A Tízparancsolat és a hét főbűn

Gyakran kerül szóba, ám mégsem könnyű meghatározni, hogy mit jelent a „bűn”. Koronként változik, hogy egy adott társadalomban mi minősül bűnnek. Attól függően is változik a jelentése, ha például egy vallás, egy filozófiai irányzat vagy a jog próbálkozik-e a megfogalmazásával.

A jog a bűnöknek elsősorban az emberek közötti, a társadalmi hatásait nézi, s az elkövetők jellemét, személyes indokait csak akkor veszi figyelembe, ha azok esetleg enyhítő körülményt jelenthetnek a büntetés kiszabásánál. A bűnök személyes vonatkozásaival, általános erkölcsi értékelésével a vallások és a különböző filozófiai irányzatok foglalkoznak.

Miért nem érezték elegendőnek a Tízparancsolatot?

A judaizmus, illetve a kereszténység számára a bűn azt jelenti, hogy valaki megszegi Isten igéjét. Az erre vonatkozó iránymutatásokat a mózesi Tízparancsolat foglalja össze. Az ebben érintett bűnök az emberek együttélését és a személyes erkölcsét egyaránt érintik, és ennyiben túl is mutatnak a vallás területén: pontjainak legtöbbje világnézettől függetlenül, univerzálisan mindenkire érvényes lehet.

Mivel a Tízparancsolat pontjai elsősorban tiltásokat fogalmaznak meg, a bűnök maguk közvetlenül nincsenek feltétlenül megnevezve, de a tiltásokból értelemszerűen kiolvashatók. Így az első pont mögött egy sajátos hűtlenség: az embert megszabadító Isten elhagyásának bűne áll: „Senki mást ne tekints Istennek, csak engem”.

A második is összefügg ezzel: ennél a bűn a pogány korba való visszaesés, vagyis a pogány isteneknek emelt bálványok tisztelete: „Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt. Ne borulj le az ilyen képek előtt…” stb.

A hét főbűn listája a 16-dik század egyik legnagyobb festőjét, id. Pieter Brueghelt is megihlette, és 1558-ban mindegyik bűnről készített egy-egy rézkarcot. A fenti képnek a Harag a témája. Ennek megfelelően a kompozíció szerkezete is tökéletesen kifejezi azt a zaklatottságot, ami a harag következménye.

A harmadik inkább az emberi természetben rejlő tulajdonságokból indul ki: ebben az minősül bűnnek, ha valaki hangosan káromolja Istent, vagyis, ha az indulataiba belekeveri a Teremtő nevét. Ez gyakorlatilag a trágárság, az indulatok korlátlan kiélésének bűnének tiltása: „Isten nevét hiába a szádra ne vedd.”

A negyedik parancsolat szerint az követ el bűnt, aki megszegi a munka, a teremtés természetes ritmusát, amely a hetedik napra a megpihenést, a töltekezést, az élet teljességének átélését diktálja: „Gondolj a szombatra, és szenteld meg.”

Az ötödik pont az ember fölmenőivel szembeni tiszteletlenséget, a tőlük kapott példák, értékek megtagadását tekinti bűnnek: „Tiszteld apádat és anyádat…”

A további öt pontban ezeknél határozottabban fogalmazódnak meg azok a bűnök, amelyek már nem kizárólag a valláshoz kapcsolódnak. Ilyen az ölés bűne, a hatodik pontban: „Ne ölj”. Ez itt azon alapul, hogy az élet egy feltétel nélküli érték, amely tehát attól függetlenül jár mindenkinek, hogy valaki erkölcsös vagy erkölcstelen. A vallásban az emberiség Istentől kapta az életet, az tehát eredendően nem az ő tulajdona, ezért az embernek nincs joga azt kioltani. Ha megteszi, akkor az élet abszolút értékességével szemben követ el bűnt. Ezt ugyanakkor az is elfogadhatja érvként, aki szerint az élet nem Istentől, hanem egyszerűen a Természettől érkezett, hiszen itt is érvényes, hogy az életet, mint olyat, nem maga az ember állította elő, azzal tehát teremtőként semmiképpen sem rendelkezhet.

A hetedik pontban az minősül bűnnek, ha valaki megcsalja a házastársát, akivel pedig a vallás szerint Isten, a világi felfogás szerint egy számára fontos közösség előtt fogadott örök hűséget. Régen ez a „Ne paráználkodj” kifejezéssel volt jelen, ami azonban sok félreértést okozott – sokan azt hitték, hogy a szexualitás általános tilalmát jelenti –, ezért változatták meg a szövegét erre: „Ne törj házasságot”.

Brueghel ezután a sorozat ellenpontjaként egy szellemes ötlettel elkészítette a hét erényről szóló képeket is. Ezeket Hyeronimus Cock műhelyében metszettek rézbe. A sorozat kiemelkedő darabja a Mértékletesség, amely ugyan szintén meglehetősen mozgalmas kép, ám ennek minden részletén együttműködő, egymásra hangolódó embereket látunk, és az egész kompozíciót a kiegyensúlyozottság uralja. (A hét fő erény egyébként nála a hit, a remény, a szeretet, az igazságosság, lelki okosság-bölcsesség, a mértékletesség és a lelkierő.) (Kép: http://rezkarcfitness.blogspot.com/2013/06/id-pieter-brueghel-het-ereny.html)

A nyolcadik parancsolat a legtömörebben és legegyszerűbben fogalmazza meg az egyik legismertebb bűn, a lopás tiltását: „Ne lopj.”

A kilencedik pont a „hazudozás” bűnét tiltja. Ám mivel az ókorban a hazugságok bizonyítását minimum két tanúhoz kötötték, ezért a parancsolat konkrétan a hazug tanúskodásról beszél: „Ne tégy hamis tanúságot embertársad ellen.”

És végül a tizedik parancsolat azt tekinti bűnnek, ha valaki elkívánja az embertársaitól a tulajdonát, és ezt munka nélkül akarja magának megszerezni. („Ne kívánd embertársad házát, feleségét, sem szolgáját, sem szolgálólányát” stb.) Itt tehát az irigység bűnéről van szó.

A kereszténység megszilárdulása után azonban néhányan úgy érezték: ezek a tiltások kevesek ahhoz, hogy az emberek valóban el is kerüljék a bűnöket, ami pedig fontosabb cél, mint a megbüntetésük. Ezért azon kezdtek gondolkodni, hogy azokat az emberi tulajdonságokat is érdemes lenne listába szedni, amelyekből a bűnök megszületnek. Így talán az emberek könnyebben meg tudnák előzni, hogy bűnbe essenek. Ebből a törekvésből született meg azután a „hét főbűn” címmel rögzített lista, amely mintegy a Tízparancsolat egyfajta gyakorlatias használati utasításaként került be a vallásos normarendszerek közé.

A hét főbűn eredetileg nyolc volt

Elsőként egy egyiptomi görög szerzetes, Evagriosz Pontikosz (magyarosan Pontoszi Evagriosz, olykor Euagriosz) foglalkozott kitartóan a kérdéssel, az i. u. 4-dik században. Ő kezdte el rendszerezni mindazt, amiről azt gondolta, hogy a bűn felé hajtja az embereket. Erről szóló könyvének A nyolc gonosz szellemről címet adta.

Evagriosz elképzelése alapján az emberben egyszerre vannak jelen a természetének jó és rossz szellemei, amiért is folyamatosan meg kell küzdenie a maga jóságáért. A szerzetes szerint ez a küzdelem egyáltalán nem reménytelen, mert Isten az embert jónak és szabadnak teremtette, és bár így az is a szabadságában áll, hogy a rossz mellett döntsön, ugyanakkor ahhoz is kapott erőt, hogy végül lemondjon erről a döntéséről.

A Vigília folyóirat egyik cikkének ismertetése szerint a szerzetes úgy ad tanácsokat ehhez a küzdelemhez, ahogy az edzők segítik az ökölvívókat az edzés során. A bűneivel küszködő ember az ő leírásában szinte egy profi sportoló, akinek a benne lakó gonosz szellemek az ellenfelei, ezek fölött kell majd kiütéses győzelmet aratnia. A cél, hogy visszanyerje a teste és lelke közti, eredetileg fennálló összhangot. Evagriosz szerint ennek fontos feltétele, hogy az embernek fel kell ismernie magában a gonosz gondolatokat, és tudatosítania kell, hogy ezek miből erednek és mitől károsak.

Ez akkor meglehetősen modern gondolat volt, és a mából nézve a pszichológia-pszichoanalízis előfutárának is tekinthető. (Hiszen annak alapgondolata, hogy a számunkra romboló, rossz érzések vagy indulatok feldolgozásának és kikerülésének az az alapfeltétele, hogy felismerjük és tudatosítsuk a mibenlétüket.) A szerzetes még azzal is segítette ezek felismerését, hogy részletesen leírta, hányféle démon képviseli, erőlteti ránk a rossz késztetéseket, gondolatokat.

A gyengeséget Evagriosznál elsősorban a szenvedélyek, a vissza-visszatérő, nehezen abbahagyható szokások jelentik, szerinte tehát elsősorban ezektől kell örökre megszabadulni. Összesen nyolc olyan, démoni gondolatot szedett listába, amely a bűnhöz vezethet: a falánkságot, a paráznaságot (ami itt is a házastárs megcsalását jelentette), a pénzsóvárságot, a haragot, a lehangoltságot-egykedvűséget, a hiúságot, a gőgöt és dicsőségvágyat valamint a hazudozást.

Az egyik legszellemesebb gondolata az, hogy a rossz korántsem olyan egyértelmű, mint amilyennek látszik: még az is előfordulhat, hogy épp valamelyik erényünk tesz gonosszá tehetnek minket. Leglátványosabb példája erre az, hogy ha nem vagyunk elég tudatosak, akkor akár a sok munkával elért tökéletességünk is gőgössé tehet minket. 

Mivel az egyiptomi sivatagokban élő szerzetesek szoros kapcsolatot tartottak fenn egymással és élénk szellemi életet éltek, Evagriosz könyve hamar sokakhoz eljutott, és mindjárt népszerűvé is vált. Olyannyira, hogy igyekeztek tovább is terjeszteni. Tanainak központi gondolatát, amely szerint Istent a megtisztult értelem által lehet a legjobban megismerni, szépnek és nemesnek találták, és már csak ezért is világszerte nagy hatást gyakorolt a vallásos gondolkodásra. Ez pedig azt is magával hozta, hogy az általa összeállított nyolc pontos listát is egyre többen megismerték. Végül pedig ez vált annak alapjául, hogy az egyház is komolyabban kezdjen foglalkozni vele, majd hivatalosan is megfogalmazza ezzel kapcsolatban a maga álláspontját.

Egy valószínűleg dél-galliai születésű szerzetes és egyházi író, Johannes Cassianus (magyarosan Cassianus Szent János) volt az, aki i. sz. 385-től két alkalommal is járt Egyiptomban, és miután itt megismerkedett Evagriosz Pontikos tanaival, ettől kezdve azokat lelkesen támogatta. Később Cassianus az egyházi körökben is egyre elismertebb személyiséggé vált, ezért már sokkal hatékonyabban tudta terjeszteni Evagriosz könyveit is, köztük a nyolc főbűnről szóló tanítást.

Ez utóbbi is az ő közvetítésével került el Rómába, az akkori pápa, I. Gergely, más néven Nagy Szent Gergely kezébe. Ő a középkor egyik legnagyobb hatású egyházi vezetője volt, aki nagy szerepet tulajdonított a szavak, a meggyőzés erejének, és általában a tiszta, egyértelmű gondolkodásnak. Ezért Evagriosz gondolataira és Cassianus ezekhez fűzött megjegyzéseire is nagy figyelmet fordított. Az ő finomításai nyomán született meg azután a lista végleges formája, amely hét pontban foglalta össze a lényeget. A hét főbűn tehát a katolikus egyház szentesítése szerint ez volt: 1.a kevélység, 2. a fösvénység, 3. a bujaság, 4. az irigység, 5. a torkosság, 6. a harag, és 7. a jóra való restség.

Mint látható, az eredeti listából kimaradt a lehangoltság-egykedvűség – valószínűleg ezt pontosította arra a pápa, hogy „a jóra való restség”, és a hiúságból is inkább kevélység lett. A hazudozás vélhetően azért maradt ki, mert a pápa elegendőnek találta a Tízparancsolat erre utaló pontját. Az a törekvés azonban maradéktalanul érződik a listából, hogy az emberek ennek alapján könnyebben megértsék, milyen tulajdonságaik csábíthatják őket bűnre, és mit kell ahhoz visszafogniuk magukban, hogy inkább az erényeik jellemezzék őket, és azok töltsék ki az életüket.