vették a szigetet. Kezdetben csak hajójavításra alkalmas telephelyként használták. Természetesen ők is átkeresztelték a területet: tőlük kapta a sziget a mai nevét, a Mauritiust (a dél-afrikai Oranje állam kormányzója, Maurits von Nassau után). 1638-tól azonban megérkeztek a holland telepesek, és ez jelentette a madarak számára a fordulatot.

Miért hoztak veszélyt a telepesek az élővilágra?

A holland telepesek beavatkoztak a természetbe: először cukornádat kezdtek termeszteni. Hamarosan rendszeres munkavégzés zajlott a sziget őserdeiben, ahol a cukornád-ültetvények kiterjesztése érdekében a fákat is alaposan megritkították. Ennek következtében az ébenfák mind egy szálig eltűntek.

Egy németalföldi mester, Jan Theodor de Bry (másképpen de Brij) 1561-ben készült metszete sűrítve mutatja be, hogy a holland telepesek miként próbálták birtokba venni Mauritius szigetét és annak élőlényeit, miközben az ott élő, különleges teknős hátán lovagoltak (vagy talán inkább teknegeltek). (Jan Theodor de Bry rajza. Forrás

A nádtermesztők természetesen találkoztak a szelíd és gyanútlan dodókkal is, akiknek addig sosem kellett félniük az emberektől, ezért nem futottak el előlük. A telepesek először megenni próbálták a dodót, ám a húsa rágósnak és ízetlennek bizonyult. A telepesek ezután békén hagyták volna, ám az általuk behozott állatok, elsősorban a patkányok, már kevésbé. Ezek feldúlták a dodók fészkeit, és megették a tojásaikat, a fiókáikat. Az 1700-as évek elejére a patkányok teljes egészében kiirtották a dodót. Amikor azután 1710-ben a hollandok elhagyták a szigetet, a madárból már egyetlen példány sem maradt, viszont a sziget állatállománya jó néhány magára hagyott szarvasmarhával, sertéssel, baromfival és kutyával gyarapodott.  

Mint később kiderült: a dodók egyetlen példányát mégis megőrizte valaki – talán egy egykori tengerész – a 17-dik században, egy londoni házban. Itt találták meg a mumifikálódott példányt, amelyet azonnal átadtak az Oxfordi Egyetemen természettudományi múzeumának, ahol azután több mint 300 éven át gondosan megőrizték. Mint az a 24.hu cikkében olvasható, ennek azután fontos szerepe volt abban, hogy végül a 21-dik század korszerű technikáival sikerült kideríteni, hogy milyen madár is volt a dodó. A szövetmintákon és a csontvázon végzett genetikai vizsgálatok után kiderült, hogy a dodónak semmi köze nem volt a struccokhoz: a galambok rendjébe tartozott.

A mumifikált példányról a CT vizsgálat azt is kimutatta, hogy a szerencsétlen állattal egy puskagolyó végzett. Ám arról semmit nem tudunk, hogy ki és hol lőtte le a szerencsétlen állatot, amely végül a dodók utolsó hírnökeként maradt meg az emberiségnek.

Lévai Júlia

Érdekelnek a madarak? Olvass tovább! Mi MICSODA Madarak – Légi akrobaták