Csúcsokat állító nők a repülésben

1953. május 18-án egy kanadai farmon több tucatnyi szárnyas esett össze holtan. Miután erről az újságok is hírt adtak, néhány nap múlva egy nő jelent meg a farm gazdájánál, hogy kifizesse a kárt. A gazda eléggé elcsodálkozhatott, amikor kiderült, hogy a nő egy szuperszonikus vadászgép, az F-86 Sabrejet pilótája, aki éppen az ő feje fölött lépte át a hangsebességet. És mivel tudta, hogy ez olyan hangrobbanással jár, amelyet bizonyos élőlények szervezete nem visel el, ezért kötelességének érezte a gazda kárpótlását. A pilótát Jackie Cochrannek hívták, és nőként ő lépte át elsőként a hangsebességet.

A hangsebességnél gyorsabban repülő utasszállító gépeket az egyre zsúfoltabbá váló légifolyosók kiküszöbölésére kezdték el kifejleszteni. Legismertebb típusa Európában az Air France és a British Airways megrendelésére készített Concorde volt (1976), amely azonban végül nem váltotta be a reményeket. A szovjetek már korábban készítettek egy hasonló típust Tu–144 névvel, amely szintén gazdaságtalannak bizonyult. Ezért ma még csak a katonai gépek szállnak a hangsebességnél gyorsabban.

Mióta létezik szuperszonikus repülőgép?

A szuperszonikus, vagyis a hangsebességet átlépő gépek nem sokkal Cochran repülése előtt jelentek meg. Az USA-ban az 1940-es években folytattak sebességnövelő kísérleteket az XS-projektnek nevezett programon belül, s ezek során építették ki a Bell X-1 nevű gépet. Charles "Chuck" Yeager, aki a II. világháború idején P-51-es Mustangon repült, berepülőpilótaként dolgozott a programban. Másokkal együtt harmincnégyszer is felszállt tesztelési céllal az X-1-es prototípusokkal. A programban a szintén hírnevet szerző Jack Ridley, George Welch és Bob Hoover is részt vett.

A sebességet fokozatosan növelték, ezért a pilótáknak különösen fegyelmezettnek kellett maradniuk. Végül Yeager volt az, akinek 1947. október 14-én elsőként törhette át a hanghatárt. Gépét egy Boeing B-29 Superfortress anyagép vitte föl vitorlázóként, majd miután erről levált, 13 715 méter magasságban 1,06 Mach, azaz 1126 km/h (967 mérföld/óra) sebességet ért el. A kísérletet a kiszáradt Rogers és Rosamond tavak melletti Muroc légibázis (ma Edwards légitámaszpont) felett hajtották végre.

A repülés történetében új korszakot nyitó Bell X-1 repülőgép ma Washingtonban látható, egy múzeumban, az Atlanti-óceánt elsőként átrepülő Lindbergh gépe és az első magánfejlesztésű űrhajó, a SpaceShipOne mellett. A vállalkozás történetéről Tom Wolfe írt regényt („Igazak”), amelyből 1983-ban film is készült.

Ezzel a Lockheed Vega géppel szállt fel többször is Amelie Earhart.

Egy kis játék a hangrobbanással

A hangrobbanás attól jön létre, hogy a repülő hangja megelőzi a gépet magát, hiszen a hang mindig ugyanazzal a meghatározott gyorsasággal fut a levegőben, függetlenül a kibocsátójától. Amíg a gép lassabb ennél a sebességnél, addig feltorlódnak előtte a közeg (esetünkben a levegő) lökéshullámai. És amikor eléri a hangsebességet, majd túl is lépi, át kell törnie ezt a közeget – ettől az áttöréstől jön létre a robbanásszerű zaj.

A már említett Bob Hoover mesélte el egy interjúban (Itt olvashatsz erről.), hogy amikor nem sokkal később megjelentek erősebb F-86-os változatok, ezek kitűnő alkalmat kínáltak a virtuskodáshoz. A gépek már alkalmasak voltak az 1 Mach elérésére, de csak függőleges zuhanásban, ami azt jelentette, hogy a nagy sebességű zuhanás után alacsonyról kell felhúzni a gépet ahhoz, hogy hangrobbanást érjenek el.

„Az egyik kedvenc játékunk ekkoriban az volt, hogy ha valaki elég maradék üzemanyaggal jött vissza F-86-os tesztelés után, akkor elkezdtünk zuhanni a bázis fölött, és versenyezni, hogy ki tudja jobban megrezgetni a hangár ablakait a hangrobbanással” – mesélte Hoover. „Egyszer egy barátom kijelentette, hogy megcsinálja a legnagyobb hangrobbanást, amit valaha is hallottunk. (…) Miután felszállt, körbementem a hangárban, és mindenkinek mondtam, hogy ha leszáll és megkérdezi, mekkora volt a hangrobbanás, akkor csak kérdezzenek vissza meglepődötten, mintha nem hallottak volna semmit. Be is jött leszállás után a hangárba, és megkérdezte, hogy milyen volt. Miféle hangrobbanás, én nem hallottam itt semmit – mondtam meglepődött arccal. Csalódottan odébbállt, hogy megkérdezzen másokat is, de mindenki tartotta magát a megbeszéltekhez. Később persze elmondtuk neki.”

A hangsebességet elsőként átlépő férfi, Chuck Yeager és elsőként átlépő nő, Jackie Cochran egész életükben jó barátok voltak.

Ki volt Jackie Cochran nagy elődje?

Az első jelentős női pilóta Amelia Mary Earhart (1897–1937) volt, aki sok olyan utat tett meg egy Lockheed Vega monoplánnal, amely erősebb fizikumú férfiak számára is nagy próbatétel lehetett volna. Earhart volt az első nő, aki 1928-ban, két társával együtt átrepülte az Atlanti-óceánt (ezen még csak utasként vett részt), majd 1932. május 20-án egyedül is megtette ugyanezt, egy tizenöt órás úttal. 1932. augusztus 24-25-én keresztülrepült az USA felett: Kaliforniából indult és New Jersey-be érkezett meg. Az út kevéssel több volt, mint 19 óra, ami szintén rekordot jelentett.

A rákövetkező évben megismételte az utat, ezúttal két órával kevesebb idő alatt. 1935. január 11-én baj nélkül elrepült Hawaiiról Kaliforniába, amit előtte senkinek nem sikerült végrehajtania – mindenki a tengerbe zuhant, aki ezzel próbálkozott. Végül azonban ő is egy tragikus úttal fejezte be az életét: 1937-ben az egész Földet akarta körberepülni, de a Csendes-óceán térségében, Fred Noonan navigátorral együtt eltűnt.

Earhartot a háborús helyzet sodorta a repüléshez: a középiskola után a kanadai Vöröskeresztnél dolgozott, ahol az első világháborúban harcoló katonákkal került kapcsolatba egy katonai kórházban. Az ott ápolt repülős betegek tették kíváncsivá.1920-ban végre maga is felszállhatott egy gépre, és ennek élménye végképp megerősítette őt abban, hogy csak pilóta lehet, ez az a szakma, amely a leginkább neki való. Hamar meg is szerezte a pilótaigazolványt, de egy ideig még a talajon maradt: teherautókat vezetett, és ezzel keresett meg annyi pénzt, amiből vett magának egy repülőgépet. Ezzel azután heteken belül női magassági rekordot állított fel 4300 méter elérésével.

1927-ben bejárta a világot annak híre, hogy Charles Lindbergh egyedül átrepülte az Atlanti-óceánt. Egy Londonban élő, különösen gazdag nő, Amy Phipps Guest úgy érezte, hogy maga is meg tudná tenni ezt az utat, a családja azonban nem engedte meg neki. Guest abban keresett vigaszt, hogy akkor legalább egy másik nőt hozzásegít ehhez a pénze révén. Vett tehát egy hárommotoros Fokkert – Friendship volt a neve –, majd megkérdezte a nála tájékozottabb George Palmer Putnam könyvkiadót, hogy tud-e a feladatra alkalmas személyt. Putnam tudott ilyet: Amelia Earhartot. Earhart pedig elvállalta az utazást – ez volt tehát az első útja az óceán felett, egy pilóta és egy navigátor társaságában.

Az út révén elért népszerűséget ezután arra használta fel, hogy elősegítse a nők egyenrangúságát a repülés területén. 1929-ben az USA-ban már 117 amerikai nőnek volt pilótaigazolványa, akik közül Earhart segítségével 99-en létrehozták a Ninety-Nines nevű szervezetet. Az ilyen és ehhez hasonló szervezetek jelentősen elősegítették, hogy a nők a második világháborúban komoly szerepet játsszanak a légierőnél.

Earhart ekkor már nem élt, és Cochran – aki egyébként 1937-ben megpróbálta lebeszélni őt a valóban végzetesnek bizonyuló útról – magára vállalta a női pilóták szószólójának szerepét. Legfőbb célja az volt, hogy a kellően felkészített pilótanők a hátországban a gyári gépek berepülésével és a frontra való átrepülésekkel segítsék a harci szolgálatot. (Ez egyébként Nagy-Britanniában ekkorra bevett gyakorlat volt.)

És bár Roosevelt elnök felesége erősen pártolta a tervet, több előítéletes férfi igyekezett ezt megakadályozni. Szerencsére nem túl nagy sikerrel, így végül létrejött a WASP (Women Airforce Service Pilots), amely valóban fontos munkát végzett a háborúban. A legendás alakulatnál csaknem ezren repültek, és a baleseti arányuk jobb volt a férfipilótákénál. Cochrannek mégis örök sérelme maradt, hogy a kongresszus csak évtizedek elteltével ítélte meg nekik a veterán-státust. Ám bizonyára kárpótolta mindezekért a személyes siker, amelyet a hanghatár áttörése jelentett 1953-ban, és persze annak ténye is, hogy mára egyre több női pilóta dolgozik a repülőgépeken.

Lévai Júlia