Az atlanti kábel története II.
Az atlanti kábel lefektetésének történetét előző cikkünkben azzal fejeztük be, hogy mivel 1857-ben ellenkező irányban sodort kábelek érkeztek a hajókhoz, meg kellett várni, míg legyártják az egyforma sodratúakat.
Mi történt, amíg várakoztak?
A várakozási időben az amerikaiak a Niagara hajó több műszaki berendezését is áttervezték, így például a fékezőrendszerét is jelentős mértékben megújították és feszültségmérő dinamométerrel biztosították, hogy a fékezés mindig a kötél állapotához igazodjon.
Ezzel párhuzamosan az angolok is sokat dolgoztak az Agamemnon hajón: ott például a kábeltartó dobot újították meg. Ettől kezdve a vezetékek egy kúp alakú szerkezetről futottak le, amely így sokkal egyenletesebb legördülést biztosított. Emellett az Agamemnon egy új, sokkal modernebb kísérőhajót is kapott, a két vezérhajó tehát megújult technikával kezdhetett neki a következő akciónak.
Az Agamemnonnál egyszer egy hatalmas vihar, aztán egy kíváncsi bálna okozott riadalmat a kábelfektető munkálatok közben, ám ezeket a veszélyeket sikerült elhárítaniuk. A Niagaránál azonban ismét a tapasztalatlanság okozott gondokat: nem számoltak azzal, hogy a fedélzeten felhalmozott, hatalmas mennyiségű kábel acélpáncélzata eltérítheti a mágneses iránytűt, ezért a hajó jó néhány mérföldet rossz irányban tett meg.
 |
| Valentia szigete Írország legnyugatibb pontja. 2002 óta ez az emlékmű jelzi az arra járóknak, hogy milyen fontos esemény helyszíne volt ez a partrész, s hogy innen indultak az atlanti vezeték lefektetésére a hajók. |
Miért nem volt ez szenzáció?
A Niagara végül augusztus 5-én érkezett meg a letett kábelek végével az új-fundlandi kikötőbe, Trinity Bay-be. Ott Field távíróvonalon értesítette a munkák befejeztéről a New York-i Associated Presst, valamint partnerét, az Agamemnon hajót, amely egy nappal később szintén kikötött az írországi Valentia szigeten.
A Niagara érkezését azonban jó ideig senki nem vette észre, vagy ha mégis, nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Már csak azért sem, mert ezt megelőzően a sajtóban egymást érték az akciót hiteltelenítő vélemények. A közvéleményt jócskán befolyásolta, hogy mind az angol, mind pedig az amerikai nyilvánosságban mindenki igyekezett rendkívül hozzáértőnek mutatkozni és feltétlenül véleményt alkotni a témáról.
Horváth Árpád a Nagy vállalkozások című könyvében (Gondolat Kiadó, Budapest, 1976) idéz néhány olyan véleményt, amely jól jellemezte az akkori közhangulatot. Egy angol újság szerint mindez csupán arról szólt, hogy néhányan a munka nélküli pénzszerzés új módszerét találták ki, és az egész kábelfektetés csupán szélhámoskodás. Egy szakértő szerint a gyárudvarokon tárolt kábelek megrongálódtak az esőtől és a napsütéstől, ezért használhatatlanokká váltak. Komolyabb szakértők is az aggályaikat fejezték ki amiatt, hogy esetleg a szokatlan körülmények között addig ismeretlen elektromos jelenségek is felbukkanhatnak és megzavarhatják a rendszert. Egy magát tudós csillagászként beállító hozzászóló pedig azt állította, hogy matematikai módszerekkel kiszámolta: nagy mélységekbe a bolygónkon nem lehetséges kábeleket lefektetni, vagy ha mégis, az elektromos jelek azon semmiképp sem mehetnének végig. Ezt a véleményt azonban látványosan sikerült megcáfolni 1858. augusztus 16-án.
Hogyan zajlott az első üzenetváltás?
Miután Trinity Bay-ben mégiscsak híre ment, hogy megérkezett a kábelfektetést elvégző hajó, elkezdtek özönleni a partra az emberek. A kábel látványától annyira fellelkesültek, hogy a nadrágszárukat felhajtva vagy a szoknyájukat felfogva berohantak a vízbe, és segítettek kihúzni a kábelt. Ezután a mérnökök egy bódéban felállították a kábelállomást, ahonnan Thomson professzor végre átküldhette az első üzenetet Új-Fundlandba. Ez augusztus 16-án ért célba.
Majd Viktória királynő küldött köszöntőlevelet Londonból, James Buchanan amerikai elnöknek ezzel a szöveggel: „Ez egy további kapcsolat a között a két nemzet között, amelynek barátsága a közös érdekeken és a kölcsönös tiszteleten alapul”. Buchanan erre ezt válaszolta: „Ez a győzelem annál is szebb, hiszen még hasznosabb az emberiség számára, mint amit egy hódító egy csata során valaha is megszerezhetett. Az atlanti távíró az égi áldás alatt a kölcsönös béke és barátság kötelékét jelenti két rokonnép között, egy eszközt az isteni gondviselés számára, hogy terjessze a vallást, a civilizációt és a jogot világszerte”.
A közvetlen összeköttetés jelentőségét már mindenki megértette, és a világ napokig örömmámorban úszott. A kábelfektetőket hősökként ünnepelték. Ugyanakkor az üzenetek ekkor még rettenetesen lassan jutottak át egyik helyről a másikra: egy karakter (betű, írásjel vagy szóköz) fogadása átlagban két perc öt másodpercet vett igénybe, így a királynő üzenete 17 óra 40 perc alatt jutott át Buchananhöz. Annak válasza pedig újabb tíz órát vett igénybe. Ezért a továbbiakban igyekeztek ésszerűsíteni az üzenetváltás formáit. Így például elhagyták az udvariassági formulákat és az ismétlődő szókapcsolatokat egyetlen, rövid jellel helyettesítették, vagyis kódtechnikákat alkalmaztak. Ezzel azután sikerült jelentősen lecsökkenteni az üzenetváltási időt.
 |
| Bár a Great Eastern hatalmas és modern gőzgépekkel haladt, a biztonság kedvéért vitorlákat is építettek rá. Ezeket azonban félretervezték, ezért soha nem tudták használni. Az utazók által elkerült hajót a kábelfektetésen kívül csak egyszer sikerült hasznossá tenni: az amerikai polgárháború 1861-es kirobbanása idején. Ekkor, 1861 júniusában és júliusában a gőzös a kanadai brit erők megerősítésére csapatokat szállított Quebecbe, éspedig példaszerű gyorsasággal. Ezeken az útjain 2144 katonát, 437 nőt és gyereket, valamint 122 lovat vitt át az óceán túlpartjára. |
Újabb gondok
Nem sokkal a sikeres összekapcsolás után a műszerek azt jelezték, hogy megszakadt az összeköttetés, tehát valahol elszakadhatott a kábel. A mérnökök feltételezése szerint ez attól következett be, hogy egyrészt a többszöri áttekercselés is elgyengíthette a kábelt, másrészt az a saját súlyától is megnyúlhatott. Úgyhogy ismét dolgozni kezdtek a kábelek előkészítésén és tökéletesítésén.
Az angolok 1859-ben egy újabb bizottságot hoztak létre azzal a feladattal, hogy alaposan dolgozzák ki a kábelek gyártásának és főként tesztelésének módszereit. Ám ezután, 1860-ban Amerikában gazdasági válság tört ki, ami ismét lassította a terv végrehajtását.
Fieldnek sem volt szerencséje: leégett a New York-i üzletháza, valamint a raktára, és így értékes tervek, modellek vesztek oda.A bizottságnak tehát nem volt könnyű dolga, ha zökkenők nélkül teljesíteni akarta a feladatát, de ettől függetlenül kitartóan dolgoztak a kábelek minőségének megjavításán.
Az új vezeték rézmagja hét szálat tartalmazott és a szigetelése fölött még egy acélhuzat-páncélozást is kapott. A tesztelését is nagyon alaposan elvégezték. Hosszú ideig tartották tengervíz alatt, hogy ellenőrizzék annak a hatásait. Emellett egy új csatlakozókábelt is gyártottak. Ezt azonban a két, eddig használt hajó már nem tudta volna befogadni, ezért új hajót kellett beállítani a munkába. Ez volt a Great Eastern nevű, kalandos történetű hajó.
Ezt a hatalmas vízi járművet eredetileg azért építették, hogy kivándorlókat szállítsanak vele Európából Ausztráliába. A hajót kettős fallal látták el, ami nemcsak arra volt jó, hogy ütközéskor nagyobb védelmet nyújtson, hanem arra is, hogy a résébe 18 ezer tonna szenet fel tudjanak felhalmozni a fűtéshez, amivel rengeteg szénfelvételt spóroltak meg, menet közben. A hajó kazánjai is a legjobb minőséget képviselték. A hajócsavar pedig az akkor gyártott legnagyobb szerkezet volt a világon.
Az új hajónak akkora volt a híre, hogy még a későbbi író, Jules Verne is meglátogatta a londoni hajógyárat, amikor a Great Easternt építették. Megfogadta, hogy ő ezen fog átkelni az óceánon, amit később be is tartott, majd Az úszó város címmel írt regényébe dolgozta bele az ott szerzett élményeit.
Érdekes módon a nagy hírverés ellenére a hajó első útjára csak harmincöten vettek jegyet. (Igaz, nekik meglehetősen jó dolguk volt az úton, hiszen a hatezerre beállított négyszáztizennyolc főnyi személyzet járt a kedvükben…) A hajót később talán azért is elkerülték az utasok, mert sorozatban érték a bajok, és így meglehetősen rossz lett a híre. Már rögtön az első útján, 1859 szeptemberében felrobbant az egyik kazánja, ami miatt több ember meghalt. Építtetője, Isambard Kingdom Brunel nem sokkal a hajó kifutása előtt szélütést kapott, és épp emiatt feküdt a betegágyában, amikor meghallotta a hajó szerencsétlenségéről szóló híreket. Ezek annyira megviselték, hogy szeptember 15-én meghalt.
De a tragédiák később is folytatódtak: a Great Eastern egy következő, hosszabb útján a kapitány a tengerbe veszett. Egy másik alkalommal pedig a Brit-szigetek körüli vizeken az oldalkerekei keltette hullámverés felborított egy kis halászhajót, amelyről két ember vízbe fúlt. Nem csoda, hogy egy idő után már csak mint átok sújtotta monstrumot emlegették. Mindenesetre az utasok a későbbiek során is inkább más hajókkal mentek, így az építtetője a Great Easternt kénytelen volt hol vontatónak, hol raktárnak, olykor úszó szállodának, sőt, mulatóhelynek kiadni. Alighanem ez lehetett a világ első bulihajója.
Ez azonban jól jött Fieldnek, aki így egy árverésen tudta megvásárolni a hajót, hogy a kábelfektetéshez használhassa. Erre aztán a vízijármű kiválóan bevált. A Great Eastern 1865. július 23-án indult el a Valentia öbölből Új-Fundland felé. Ekkor már sokkal komolyabban vették ezeket az utakat, a hajón például a Times egyik tudósítója, W.H. Russel is ott volt, aki később könyvet is írt az útról. A hajón utazóknak sajnos ezúttal is meg kellett küzdeniük néhány kábelszakadással, amelyek közül az utolsót már nem tudták korrigálni, ezért visszatértek a kiindulópontra. Ekkor ismét új módszerrel kísérleteztek: cinkkel vonták be a kábel páncélrétegét, amitől a huzal könnyebb is és erősebb is lett. Emellett a partról új, önműködő elektromos berendezéssel figyelték a már lefektetett kábel állapotát.
A Great Eastern 1866 júniusában indult el egy szerencsésebb útjára. Július 27-én Új-Fundlandon a kábelt minden gond nélkül csatlakoztatni tudták a szárazföldi vezetékhez. Mindezek jóvoltából hamarosan San Franciscóba is több távíróvonal vezetett, s miután a Földközi-tengeren is lefektettek egy kábelt, Egyiptommal is kiépült a kapcsolat. Az akció nélkülözhetetlen főhőse, a Great Eastern azonban szomorú körülmények közt végezte: gazdája kénytelen volt ócskavasként eladni a talán túl nagyra méretezett hajót.
A kábelfektetés legnagyobb hőse természetesen Cyrus Field volt, aki tizenhárom évet az életéből ennek a munkának szentelt. Amikor 1892-ben meghalt, már tíz kábel is futott a tenger mélyén Európa és Amerika között.
Lévai Júlia
