Az opálláz és az emlékét őrző föld alatti város

Az „aranyláz” fogalmát sokan ismerik, de hogy „opálláz” is létezett, arról talán kevesebben tudnak. Holott ennek emlékét egy különleges föld alatti város is őrzi, amely valóságos turisztikai zarándokhellyé vált. Ez az ausztráliai Coober Pedy, amit a világ opálfővárosaként is szoktak emlegetni. De kezdjük az elején: mi egyáltalán az opál, mire használják és mi minden fűződik a kibányászása történetéhez?

A fény szivárványszerű megtörése

A Wikipédia leírása szerint az opál megszilárdult kovasavgél, amely kémiailag az oxidok-hidroxidok osztályába tartozó krisztobalit ásvány víztartalmú, gyengén kristályos változata. Elnevezésének alapja a „kő, drágakő” jelentésű, óindiai upala szó, amelyből a görögben opaliosz lett, majd ennek rövidített változataként terjedt el világszerte az opál. Népszerűségét jelzi, hogy személynév is létezik belőle (női keresztnévként).

Jellegzetesen fénylő opálkövek, amelyekben mindig meg kell lennie az optimális víztartalomnak, hogy kiegyensúlyozott maradjon a szerkezetük. (Kép forrása)

Az opál víztartalma 1 és 21% között változik, leggyakrabban 6-10%. Meghatározók lehetnek benne az alumínium, a vas, a magnézium és a kalcium oxidjai is. Ezek arányai erősen befolyásolják az opál színét, ragyogását, vagyis azt a tulajdonságát, amely miatt végül igencsak keresett ásvánnyá vált, elsősorban az ékszerkészítés területén.

Különböző változatai közül a nemesopálnak nevezett fajtája áll a lista élén. Ez, részben a rendezett szerkezete miatt a színeire bontja a fényt, tehát egyfajta szivárványos játékkal kápráztatja el az embereket. A jelenséget opalizálásnak hívják, és ez az, ami megalapozza a nemesopál értékét a piacon. Nem sokkal maradnak le azonban ezek mögött a további változatok sem, így például a tejfehér színű, áttetsző tejopál, az élénkvörös tűzopál, vagy egy igazán különleges megjelenése, a fatörzsbe ékelődött faopál, amelynél a kő fölerősíti a növény izgalmas szerkezetét. Ezek mellett még létezik viasz-, máj-, borostyán-, üveg (hialit)- és vízopál is, továbbá egy hidrofánnak nevezett változat, amely épp a víz elvesztése folytán vált eltérővé: repedezett, nem átlátszó kőfélévé.

Érdekessége még az opálnak, hogy vaskos, fürtös vagy gumós formákban ugyanúgy megtaláljuk, mint bekérgezésként, átitatásként vagy eres-teléres formákban, illetve más ásványok helyén, pszeudomorf (vagyis hamis formájú, megtévesztő) kitöltésként is. Fontos jellemzője még az opálnak, hogy nem különösebben kemény, és a szilárd szerkezete ellenére könnyen törik. Opált Magyarországon is találtak, s ráadásul nem is jelentéktelen értékűt. Legutóbb 2006 novemberében, Kisnánán bukkantak rá egy különlegesen nagy, hárommázsás faopálra, amelynek korát 15 millió évre becsülik. A leletet a Természettudományi Múzeumba szállították. Ezt megelőzően pedig, még a Monarchia idején a Kassától 35 kilométerre eső Vörösvágás vagy Veresvágás (Červenica) melletti Dubníkban működött egy jelentős opálbánya. Ez ma a szlovákiai opálbányák része.

Az opál és a mágikus fantáziák, mítoszok

Különleges fénye révén már az ókorban felfigyeltek rá, és régóta a királyi dinasztiák, illetve a gazdag emberek köveként tartották számon. Természetesen számos mítosz is született róla. Ezekben a kő hol attól különösen értékes, hogy a puszta jelenlétével stabilizálja az arra méltók isteni hatalmát a Földön, hol épp ellenkezőleg: attól, hogy az érdemteleneknél viszont mágikus erővel gyengíti meg az uralkodásukat.

Az indigoirk.ru portál egy cikke olyan legendákat is említ, amelyek az opál eredetmondáját tartalmazzák. Ezek egyike szerint az opál különleges fényjátéka onnan ered, hogy egykor az ősi szellemek az összes színt kilopták a szivárványból, és belevitték a leglágyabb kőbe, amit a Földön találtak. Egy másik monda szerint, amikor a Teremtő leszállt az égből, minden egyes lépése után a talajon sejtelmes fényű kövek gurultak szét, amelyek azután megőrizték az isteni kisugárzást.

A későbbi korokban azonban már egyértelműen csak díszítő szerepük volt az opáloknak, elsősorban a nyakláncokon, karkötőkön, fülbevalókon vagy koronaékszereken s az egyéb dísztárgyakon. A mítoszok, legendák kikoptak mellőlük, ám megmaradt a világ egyik legkülönlegesebb, föld alatti városa, amelynek falai közt csaknem 1700 ember él. 

Hogyan épült ki a föld alatti város?

Az opál ausztráliai lelőhelyét véletlenül fedezték fel 1915-ben, miközben víz után kutattak. Ez a sivatag legszárazabb, déli területén, a Nagy Viktória-sivatag szélén történt, ahol az átlagos éves csapadékmennyiség mindössze 175 milliméter (összehasonlításképpen: a középső sávban körülbelül 600 milliméter). Ez tehát az egyik legszárazabb terület Ausztráliában. Nyáron (ami itt a decembertől februárig tartó időszakot jelenti) az átlaghőmérséklet 30 °C, de néha eléri a 40 °C-ot is. Éjszaka viszont a hőmérséklet 20 °C körülire zuhan le, tehát meglehetősen nagy a különbség a két időpont között. Vizet itt azóta sem találtak: a legközelebbi, fúrt kút 25 kilométer távolságban van innen, az opált azonban ennek ellenére szorgalmasan bányászták és bányásszák ma is.

Egy föld alatti ajándékbolt bejárata. Az ajtó fölött jól látható az egyetlen tetőablak, amely a helyiség számára a természetes fényt biztosítja. A beljebb lévő lakásokban már nincsenek ilyen ablakok, hiszen, ha lennének, az elviselhetetlenül fölmelegítené odabenn is a levegőt. (Kép forrása)

Az első bányászok a kő felfedezése után egy évvel érkeztek ide, majd a második világháború után még többen jöttek olyanok, akik a saját hazájukban nem találtak munkát. És bár akkoriban nem készítettek erről pontos felméréseket, többek szerint az ott dolgozók körülbelül 60 százalékát a Dél- és Kelet-Európából érkezők tették ki.

Mivel a bányászok olyan helyen kezdtek el dolgozni, ahol semmiféle szálláslehetőség nem volt, és olyan anyag sem akadt, amelyből kunyhókat építhettek volna, az volt a legkézenfekvőbb megoldás, ha kisebb üregeket vájtak ki a hegyoldalból. Ezek nagy előnye volt, hogy a hőmérséklet odabenn egész évben nem haladta meg a 22 °C-ot. Amellett az üregeket olyan helyen alakították ki, ahonnan lehetőleg közvetlenül be tudtak jutni a bányákba.

Az évek során azután lassan-lassan egy egész városra való üreg alakult itt ki, amelyekből végül az itt élők tudatosan terveztek meg egy valódi, minden alapvető igényt kielégítő települést. Amelynek önálló neve is lett, éspedig annak alapján, hogy az őslakosok ezeket a vájatokat a „koopa piti” kifejezéssel illették. Ez annyit tesz, mint hogy „a fehér ember ürege”. Az ott kialakult keveréknyelvben ebből lett végül az angolos hangzású Coober Pedy elnevezés. Amely tehát mára egy teljes városra utal, amelynek, bármilyen hihetetlen, de még repülőtere is van.

A föld alatti város szerkezetéről ugyancsak a fentebb már említett cikk ad részletes, és különleges fotókban is bővelkedő leírást. Ebből megtudjuk, hogy mivel az opállerakódások kibányászásához sekély, vízszintes vájatokat célszerű építeni, a bányászok a saját lakásaikat is hasonló, ingujj-szerűen elágazó vájatokban építették ki. Hogy ezek hűvösek maradjanak, kizárólag a bejárati ajtó mellett vágtak ki egy-két ablakot, de a továbbiakban csak a szellőző-berendezések nyílásai jelentettek utat a külvilág felé.

A föld alatti városban minden felekezetnek van temploma. A képen látható, katolikus kápolnát rendkívül puritán módon rendezték be. Az ablakokat pótló lámpákat úgy helyezték el, hogy az oltárt emeljék ki, és az annak közelében kiépített boltíves beugrók szobrai is jól érvényesüljenek. Mivel az árammal spórolni kell, ezért a betérőknek mindig maguknak kell felgyújtani, majd távozáskor eloltani a lámpát. (Kép forrása; Jacqui Barker/flickr.com)

A szellőzést viszont az egész területre kiterjedő módon oldották meg. Minden család több szobás, fürdőszobával is felszerelt, valódi lakásban lakik, ahol kizárólag a vécéket és konyhákat kellett külön, a legkülső bejáratoknál elhelyezni. Az otthonosan berendezett lakások mellett a városban műhelyek, boltok, iskolák, játszóterek, szállodák, múzeumok és templomok is vannak, ahogy az egy városban dukál. Természetesen temetőnek is kell lennie benne. Mindezeket tágas alagutakon lehet megközelíteni. Néhányan föld feletti, szokványos házat is építettek, de ezek száma jóval kevesebb, mint a lenti lakásoké. Az egyetlen, amit mindenki a felszínen használ, az a golfpálya, amelyen a „pedek”-nek nevezett lakosok éjszaka játszanak, hiszen így egészen biztosan el tudják kerülni, hogy hőgutát kapjanak a nappali hőségtől.

Az egyetlen, kikerülhetetlenül nagy teher számukra az, hogy a vízhez csak nagyon drágán tudnak hozzájutni. Kezdetben állatok húzta karavánok szállították a számukra a vizet, de a modernizáció jegyében ők is kiépítettek egy vízvezeték-hálózatot, amelyhez azonban nagyon messziről kell átnyomni a vizet, így az a szokottnál jóval többe kerül.

A város lakosai között vagy 45 nemzetiség tagjai is megtalálhatók, akiket azonban összekovácsolnak a közös feladatok. Itt minden annak tudatában zajlik, hogy ha bárki bármilyen változtatást szeretne, azt csak úgy viheti végig, hogy egyezteti a többiekkel. Hiszen a természeti adottságok meglehetősen behatárolják a település szerkezetét, és ebből adódóan annak berendezéseit (például szellőztetés, tisztítás, szemétszállítás, vízgazdálkodás stb.) csak közös fenntartásban lehet működtetni. Így minden változtatásnál meg kell nézni, hogy azzal nem okoznak-e kárt valaki másnál, nem korlátoznak valakit bizonyos szolgáltatások igénybevételében. Mindez az átlagos városoknál szokatlanabb összhangot, együttműködési gyakorlatot jelent, ami sokkal harmonikusabb, boldogabb életet is jelent. Így nem csoda, hogy a város lakói közül egyelőre senki nem akar elvándorolni onnan.

Lévai Júlia