A teafiltertől a cigaretta szűrőéig

Nem is gondolunk bele, hányféle filtert használunk a hétköznapjaink során. A huszadik század közepét megelőzően azonban jó ideig csak a vegyészek foglalkoztak filtrálással. Hogy mivel is?

A latin eredetű filtrálás kifejezés a „szűr”, „szivárog” jelentésű „filtrat” szóból ered. A filtrálás során a folyékony anyagot egy folyadékot átbocsátó réteg segítségével választják el a szilárd részektől egy adott keverékben. Az átbocsátó réteg szintén sokféle lehet a laza szövésű textilektől a homokig, de ezek közül a hétköznapokban inkább az egyszerűbb, szilárd formáikkal találkozunk.  De vajon mióta vannak ott a különféle filterek a megszokott tárgyaink között, és hol kerülnek ezek elénk a leggyakrabban?

Filterek a fényképészetben

Az első filterek a vegyészeti laboratóriumokon kívül a gépkocsik olajszűrőinél jelentek meg, a filterezés pedig a fényképészetben vált jól ismert fogalommá. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a fotósok különféle technikákkal korrigálták a képek színeit-fényeit, tehát kiszűrték belőle a túl erős fényhatásokat, amelyek például túlságosan elmélyítették az arcokon a ráncokat, aránytalanul kiemeltek egy szabálytalanságot a bőrön, vagy zavaró módon fénylővé tettek egy kopasz fejet. Aki ma valamilyen fotós alkalmazást használva fényképez, az is használhat különféle „filtereket” a fényképei módosítására. Ám ezek többnyire valójában digitális effektek, vagyis többnyire csak a nevükben filterek, viszont éppen az egykori valódi filterek miatt ez a nevük.

Mióta létezik filteres tea?

A teát évszázadokon át úgy itták az emberek, hogy egy nagyobb edényben leforrázták a teafüvet, majd miután a szálak leülepedtek, külön csészékbe kitöltötték a levet lehetőleg úgy, hogy ne kerüljön bele teafű. Idővel fémszűrőt kezdtek használni a levelek felfogásához, vagy „emeletes” teáskannát, amelybe eleve be volt építve egy szűrő.

A teafilterek elsősorban arra jók, hogy kényelmesebbé tegyék a teafőzést. (Fotó)

Ez azt jelentette, hogy a készlet felső részének rácsos volt az alja. Erre a rácsra tették rá a leveleket, és így forrázták le azokat a vízzel, amely rögtön át is folyt az alsó részbe. Ez azonban nem mindig volt jó megoldás, mert úgy lehet jóízű teát készíteni, ha a teafű néhány percig ázik a vízben. Az sem jelentett jó megoldást, ha a teafű eleve a csészébe került, mert így összekeveredett a teával. Mindezek késztették arra a Wisconsin állambéli Milwaukee-ban élő Roberta C. Lawsont és Mary Molarent, hogy a teafüvüket kis pamutzsákba tegyék, mielőtt vízzel leforráznák. (Itt olvashatsz erről.) A teafűtartónak nevezett találmányt noha bejegyeztették a szabadalmi hivatalban, de hiába, nem terjedt el a teázók körében. Még.

De aztán megérkezett Thomas Sullivan, aki teával kereskedett, és neki eredetileg csak az volt a célja, hogy hogy a szállítmányból lehetőleg semmi se vesszen kárba. Ezért azokat a kisebb halmocskákat, amelyek a bálába rendezéskor széthullottak az asztalon, apró selyemzsákokba tette, és mintákként, afféle reklámajándékokként küldte ki az ügyfeleinek, hogy ezzel is növelje a vásárlói számát. Ám talán mert az 1901-es találmány híre talán már többfelé is eljutott, Sullivan ügyfelei azt hitték, hogy valami ilyesmivel állnak szemben, és a teafüvet nem vették ki a selyemzsákból, hanem azzal együtt tették bele a vízbe. Ráadásul ebben az időben bukkant fel a teatojás is, amely hasonló célt szolgál, így bizonyára ez is segítette az átállást a zacskós használatra.

A zacskós tea egyre sikeresebbé vált, amiről természetesen Sullivan is értesült. Ezért ettől kezdve már sokkal több teafüvet csomagolt be, mint korábban. Munkája során viszont azt tapasztalta, hogy az amúgy drága selyem könnyen elszakad, ezért – és ez már valóban az ő ötlete volt – a továbbiakban gézből készítette a zacskókat, majd végül ennek leírásával is adta be a találmányát 1908 körül. És mivel végül ő lett az, akinek elsőként sikerült piacképessé is tennie az ötletet, így a következőkben már az ő nevéhez kötötték a filteres tea bevezetését. A forma pedig nagyon gyorsan meghódította, az egész világot. (Az eseményt a Telegraph című brit lap írta le, részletesen.)

A teázási kultúrájukról híres angolok persze nem örültek a filteres teának, mert ez az ő, kétségtelenül kifinomult szokásaikhoz képest valóban sok szempontból túlságosan leegyszerűsítette a teaivást, ám idővel ők is kénytelenek voltak belenyugodni. Sőt, hamarosan azt is elérték, hogy a náluk gyártott filteres teák kiváló minőségben kerüljenek ki a boltokba.

A teafilter anyagán ezután még sokat kellett dolgozni ahhoz, hogy minden szempontból megfelelő legyen. A legjelentősebb lépést ezen a téren William Hermanson szabadalma jelentette, 1930-ban. Ő fejlesztette ki azt a speciális papírból készült zacskót, amely azután 1964-ben érte el a mai formáját. Azóta a filterek 95%-ban cellulóz-acetátból készülnek. (Erről még itt olvashatsz.)

Hogyan született a füstszűrő?

A cigaretta esetében a filter a káros anyagok kiszűrését szolgálja. Ehhez azonban fel kellett ismerni, hogy miféle káros anyagok jutnak a tüdőbe a cigarettázás során. A cigarettafilter sajnos ezeket mind nem tudja kiszűrni, de egy keveset mégis.

Az 1930-ban alapított Nikotex Rt. reklámszakértői igyekeztek minél több ötletes és humoros plakáttal népszerűsíteni a társaság termékeit. Legfőbb céljuk az volt, hogy meggyőzzék az embereket a csökkentett nikotintartalmú cigaretták ártalmatlanságáról. Ugyanakkor olykor közvetve azt is jelezték, hogy a veszélyeket teljesen nem tudják kiküszöbölni. A baloldali képen például eléggé hatásosan utaltak rá, hogy bár a cigaretta biztonságos az építkezés tetején ülő emberre nézve, ám a néző látja, hogy mekkora mélységek vannak a lába alatt. Így azt is látja, hogy a helyzete alapvetően mégis veszélyes. (Kép)

A cigarettázás és a pipázás nagyjából a kilencedik század óta része az emberiség kultúrájának.  Elsőként Közép-Amerikában jelentek meg a főként papírba csomagolt és a végükön meggyújtott dohányrudak, amelyek inkább a mai szivarra hasonlítottak, és még nem használták rájuk a „cigaretta” nevet. A maja és a későbbi azték civilizációban elsősorban rituális szertartások fontos kellékei voltak, de hamarosan a hétköznapi használatban is elterjedtek. Idővel a burkolásuk is változott: sok helyen különböző növényi csomagolással hozták forgalomba a rudakat. A finom papírborítás a tizenhetedik században vált jellemzővé. 1830-ban a dohányrudak eljutottak Franciaországba, és itt nevezték el ezeket cigarettának, a „szivar” jelentésű „cigar” szó kicsinyítőképzős formájával. (A franciában az -ette végződés jelenti a kicsinyítést.)

Ettől kezdve már megállíthatatlan volt a dohányzás terjedése, miközben egyre inkább köztudottá vált, hogy a cigarettafüst nemcsak a dohányzónak, hanem a környezetének is káros. A cigarettázás veszélyei azonban igazán csak a huszadik században váltak kiemelt kérdéssé, amikorra már az orvostudomány is egyre több és több betegségnél tudta kimutatni, hogy azoknak igen nagy részben a dohányzás is az oka. Ennek hatására először különféle szipkákat gyártottak, hogy ezzel kissé távolabb vigyék a cigaretta égő részét az ember szájától, ám hamar kiderült, hogy alapvetően nem a távolság számít, hanem a nikotin töménysége és az elégésekor keletkezett, további káros anyagok mennyisége. A vegyészek ekkor kétféle módszerrel kezdtek kísérletezni: egyrészt magában a dohánylevélben próbálták meg csökkenteni a nikotin mennyiségét, másrészt az égés folyamatát igyekeztek megváltoztatni. Ez utóbbitól jutottak el azután a különféle szűrőbetétekhez, vagyis a filterekhez.

Mint azt a dohanymuzeum.hu cikkében olvashatjuk, az első kísérleteknél (1913) gyenge lúggal szabadították fel a sóiból a nikotint, majd vízgőzt áramoltattak át rajta, amivel a vegyület (C₁₀H₁₄N₂)egy részét valóban el is tudták távolítani. Csakhogy ettől annyira élvezhetetlenné vált a cigaretta (a szalmiák íze dominált benne), hogy erről az eljárásról le kellett mondaniuk. Később a száraz desztillációs eljárásával is kísérleteztek, de ez sem hozott egyértelműen jó megoldást. Még az 1930-ban megalakult és sikeres Nikotex cégnél is csak részleges eredményeket tudtak elérni, hiszen ők is csupán a dohányban lévő nikotint csökkentették, és nem foglalkoztak a füstben lévő ártalmas anyagok kiszűrésével. Ez utóbbi ügyében a harmincas-negyvenes években az jelentette a forradalmi újítást, hogy a cigaretta szálakra a dohányzás tengelyéhez képest átlósan elhelyezkedő, vékony lyuksávokat helyeztek el a papíron. Ezek a sávok a beszíváskor fölerősítették az égést, nyugalmi állapotban viszont akadályozzák az önégést, miáltal valamivel kevesebb füst keletkezett a cigaretta körül. Ám ez is csupán a veszélyek csekély mérséklését jelentette, és ezért is került azután egyre inkább a középpontba a füstszűrő kérdése.

Ennek feltalálása a cikk szerint a magyar származású Boris Aivaznak köszönhető. Ő volt az, aki sok munkát fektetett abba, hogy megtalálja azt az anyagot, amely valóban alkalmas a cigaretták füstjének megszűrésére. A szűrő kifejlesztése céljából Ausztriába költözött, ahol a papírgyártással foglalkozó Bunzl-család már jó ideje szintén ezzel a témával foglalkozott. Aivaznak pedig az ő üzemükben sikerült kifejlesztenie azt a krepp papírból készített filtert, amelynek alapötletét ma is használják a füstszűrők gyártásában. Szabadalmát 1925-ben nyújtotta be, és azóta őt tartják a füstszűrős cigaretta feltalálójának. Ezután még számos további kísérlettel igyekeztek finomítani, tökéletesíteni a cigarettafiltereket, olykor például vattás betétekkel is próbálkoztak, később pedig C-vitamint tettek a filterbe bizonyos anyagok lekötése céljából. Nagyobb léptékben az 1952-es évtől szerelték fel szűrőkkel a cigarettákat. A filterek ma 95%-ban cellulóz-acetátból készülnek.

Magyarországon egy sikertelennek bizonyult kísérlet után 1962-ben jelent meg az első hazai gyártású és biztonságosnak minősített füstszűrős cigaretta, amelynek a szimbolikus Fecske nevet adták. Ez a fecske azután valóban el is hozta a tavaszt a régieknél kíméletesebben mérgező cigaretták terén, és a következőkben valóban sokféle és egyre jobb minőségű filterrel igyekeztek védeni a cigizők egészségét. Ennek a védelemnek persze ezzel együtt megvannak a határai, de azt nem lehet elvitatni, hogy a filterek ha kis mértékben is, de mégis csak hozzájárulnak a mérgező anyagok hatásainak csökkentéséhez.

Lévai Júlia