Az atlanti kábel története I.

Sem a gyors hírközvetítés, sem az internet nem létezhetne a transzatlanti kábelek nélkül, amelyek az Atlanti-óceán mélyén kötik össze egymással Európát és Amerikát. Az első atlanti kábelt 19 évnyi munka után, 1858. augusztus 16-án sikerült lefektetnie egy igencsak sokat próbált stábnak, amelynek tagjai rengeteg áldozatot hoztak az ügyért.

Hol voltak az első kábelek?

A kábellel végzett adatátvitelek története valójában akkor kezdődött, amikor a távíró feltalálója, Samuel Morse 1842-ben egy kátrányos kenderrel és gumival szigetelt vezetéket fektetett le a New York-i öböl két partja között, majd ezen távírójeleket váltott.

A 19-dik század közepe óta a víz alatt is futnak kábelek és viszik az információkat.

Ennek sikere láttán 1854-ben a Hudson folyó fenekén is lefektettek egy pamuttal és gumival szigetelt, de már ólompáncélzattal is védett vezetéket. Ez hosszú ideig kiválóan működött, csak évekkel később rongálta meg egy jégzajlás, amely ellen akkor még nem építettek ki védőrendszert.

Európában először 1850. augusztus 28-án tettek le vezetéket víz alá, az Angliát és Franciaországot elválasztó csatornán át, Dover és Calais között, amelyet azonban a doveri sziklák hamar tönkretettek, ezért a kábelezést jobb védelemmel meg kellett ismételni.

Ezután egy itáliai hadikikötő (Le Spezia) és Korzika szigete közé került víz alatti vezeték, 1854-ben pedig, a krími háború idején a britek Várna és a Krím-félsziget közt építettek ki egy ugyanilyen vonalat.

Ezek után egyre égetőbbé vált a két kontinens közti összeköttetés megteremtése. Ezt nyilvánvalóan csak egy vegyes rendszerrel: a szárazföldi és víz alatti vezetékek közös rendszerével lehetett megoldani.

Elsőként egy angol távírómérnök, Frederic N. Gisborne (1824-92) kezdett el azon gondolkodni, hogyan lehetne kiépíteni ezt a rendszert. Első lépésként távírótársaságot alapított, majd expedíciót szervezett Észak-Amerikába, azzal a céllal, hogy jelöljék ki a szárazföldön a vezetékek legcélszerűbb nyomvonalát. Ám a nehézségek már itt elkezdődtek, mert az általa szervezett, hattagú expedíció egyik tagja elveszett a vadonban.

A többieknek azonban végül sikerült kijelölniük a kábelek kihúzására legalkalmasabb útvonalat, egészen a Szent Lőrinc folyóig, amely a Nagy-tavakat köti össze az Atlanti-óceánnal. Ettől kezdve tehát a folyó maga volt az útvonal. Ennek vizébe azután angol gyártmányú kábeleket fektettek le, és így haladtak tovább a tenger felé.

Gisborne ezután New Yorkban egy kiemelkedően aktív és ötletgazdag papírgyárossal és kereskedővel, Cyrus W. Fielddel társult, aki pedig magát Morsét vonta be a tervek előkészítésébe. Emellett oceanografusokkal, hajózási szakértőkkel és olyan ipari szakemberekkel is tárgyalt, akik például azt is vizsgálták, hogy milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy tartós víz alatti kábelnek. Mindezek mellett természetesen pénzt is kellett szerezni a vállalkozáshoz. Mivel Field ehhez is kiválóan értett, tárgyalásainak köszönhetően hamarosan megalakult a New York – Új-Fundland – London Távíró Társaság, amely azonnal másfél millió dolláros tőkére tett szert. Így bizakodón vághattak neki a nagy tervnek, amely tehát Nagy-Britannia és az USA együttműködése révén vált valósággá.

Hogyan kezdtek bele a vállalkozásba?

Első lépésként New York és Új-Fundland keleti partja között építették ki a szárazföldi vonalat. A kábelt egy angol cég gyártotta, amelynek termelése a legmodernebb anyagokra épült. A szigeteléshez az akkor már jól ismert guttaperchát alkalmazták, amely a gumihoz hasonló, biztonságosan szigetelő növényi eredetű anyag volt. Emellett páncélozták is a belső rézből készült vezetőeret.

Ezután kívánták a szárazföldi vonalat a víz alatt továbbvezetni. Nem volt könnyű eldönteni, hogy vajon a hajók a két földrész felől induljanak-e el egymás felé, vagy inkább egyszerre kezdjék meg az útjukat ugyanabból a pontból, míg végül ez utóbbi mellett döntöttek, és mindkét hajó az angol partoktól indult.

Az amerikaiak az 5200 tonnás, vegyes üzemű (tehát gőzgéppel és vitorlákkal egyaránt fölszerelt) Niagara nevű hajót biztosították a kábelfektetéshez, az angolok pedig a tölgyfából épített, Agamemnon nevű egykori csatahajót. Emellett még több kísérőhajót is béreltek az akcióhoz, amelyben azután szakemberek sorát alkalmazták.

Dover sziklás tengerpartja hamar tönkretette az első kábeleket, amelyeket a csatorna aljára fektettek le. Az itt elveszett kábelek ára volt a tanulópénz ahhoz, hogy azután már sokkal alaposabb védelmet dolgozzanak ki a vezetékekhez.

A tapasztalatlanság ára

A munka során sok olyan helyzet adódott, amelyre a leggondosabb előkészítés ellenére sem tudtak felkészülni. Az első drámai esemény akkor következett be, amikor még el sem érték a szárazföld és Új-Fundland közti tengerszoros közepét. Itt egy hatalmas vihar csapott le rájuk. Ekkor még vitorlás hajóval vitték a hatalmas kábeltárcsákat, amelyeken a súlytól folyamatosan megfeszült a kábel. A vihar idején pedig ez annyira húzta lefelé a hajót, hogy a kapitány kénytelen volt elvágatni, különben elsüllyedtek volna.

Csakhogy az addig senkinek nem jutott eszébe, hogy a kábelvéget jó volna megjelölni például egy bójával, hiszen másképp sosem fogják megtalálni. Emiatt elveszítették a már lefektetett, 80 kilométer hosszúságú kábelt. Ennek következtében egy évre megakadt a munka, a következő évben pedig már egy új társaság, az Atlantic Telegraph Company vezette a munkálatokat. A további munkákra 4600 kilométer kábelt rendeltek Angliából.

Nehezítette a kábelfektetést, hogy addig még sosem kellett ekkora súlyokat hajókra átemelniük, ott tárolniuk, illetve a hajón rögzített dobokról azután a vízbe nagy súlyú kábeleket leengedniük. A legjobb mérnököknek sem lehetett tapasztalatuk arról, hogy ezt miképp lehet a legbiztonságosabban megoldani.

Hiszen ahogy a több száz kilométernyi, súlyos kábelt leeresztették a mélyülő vízbe, a kábel súlya nagyon nagy erővel húzta le a hajón lévő dobról az arra feltekert kábeltömeget, illetve a hajó tatját. Ha tehát el akarták kerülni, hogy a már lecsüngő kábel egyszer csak megszaladjon és egy pillanat alatt beletekerje a vízbe a teljes mennyiséget, akkor differenciált és sokféle helyzetben is jól működő fékrendszert kellett kitalálniuk a leeresztőgéphez.

William Everett mérnök vezetésével ezt alapvetően sikerült megoldaniuk, és csak egyszer fordult elő, hogy a fékezőkészülék hibájából állt meg a munka. Ez – mint azt Cyrus Field tesvére, Henry Field naplójából meg lehet tudni – akkor történt, amikor 1857. augusztus 10-én a fektetésen dolgozó Niagara hajó és a part között hirtelen megszakadt az összeköttetés, holott a kábelen nem látszott sérülés. És bár végül a kapcsolat magától helyreállt (Morse szerint ugyan mégis megsérülhetett a kábel, de a víz nyomása helyreállította a szigetelését), a mérnökök óvatosságból lelassították a leeresztőgépet, amelyhez azonban nem igazodott a fékezőgép, ezért akkora erővel fogta meg a kábelt, hogy attól a hajó fara hirtelen lesüllyedt, majd a víz ellennyomásától vissza is ugrott és ezzel elszakította a vezetéket.

Ismét több kilométernyi kábelt nyelt el a víz, ami miatt megint csak le kellett állni, és meg kellett várni az újabb kábeleket, amelyeket több darabban gyártottak le. Ez azt is jelentette, hogy külön feladat volt a vezetékek biztonságos összekapcsolása, amihez speciális rögzítő szerkezeteket készítettek. Mint azonban ezúttal kiderült: a jó rögzítőszerkezet kevés az összeillesztés feladatához. Amikor ugyanis megérkeztek a  különböző helyen gyártott kábelek, kiderült, hogy azokat a megrendeléskor elfelejtették összehangolni, és az egyik balsodratú volt, a másik viszont jobb.

Márpedig ezeket nem lehet összeilleszteni, hiszen leeresztés közben nagy húzóerő hat a kábelre, amelynek feszítő hatásától az összeillesztésnél kibomlanának a sodratok. Emiatt ismét megakadtak a munkák és most arra kellett várni, hogy egyforma sodratú kábelek érkezzenek. A következő kábelfektetési munkák ezért csak 1858-ban indultak meg. A várakozási időt azonban bölcsen arra használták fel, hogy felújítsák és korszerűsítsék a hajók berendezéseit.

Hogy ezt miképpen tették, arról a következő cikkben számolunk be.

Lévai Júlia