A tücskök, a kabócák és az irodalom

Ahol sok a zöld, ott a nyár érkeztét a tücskök hangos ciripelése is jelzi, és amikor a nyárnak vége, a tücskök is elhallgatnak. Ugyanígy a nyárhoz kapcsolódnak a kabócák is, akiknek a hangját inkább az ország délebbi részein, a melegebb erdőkben és azok környékén hallani. A tücskök és a kabócák hangja nem ugyanolyan, mégsem könnyű eldönteni, hogy vajon melyiket halljuk éppen. De mi közük az irodalomhoz?

Miben tér el a tücskök és a kabócák hangja?

Ha egymás mellett halljuk a két rovar hangját, akkor már nem okoz különösebb nehézséget a megkülönböztetésük. Azt sem árt tudni, hogy bár közös bennük, hogy mindkét fajnál csak a hímek zenélnek, a tücskök és a kabócák eltérő helyen képzik a hangot.

Ezen az ókori vázaképen azt a pillanatot ábrázolták, amelyben az éjszaka istennője, Éosz meglátja a lantját kezében tartó Tithónoszt, rögtön beleszeret, majd utána is ered, hogy megvallja neki a szerelmét. (Fotó: Marie-Lan Nguyen, Wikipedia)

A tücskök két, egymáshoz nagyon közel álló (kisszekundnyi távolságban lévő), ciripelő hangot adnak ki, amelyet a szárnyaik összedörzsölésével hoznak létre. A ciripelésük gyakorlatilag két hang nagyon gyors váltogatása, trillázása. (Ezt a fajta ciripelést a tudományban stridulációnak hívják.) A tücskök szárnyai nem alkalmasak a repülésre, ám annál alkalmasabbak a zenélésre, éspedig annak révén, hogy úgynevezett ciripelő erek vannak rajtuk. Az erek kicsit olyanok, mint egy-egy fésű, és a tücskök úgy kreálnak ezekből hangszert, hogy az egyik szárnyuk tetejét hozzádörzsölik a másik szárnyuk aljához. Ettől pedig mi egy folyamatosan zengő trillázást hallunk, hol sűrű megszakításokkal, hol inkább hosszabb és egybefüggő szakaszokban.

Ezen a videón például egy olyan tücsköt látunk és hallunk, amely inkább elaprózza az énekét. A felvételen jól látszik, ahogyan a szárnyával dolgozik meg a hangért.

A kabócák ezzel szemben a potrohukon lévő hanghólyag kitinhártyáját rezegtetik. Magyarországon a 2-3 centiméteres mannakabócával, illetve a 3-4 centiméteres óriás-énekeskabócával találkozhatunk a leggyakrabban. Ezek védett fajok, és egyúttal a leghangosabbak is a kabócák között. Mint azt Tóth Judit leírásában olvashatjuk:

„Ha tehát valaki nyár közepén itthon kabócáktól hangos erdőben jár, akkor biztos lehet benne, hogy a két faj valamelyikét hallja. Hogy melyiket, azt hang alapján meg lehet határozni, mivel énekük jól megkülönböztethető.”

A sokféle kabócák közül élénk színeivel emelkedik ki a képen látható példány. A kabócáknak a világon kb. 42 ezer faja él. Ezek közül Magyarországon több mint 550 fajjal találkozhatunk, amelyek közt azonban csupán öt énekeskabóca-faj van. (Fotó: Bruce Marlin, Wikipedia)

A cikkben mindkét faj hangjának felvételét megtaláljuk, és ezekből valóban jól hallhatjuk a különbséget. A mannakabóca énekét ritmusnevekkel így írhatjuk le: „titititi-titititi”. Vagyis ez a rovar nagyon gyors ritmussal énekel, de tart egy kis szünetet is. Az óriás énekes kabócáé ezzel szemben az alábbi képlettel írható le: „ti-ti-ti táááááá”. Vagyis az ő dallama egy gyors nekifutással indul és egy folyamatosan rezegtetett hanggal végződik.

Mindkét rovar már az ókorban kiemelt figyelmet kapott a költészetben és általában a művészetben, különleges énekesi képessége okán. Emellett a hétköznapi élet részeivé is váltak. A görögök a kabócákat például olykor ugyanúgy kalitkákban tartották a házukban, ahogyan később az énekesmadarakkal is tették: tehát azért, hogy otthon is élvezhessék az éneküket. A hárfán ülő kabóca pedig a zene jelképe volt az ókori görögöknél. A későbbiekben viszont inkább a tücsök volt az, amely az irodalmi művek gyakori szereplőjévé, szimbolikus alakjává is vált szerte Európában, de a világ más helyein is.

A mitológiától a modern versekig és új mesékig

A tücsök az antikvitásban először a mitológiai Tithónosz történetében vált szereplővé. Tithónosz trójai királyfi volt: Laomedón és Leukippé fia, akibe a hajnal istennője, Éosz beleszeretett, majd miután a szerelmükből megszületett Memnón, ez az istennő számára kiemelten fontossá tette az ifjú halandót. Ezért Éosz kieszközölte az isteneknél, hogy Tithónosznak is adják meg a halhatatlanságot, ami meg is történt.

Csakhogy Éosz elfelejtett örök ifjúságot is kérni neki, amiért Tithónosz az évszázadok során egyre csak öregedett, de nem halt meg. Ahogy telt az idő, teljesen összetöpörödött, végül már csak az elvékonyodott hangjáról lehetett felismerni. Ezzel tücsökké vált.

Később, például Meleagrosz költészetében a tücsök azt szimbolizálta, ahogyan az ember is önmagából hívja elő a költői hangot, és nem használ hozzá egy külső eszközt. A tücsökhöz című versében „önmaga húrján pengő lant”-nak nevezte a rovart. Az anakreóni dalgyűjteményben pedig a múzsák és Apollón kedvenc állatkájaként, „a nyarak édes hírhozójaként”, és egyúttal az egyszerűség, a természetközeliség megtestesítőjeként is megjelenik.

Az i.e. 600 körül született Aiszóposz (latinosan Aesopus, magyaros formában Ezópusz), mint az európai meseirodalom, egyszersmind az állatmesék műfajának első művelője, természetesen a tücsköt sem hagyhatta ki az állatok köreiből. Így született meg a ma is jól ismert állatmese, A tücsök és a hangya, amely a tücsök ciripelésével szimbolizálja az öncélú, és haszontalan tevékenységeket, a hangya szorgalmával pedig a hasznosakat.

És mivel Aiszóposz nyomán Heltai Gáspár és a francia La Fontaine is továbbvitte ezt a gondolatot, a mese sokáig azokat is erősítette, akik hajlamosak voltak a szellemi és a fizikai munkát egymást kizáró dolgokként szembeállítani. Tehát úgy, mintha az előbbi eleve és teljes egészében értéktelen, az utóbbi pedig ugyanígy feltétlenül értékesebb lenne.

Szerencsére ezt az előítéletes gondolatot később már csak a tudomány fejlődése is elhalványította, hiszen például a huszonegyedik században, amikor a hétköznapi életben is tömegesen használjuk fel a tisztán szellemi munkán (például a matematikusi, fizikusi gondolkodás eredményein) alapuló eszközöket, nevetséges lenne alábecsülni a szellemi tevékenységet. Emellett a mindenütt jelen lévő zene rendkívül fontos szerepét is nehéz lenne alábecsülni, így ez a szembeállítás lapvetően már csak a mesék világában él.

Babits Mihály Az őszi tücsökhöz című versében az univerzális csönddel és az elmúlással köti össze a tücsökzenét: „A te  zenéd a csöndnek része immár/, és mint a szférák, titkon muzsikál”. Szabó Lőrinc hasonló okokból adta a Tücsökzene címet az önéletrajzi ciklusának. Kányádi Sándor az azonos című szonettjében (Fabulatémákra: A tücsök és a hangya) a tücsköt a szabadság képviselőjének, a hangyát viszont a szolgaságba zárt lények megtestesítőjének látja. Hajnóczy Péter leírásában a hangya a földi javak felhalmozójaként a földhözragadt kispolgár szimbóluma, mígnem a tücsök az, aki a maradandó szellemi értékek létrehozásán fáradozik (A hangya és tücsök mese).

A világirodalomban Collodi híres Pinocchio (ejtsd: pinokkió) című meseregényében találkozunk egy tücsökkel, aki a mesékhez illő módon természetesen maga is beszél, az is a neve, hogy „Beszélő Tücsök”. Az állatka a mese megfilmesítése során a Jiminy Cricket nevet kapta, és a figurája is ezen a néven vált népszerűvé.

A tücsök a történetben megpróbál tanácsot adni Pinocchiónak, aki azonban nem akarja őt meghallgatni, egyfolytában belebeszél a mondandójába, ami miatt a tücsök egyszer csak elveszíti a türelmét, és valóban kissé sértő módon ezt mondja a főhősnek: "Te csak egy báb vagy, és ami a legrosszabb: van egy fából készült fejed". Amire Pinocchio annyira feldühödik, hogy a keze ügyében lévő kalapáccsal fejbevágja, és ezzel meg is öli a tücsköt. Az azonban szellemként visszatér, és van olyan nagyvonalú, hogy továbbra is a tanácsaival próbál segíteni az életre kelt fabábúnak.

A való életben persze a tücskök és mellettük a kabócák korántsem élnek ennyire izgalmas életet, ugyanakkor az életmódjuk leírása mégis meglehetősen érdekes. Ha kíváncsi vagy rá, a nálunk leggyakoribb mezei tücsökről, mint rovarról itt olvashatsz, a kabócákról pedig a már följebb említett cikkben.

Lévai Júlia