Az öngyilkosság, mint fegyver: a kamikázék

A kamikáze szóról ma elsősorban a terroristák jutnak eszünkbe. Az elmúlt években többek között a New York-i ikertornyokat ért támadás kapcsán kerültek az érdeklődés középpontjába a kamikázék. Azok a géprablók, akik 2001. szeptember 11-dikén nekivezették a repülőket az ikertornyoknak, az életüknél is fontosabbnak tartották a merénylet sikerét. Az első kamikázékat – még az előző évszázad negyvenes éveiben – hasonlóan pusztító célokkal vetették be, de azzal a különbséggel, hogy ők nem egy terrorista szervezet, hanem a japán nemzeti légierő tagjai voltak, vagyis hivatásos katonák, akik a hitük szerint az országukat védték.

Miért éppen a japánok?

Japán a második világháború idején a náci Németország oldalán lépett be a háborúba. A Szövetségesek erősödése folytán azonban már 1943-ban sorozatos kudarcok érték a japán haderőt, így például a délnyugat-csendes-óceáni térségben több támaszpontjukat is elveszítették. 1944 nyarán pedig végképp egyértelművé vált: haditengerészetük az addig alkalmazott stratégiáival nem tudja felvenni a harcot az ott támadó amerikaiak ellen. A tengeri csatákban az USA légiereje három anyahajójukat és több mint 400 repülőgépüket bombázta szét, s ráadásul mindezek során az utolsó jól képzett pilótáikat is elveszítették. Amikor azután kiderült, hogy újabb támadás indul a Fülöp-szigeteken lévő támaszpontjaik ellen, a haditengerészet irányítói még kilátástalanabbnak látták a helyzetet.

A japánok külön géptípusokat fejlesztettek ki az öngyilkos akciókra. Ezek egyike volt a  Yokosuka MXY7 Ohka, magyarul Cseresznyevirág nevű gép is, amely szintén nem véletlenül kapta a nevét. A japán kultúrában a fa gyönyörű, ám gyorsan elhulló virága a rövid, de dicső, hősi élet metaforája. A gép gyakorlatilag egy ember vezette szárnyas bomba volt, amelyet rakétával gyorsítottak fel, és amely 1200 kilogrammnyi robbanóanyagot vitt. Az Ohkát különösen nehéz volt lelőni, mert közvetlenül a víz fölött közelítette meg a célpontját, és szokatlanul gyorsan, 650 km/h (403 mph) sebességgel repült. (Kép forrása)

Obajasi ellentengernagy ekkor azt javasolta, hogy vessenek be egy új módszert: a pilóták vezessék neki egyenesen az ellenséges hajóknak a bombával megrakott repülőgépüket. Ekkor még úgy vélték, hogy a repülőgépeknek nem kell feltétlenül megsemmisülniük, hiszen volt már rá példa, hogy egy-egy hasonló harci helyzetben a repülőben nem esett kár, viszonylag épen végigszánkázott a megtámadott hajó fedélzetén, és a végén el tudott róla emelkedni. Mindent egybevetve azonban a módszer egyértelműen áldozathozatalt követelt a pilótáktól, és a vezetés úgy döntött, hogy ezt választja.

A taktika kidolgozását Ónisi Takidzsiro altengernagyra bízták, aki Japán egyik legtapasztaltabb pilótája volt. „Nem voltak illúziói, tudta, hogy a feladat végrehajthatatlan” – olvasható róla egy leírásban, amelyben ezzel is érzékeltették, a japán katonák számára a „lehetetlen” nem egy elfogadható helyzet, hanem azt jelenti, hogy annak a legyőzése a feladatuk. (Az idézett cikk itt található.)

Az eljárásnak a sinpú tokkótai, magyarul „isteni szél” nevet adták. Az erre kiképzett alakulatok hivatalos neve is Isteni Szél Különleges Támadó Egység volt. Kiképzőbázisukat Formosa szigetén hozták létre, ahol a pilóták hétnapos kurzuson készültek fel a kamikaze-taktika alkalmazására.

Miért ezt a nevet választották?

A név még Japán történelmi múltjából adódott. A 13-dik században Japánt kétszer is megtámadták a mongolok, akik azonban nem számoltak a terület természeti adottságaival: azzal, hogy a térségben különösen gyakoriak a ciklonok (ezeket ott tájfunoknak hívják), és általában a nagy erejű szélfajták. Így meg sem tudták közelíteni a japán partokat, mert a flottájukat egyszerűen szétszórták, és ezzel tökéletesen harcképtelenné tették a viharok. A japánok viszont mindezt isteni segítségnek hitték, és az őket megmentő ciklont isteni szélnek, japánul sinpú tokkótainak nevezték el.

1944-ben pedig úgy döntöttek, hogy ők maguk csapnak majd le hasonlóképpen isteni szélként a Szövetségesek flottáira. Az amerikai hadsereg tolmácsai azonban félreolvasták a csapat nevének leírását, és a sinpú tokkótai írásjeleit a kamikaze szó leírásaként értelmezték. És mivel ez egy létező kifejezés, rajtaragadt az öngyilkos módon támadó gépekre és azok pilótáira.

Miért voltak készek feláldozni az életüket?

Ugyanígy az is Japán múltjából adódik, hogy mind a flotta vezetése, mind maguk a pilóták természetesnek tartották az áldozathozatalnak ezt a formáját. Japán kultúráját évszázadokon át a szamurájok (fegyveres nemesek) életmódja és az ezt meghatározó szigorú normarendszer, a busidó törvényei uralták. A busidó egyúttal azok neve is, akik betartják a normarendszert. Ennek eszméi a Konfuciusz és Menciusz nevével fémjelezhető sintóizmusban gyökereztek, de buddhista vonásai is voltak.

A japán pilóták legfőbb célpontjai a repülőgép-hordozó anyahajók voltak. Ezek fa borítású fedélzetét könnyen át lehetett törni, a cél pedig a repülőgépek mozgatását végző központi lift megsemmisítése volt. A képen egy A6M Zero típusú gép támadja meg a USS Missouri (BB 63) páncélos hadihajót, amelyben azonban csak kisebb károkat okozott. (Kép forrása)

A busidó törvényeinek egyik alappillére a halálig tartó hűség, az egyenesség és a becsület, amelyek szorosan összefonódnak a hazafisággal. Mindezek mellett az igazságosság és a kötelességteljesítés igénye is meghatározó része ennek a filozófiának. A bátorságnak szintén jelen kell lennie minden busidó nőben és férfiban, akiktől elvárható, hogy hősiesen küzdjenek, és ha kell, hősiesen haljanak meg. A busidók számára a becsület adja a személyes méltóságot, és ez az alapja annak, hogy miként viszonyulnak a többiekhez.

A „becsület” szó hosszú időn át szinte azonos volt az „arc” kifejezéssel, ezért ha valaki a többiek előtt becstelennek minősült, arra azt mondták, hogy „elveszítette az arcát”.  Ez pedig már csak azért is a legnagyobb szégyen volt a számukra, mert ha Isten az embert a saját képmására teremtette, akkor az ember az arca elvesztésével Istent is megsértette. Ezért ezt igazán csak az életük odaadásával, vagyis öngyilkossággal lehetett feloldani. A busidó azonban nemcsak a saját vétségei, hanem a másoktól elszenvedett vereségei miatt is elveszíthette az arcát. Ezért az, hogy a katonai vereség vagy a fogság helyett is erkölcsösebb a halált választani, a katonák számára megszokott, elfogadott helyzet volt. Így általában is természetesnek vették, ha ezt az áldozatot várták el tőlük. Ezért is dönthetett úgy a japán hadvezetés, hogy elfogadja az élet odadobásán alapuló harci taktikát, és lehetett biztos benne, hogy ezt a pilótái is elfogadják.

A légi csatákon kívül egyébként még többféle öngyilkos támadást is terveztek és végre is hajtottak, tengeralattjárók, torpedók és nagy sebességű motorcsónakok bevonásával. Ez azt jelentette,  hogy a japán katonai vezetők fegyverként vezették be a háborúzás gyakorlatába a tömeges öngyilkosságot, amiben rengeteg önkéntes katona támogatta őket.

Nyereségek és veszteségek

Az első bevetésben egy 16 gépből álló különleges egység szállt fel, 1944. október 21-én. A szemtanúk szerint a gépek egy ausztrál cirkálót vettek célba, a Fülöp-szigeteki Leyte-öbölben. Az egység gépei közül egy kamikaze csapódott be a cirkálóba, míg a Wikipédia szerint hármat az onnan leadott lövéssorozatok megsemmisítettek. A japánok e szerint tehát összesen négy gépet veszítettek, miközben a másik oldalon harminc halottja és hatvannégy sebesültje volt az összecsapásnak, illetve az ausztrál haderők parancsnoka is megsebesült. A már idézett blog ettől némileg eltérő adatokról ír: „16 gép szállt fel, ám a nem megfelelő felderítés következtében nem találták meg az ellenséget, és egy kivétellel visszatértek a bázisra. A hiányzó gép sikerrel ütközött az Australia nehézcirkálónak, a hajóhidat eltalálva megölt 20 embert – köztük a kapitányt – további 54-et pedig megsebesített, a hajót ki kellett vonni a harcból.” Az eltérés bizonyára abból is adódik, hogy az ilyen csaták statisztikáit nem könnyű kideríteni.

A Wikipédia összesítése szerint a II. világháborúban a kamikazék 34 hadihajót süllyesztettek el és több mint százat megrongáltak. Okinawánál pedig kifejezetten súlyos veszteségeket okoztak az USA hadiflottájának: a harcok során több mint ötezer amerikai tengerész esett el. Az amerikaiak ezután folyamatosan figyelő őrszolgálatokat állítottak fel, de így sem volt könnyű kivédeni a japán támadásokat. Az összesen 447 támadásból az amerikai légelhárításnak 67 repülőgépet sikerült lelőnie, 179 japán gép viszont nem találta meg a célpontot, így dolgavégezetlen tért vissza a bázisra. Az amerikaiak 1945 augusztusáig 2 repülőgép-hordozót és 3 rombolót veszítettek, amelyek mellett 23 cirkálójuk, 5 csatahajójuk, 23 rombolójuk és 27 egyéb hajójuk rongálódott meg. Végül azonban az atombomba ledobásakor (Hirosimára 1945. augusztus 6-án, Hirosimára három nappal később) Japán vereséget szenvedett, és ezzel a kamikáze akciók is lezárultak. A minta azonban megmaradt: fanatikus emberek ma is gyakran vállalkoznak arra, hogy kamikázékként törjenek mások életére, és ez ellen ma is nagyon nehéz védekezni.

Lévai Júlia