Fontos rákgyógyszer születhet
2015-ben érdekes hírt tett közzé az egyik neves tudományos folyóirat, a Cancer Cell. Egy dán kutató, Ali Salanti, kanadai kollégájával együttműködve fölfedezett egy olyan mechanizmust, és azon belül egy fehérjét, amely nagy valószínűséggel kulcsszerepet játszhat majd a leghatékonyabb rákellenes gyógyszer kifejlesztésében. A felfedezés érdekessége, hogy Salanti eredetileg nem a rákkal, hanem egy maláriát terjesztő parazitával foglalkozott, amely a méhen belül fejlődő placentát szokta megtámadni a terhes nőkben. Eredetileg ennek a parazitának a hatástalanítására kereste a gyógyszert. Szerencsére azonban a munkája közben olyan, fontos hasonlóságokat vett észre, amelyek egy rákgyógyszer kifejlesztéséhez is elvezették.
Mit kutatott Salanti?
Az 1974-es születésű Salanti 1999 óta dolgozik azon, hogy kifejlesszen egy vakcinát a placentát megtámadó parazita ellen, egy tizenöt fős kutatócsoport vezetőjeként. A VAR2CSA vakcina fejlesztési csoport több nagy, az EU által támogatott kutatás résztvevője a Koppenhágai Egyetemen.
A kutatások egyik kiindulópontja az volt, hogy az élő szervezetekben csupán két forma növekszik extrém gyorsasággal: a placenta és a rákos daganat. Az egyik életfenntartó, a másik gyilkos természetű, de itt most nem ez számít, hanem a növekedési mechanizmusuk azonossága. |
Ezekben a kutatásokban tehát azt keresik, hogy mivel lehet hatástalanítani a méhlepényen élősködő parazitát, amely maláriával fertőz. A malária (régies nevén: váltóláz) népbetegségnek számít, és bár elsősorban trópusi vidékeken fordul elő, a világ nyitottsága révén ma már bárhol megjelenhet. Évente kb. 350-500 millió ember betegedik meg maláriában, és egymillió feletti a halálos kimenetelű betegek száma.
A kórokozót az Anopheles szúnyog nőstényei terjesztik. Ezek csípései során a szúnyog nyálával kórokozók, paraziták jutnak az ember vérébe, amely azután mindenhová elszállítja ezeket, a szervezeten belül. A paraziták a májba jutva szaporodni kezdenek és gyors folyamatban pusztítják először a májsejteket, majd, átlagosan 2-4 hét után, ismét a véráramba kerülnek és a beteg vörösvértestjeit támadják meg. Itt tovább szaporodnak és szétrepesztik a fertőzött sejteket.
Ha pedig terhes nők véráramába kerültek be, akkor a méhen belül fejlődő, a magzatot tápláló méhlepényt, más néven placentát támadják meg, ami természetesen a magzat halálához vezet, hiszen az a méhlepényen keresztül kapja a táplálékát.
A dán kutatók a maláriával fertőző paraziták viselkedését tehát a placentával való kapcsolatukban vizsgálták, és azt próbálták meg feltárni, hogy vajon egyáltalán hogyan tudnak annak sejtjeihez hozzákapcsolódni. Ha ugyanis ezt megértik, akkor meg lehet találni annak megoldását, hogy megakadályozzák ezt a kapcsolódást. A gyógyszerek jó része ugyanis azzal hat, hogy nem engedi a kórokozókat hozzátapadni az azok által célnak tekintett sejtekhez.
Ez a nem túl nagy élőlény, az Anopheles szúnyog felelős a malária kórokozójának terjesztéséért. |
Mihez kapcsolódik a parazita?
A csoport a kutatás során azt találta, hogy ez a parazita a placentában egy szénhidráthoz kapcsolódik. A korszakalkotónak ígérkező felfedezésnek pedig az a kulcsa, hogy Salantinak eszébe jutott: de hiszen ez ugyanaz a szénhidrát, amellyel már a ráksejtekben is találkozott!
Ebből azután az a logikus kérdés adódott, hogy vajon van-e még ezen kívül valami, ami összeköti a placenta sejtjeit a ráksejtekkel. Persze hogy van: a méhlepény ugyanolyan extrém módon, szokatlan gyorsasággal növekszik, mint ahogyan a ráksejtek is. A méhlepény néhány hónap alatt kis mennyiségű sejtből egy majdnem egykilós szervvé növekszik, és – akárcsak a rákos daganat – viszonylag idegen környezetben tud fennmaradni.
És mivel más ilyen, szintén extrém módon növekvő formációt nem ismerünk, nagyon valószínű, hogy a szóban forgó szénhidrátnak kifejezetten az extrém növekedés gerjesztése a specialitása. Ha tehát sikerül olyan helyzetet előállítani, amelyben ezt a szénhidrátot a rákon belül elpusztítják, akkor az azt jelentheti, hogy megszüntethetik, de legalább is jelentősen csökkenthetik a ráksejtek szaporodását.
A kutatás során ennek az összefüggésnek a felfedezése azt is jelentette, hogy átmenetileg háttérbe szorították a malária ügyét, és belekezdtek egy olyan kísérletbe, amely a rákellenes gyógyszereket segítheti. Salanti ekkor a kanadai rákkutatót, Mads Daugaardot is bevonta a munkába, és együtt próbálták megkeresni most már azt az elemet, amely a parazitát hozzásegíti az említett szénhidráthoz való kapcsolódáshoz. Meg is találtak egy fehérjét, így ezzel most már megvolt a kapcsolódás mindkét eleme: a placentában ill. a rákban egy szénhidrát, a parazitában pedig egy fehérje jelenti a „csipeszt”.
És mivel az oltásoknak az az alapelvük, hogy maguknak a kórokozóknak egy megváltozatott formáját fecskendezik be, logikusan adódott a gondolat, hogy a megoldáshoz itt is a kórokozót magát kell felhasználni. Vagyis: mesterségesen elő kell állítani az általa használt fehérjét, amelyhez azonban hozzá kell csatolni egy gyilkos toxint (méreganyagot), és a kombinációt össze kell hozni a rákos sejttel. A fehérje a szokásos módon rá fog kapcsolódni a szénhidrátra, és így be fog kerülni a rákos sejtbe, csakhogy ezúttal már a szénhidrátot romboló méreganyaggal együtt. Így ez a kombináció belülről kezdheti szétrombolni azt a szénhidrátot, amely a feltételezések szerint a legfőbb felelőse a ráksejtek kóros burjánzásának.
A következő kísérletében tehát rákos sejtekre engedték rá a parazitát, és a feltevésük visszaigazolódott: a kórokozó ugyanolyan intenzitással tapadt hozzá ezekhez, ahogyan a placentához is, tehát lényegtelen volt számára, hogy placentában vagy rákos sejtekben találja-e meg a számára fontos szénhidrátot.
Érdemes megjegyeznünk ennek a mosolygós tudósnak az arcát és a nevét: ő Ali Salanti, akiről nem nehéz megjósolni, hogy hamarosan akár egy Nobel-díj tulajdonosa is lehet. |
Ezek után már egereken is kísérleteztek, ahol szintén visszaigazolódott a föltevésük. A két egyetem kutatócsapatai több ezer agydaganatos és leukémiás mintán tesztelték az eljárást, és egyelőre úgy tűnik, hogy a malária fehérjéje mindenféle daganattípus 90 százalékát képes megtámadni.
A következő lépésben háromféle emberi tumort ültettek egerekbe, majd rajtuk is tesztelték a módszert: a limfóma egy változatával beoltott egereknél a tumor mérete az egynegyedére zsugorodott, a prosztatarákkal fertőzötteknél hatból két egérnél egy hónappal az első kezelés után eltűnt a daganat, az áttétes csontrákos egereknél pedig hatból öt még nyolc hónappal a kezelés után is életben volt, míg a kontrollcsoportnál (tehát amelynél nem alkalmazták az eljárást) egy sem. 2019-ben pedig már azt a hírt olvashattuk, hogy Ali Salanti és csapata sikerrel kezelte 15 kutya rákos megbetegedését. Mindezek alapján várható, hogy a kutatásokon alapuló gyógyszer belátható időn belül megjelenik az orvoslásban.
A zseniális találmány egyetlen hátránya, hogy ha majd meglesz az ebből születő gyógyszer, azt éppen a felfedezéshez kiindulópontot jelentő placenta-megbetegedésre nem lehet alkalmazni. Hiszen a fehérje-toxin kombináció nem a parazita elpusztítását célozza, hanem az extrém módon szaporodó képződményt, amely viszont itt a méhlepényt jelenti.
A kutatólaboratóriumok viszont nem olyan helyek, ahol egy jelentős felfedezés után megáll az élet. Biztosak lehetünk benne, hogy a dán egyetemen a parazitát sem hagyják magára, és folytatják annak kikísérletezését, hogy mivel lehet a benne lévő fehérjét is hatástalanítani.
Lévai Júlia