Egy víz alatti bazilika láthatóvá válik

Ahogy mondani szokás: minden rosszban van valami jó is. Ezt példázza a törökországi İznik-tó is, amelynek vize a Covid-járvány során elrendelt forgalomkorlátozások után szinte tökéletesen kitisztult. Ezért most teljes egészében rálátni annak az 1600 éves bazilikának a maradványaira, amely egy földrengés során süllyedt a tó fenekére, és amelynek körvonalait eddig csak légifelvételekről lehetett kivenni.

Mi a bazilika?

A bazilika kifejezés a csarnok jelentésű, ógörög basziliké szóból ered, amelyet a latinok basilica formában vettek át. A bazilikák tehát eredetileg görög, illetve római kereskedő- és bíráskodási csarnokok voltak, vagyis a legkülönfélébb közügyeket intézték bennük. Éppen ezért gyakran épültek a városok központi részére, vagy egyenesen a főterére.

Az antik bazilikák téglalap alaprajzú, lapos tetejű épületek voltak, amelyek belsejében oszlopcsarnokok választották el egymástól a központi- és a mellékhajókat. Ez utóbbiakat gyakran raktározáshoz is használták, és föléjük úgynevezett galériákat, kisebb folyosószerű tereket is építettek. A kereskedők a tágasabb főhajóban tárgyaltak, ott kötötték meg az üzleteiket. A bazilikák bejárata akár a keskenyebb oldalukon is lehetett. A kijárattal szemben sokszor félkörű fülkét (exedrát vagy apszist) alakítottak ki: építészetileg ezek voltak a későbbi oltárok előzményei.

A bazilikák az egyistenhit megjelenésével egyre gyakrabban templomokká váltak, és mivel az átlagos templomoknál jóval nagyobbak voltak, a név egyúttal az adott templom egyházi rangjára, kiemelkedő jelentőségére is utalt. A köznyelvben gyakran összekeverik a bazilikát a székesegyházzal (katedrálissal vagy dómmal), holott a kettő nem azonos, hiszen a székesegyházak a megyés püspökök széktemplomai. Egy templom tehát akkor is lehet székesegyház, ha nem bazilika, és fordítva.

Nephütosz tragikus sorsa

A szóban forgó bazilikát a 4-5-dik században építették, Iznikben, amely egykor görög fennhatóság alatt állt, és akkor a Nikaia, illetve Nikea, latinosan Nicea nevet viselte. A város jelentős szerepet töltött be a korai kereszténységben: I. Konstantin római császár felhívására itt ülésezett 325-ben az első zsinat („nikeai zsinat”) a keresztény egyház püspökeinek részvételével. (A cél az volt, hogy tisztázzák az akkor még sokféle irányzat közti nézeteltéréseket, félreértéseket.)

Ezt megelőzően azonban ez a terület is gyakran volt kitéve a római császárok által szervezett keresztényüldözésnek. A legendák szerint ennek az egyik legriasztóbb eseménye éppen az említett tó partján zajlott le. Az áldozat egy tizenhat éves fiú, Neophütosz volt, akit Diocletianus császár katonái vettek üldözőbe a keresztény hite miatt. Hogy miért bántak vele különös kegyetlenséggel, arra vonatkozóan nem maradtak fenn leírások, de bizonyára nem alaptalanul terjedt el, hogy válogatott kínzásoknak vetették alá. Ő azonban – mint aki különleges erővel rendelkezik, és ennek birtokában kitartóan meg tudja védeni az igazát – minden kínzást túlélt. Végül csak úgy tudták megölni, hogy lefejezték.

Az egyház az ilyen áldozatokat vértanúnak nevezi, így azóta őt is ekként tartják számon. Halála napját, január 21-dikét az emléknapjaként ünneplik. Később szentté is avatták, és a tó partján emelt templomot róla nevezték el. A templom azonban 740-ben egy földrengés miatt összedőlt, majd folyamatosan süllyedni kezdett, és végül egészen belecsúszott a tóba. Mivel az autóforgalom és az emberek egyéb tevékenységei folyamatosan elősegítették a víz szennyeződését és az algásodását, egy idő után már mi sem látszott az épületből.

Nem csoda, hogy csak több évszázad után, 2014-ben fedezték fel, és akkor is véletlenül: egy légifotózás képeinek rendezése során látták meg a víz alatt sötétlő körvonalakat. Ezután érkeztek a helyszínre az Amerikai Régészeti Intézet (Archaeological Institute of America) munkatársai, akik akkor az év legjelentősebb régészeti felfedezései közé sorolták a bizánci templom víz alatti romjainak feltárását.

A Szent Neofütosz emlékére épített bazilika egy földrengés során dőlt össze és süllyedt bele fokozatosan az Iznik-tó vizébe. Amióta a járványügyi intézkedések miatt tisztábbá vált a víz, jól látszódnak a körvonalai. (Fotó: Pravmir.com; Aleteia.org)

2021-ben azonban egy ideig sem búvárkodás, sem régészeti munka nem kell ahhoz, hogy bárki megláthassa a templom körvonalait. A szerkezete most jól kivehető, a tó partjáról is. (Erről egyébként magyarul itt adtak hírt.)

Azt bizonyára nem lehet majd megakadályozni, hogy a járvány elmúltával ismét visszaálljon a régi forgalom a tó körül, és akkor valószínűleg a víz szennyeződése is eléri majd a szokásos szintet, de a tisztulásnak köszönhető, lenyűgöző látvány mégsem marad hatástalan. A tervek szerint ugyanis víz alatti múzeumot építenek majd ki, a romok mellé vagy fölé, és ha ez meglesz, akkor a látogatók a szó szoros értelmében is leereszkedhetnek a múltba, amelyet Thomas Mann nem véletlenül szimbolizált a vízzel teli kúttal („Mélységes mély a múltnak kútja” – írta a József és testvérei című regénye első mondataként.)

Az emberek fantáziáját egyébként is mindig izgatták az elsüllyedt templomok. A francia impresszionista zeneszerző, Claude Debussy (1862–1918) például egy régi breton legenda nyomán zongoradarabot írt a témában Az elsüllyedt katedrális címmel. (A művet itt zongorán és itt zenekari változatban hallgathatjuk meg.)

A legenda szerint Ys temploma mélyen a tenger vízében nyugszik, de amikor tiszta a tenger, nemcsak láthatóvá lesz, hanem fel is emelkedik a mélyből, és olyankor hallhatóakká válnak a harangok és a gyülekezet zsolozsmái. Debussy a ritmusok játékos variálásával és az akkordok gyakran tömbszerű zengetésével érzékletesen jeleníti meg a zenéjében ezt a víziót. Művét a hatás fokozása kedvéért később egy karmester, Leopold Stokowski átírta zenekarra, és így az előadás során konkrétabban is megjelennek például a harangok. De ezek mellett a fúvósok és az ütősök is erőteljesen hozzájárulnak a kép erejéhez. És amíg ezt hallgatjuk, a képzeletünkben akár benn is állhatunk a katedrálisban.