Gólyalábon a világ

Vidám felvonulásokon, szórakoztató rendezvényeken még ma is találkozhatunk gólyalábas emberekkel. Messziről nézve olyan, mintha legalább háromszor olyan hosszú lenne a lábuk, mint másoknak. Többnyire nemcsak sétálgatnak, hanem különféle mutatványokkal is szórakoztatják a közönséget.

Hogy menjünk át a sártengeren?

Egy-egy nagyobb esőzés vagy árvíz után bizonyára sokan feltették maguknak ezt a kérdést már az ősidőkben is. Mielőtt szabályozták a folyókat és lecsapolták a mocsarakat, illetve tartós burkolattal látták el a földutakat, sok helyen nehezítette meg az emberek életét a rengeteg sár és a vízzel átitatott talaj. Az agyagos vidékeken már a legkisebb eső is súlyos gondokat okozott. Valamit tehát ki kellett találni ahhoz, hogy az emberek a lábbelijük elveszítése és megfázás nélkül jussanak el a célpontjukba.

Valószínűleg az erősen göcsörtös vagy középen elágazó faágak lehettek az első „mankók”, amelyeknek kiálló ágára felkapaszkodva elődeink sikerrel átjutottak egy-egy ingoványosabb területen. Ezek adhatták azután a mintát azokhoz a rudakhoz is, amelyeken már volt egy lábtartónak alkalmas, kiálló rész is. Így született meg a világ nagyon sok helyén a gólyaláb, amelynek lábtartója később más és más magasságokban is felkerülhetett a rúdra. Ezután már csak egy harmadik, egyszerű bot kellett ahhoz, hogy a rudak gazdája biztonságos módon el is tudjon indulni. Persze a gólyalábakat oda kellett erősíteni a lábszárhoz.

A 19-dik századi francia festő, Jean Louis Gintrac (1808–1886) ilyennek látta a gólyalábas pásztorokat Landes vidékén. Ebben a korban még a rövidebb lábakat használták, amelyhez egy harmadik bot is kellett.

Idővel úgy változtatták meg a gólyalábak felépítését, hogy ne kelljen hozzájuk harmadik botot is használni. Ehhez a térdig érő rudakat jelentősen meghosszabbították, hogy a használójuk meg tudja fogni, és ezáltal a karjával is irányítsa azokat. A rudakat már nem rögzítette a lábához, így ha netán erősebben megbillent, le tudott ugrani a lábtartóról. De a kézi irányítás az egyensúly megtartását és az iránytartást is jobban segítette, mint a harmadik, különálló bot.

Mivel a gólyalábak használata hosszú ideig hozzátartozott a mindennapokhoz, magától értetődött, hogy mindenkinek ugyanúgy meg kellett tanulnia a használatát, ahogyan később például a biciklizést. Magyarországon a különösen rossz útviszonyok miatt a gyerekek még a huszadik század elején is igen sok helyen gólyalábakon mentek iskolába. Elterjedtsége folytán többféle néven is ismerték: az egyik helyen mankónak, bankónak, lábkának vagy garagulyának hívták, másutt cséklyeként vagy csáklyaként emlegették.

Hamarosan a játékosabb formák is megjelentek, mint például a kézi gólyaláb, a lábbal használtak között pedig a rugós ugró lábak és a madárlábas rudak. Ez utóbbinál a rúd tövéhez egy olyan lapot illesztettek, amely egy széttárt ujjú madárlábra emlékeztetett. Ezeken a szokásosnál jóval szélesebb alap miatt sokkal könnyebb volt állni, a járást azonban inkább megnehezítette.

Mindezek mellett a gólyaláb jó néhány népnél az ünnepek, táncok részévé is vált, egyúttal vallási célokat is szolgálva. A középkortól kezdve a cirkuszokban a piactereken és a népünnepélyeken is megjelentek a gólyalábas artisták és zsonglőrök, hogy ettől kezdve a gólyaláb a szórakoztatás területére is bevonuljon. Elsőként egyébként Kínában kezdték szórakoztatási célokra is használni a gólyalábat. 

Hányféle foglalkozásnál használtak gólyalábat?

Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a gólyaláb elveszítette volna a szerepét az emberek mindennapi életében. Egyes helyeken például a postások még a huszadik században is használtak gólyalábat. A pásztorok pedig megmászható fa híján gyakran gólyalábra állva néztek utána a messzebbre elcsatangoló állataiknak, és onnan adtak jelzést a kutyáiknak, hogy merre is szaladjanak el a jószágot visszaterelgetni. Hasonlóan a táj kémlelése céljából álltak időnként egyes katonák is gólyalábra, hogy kikémleljék, merre bukkannak fel ellenséges katonák. Vagy például francia szőlőtermesztőkről is tudunk, akik, mivel igen sűrűn álltak a kertjeikben a tőkék, rendszeresen gólyalábon mentek a sorok közé kacsolni, kötözni vagy egyéb munkákat végezni.

A rokokó idején egyes fodrászok – erről itt olvashatsz – kénytelenek voltak gólyalábakra állni, ha eleget akartak tenni a divat diktálta igényeknek. Ekkoriban ugyanis az előkelő nők igencsak magasra tornyozott frizurát viseltek, és ezek elkészítése során a létra valószínűleg sokkal nehézkesebb eszköz volt egy fodrász számára, mint az annál könnyedebb gólyaláb.

Nagykanizsán a városi könyvtár igazgatója jóvoltából 2000 óta rendszeresen gyakorolják a gólyalábazást a gyerekek, akiket gyakran hívnak meg a legkülönfélébb események megnyitójára is. (Fotó: Golyalab.nagykar.hu)

A sajátos eszköz lehetőségét a huszadik század reklámipara sem hagyhatta ki, így a szendvicsemberek is megjelentek gólyalábakon, akik így valóban sokkal feltűnőbbek voltak a megszokott magasságban sétáló társaiknál.

A technikai fejlődés aztán a pneumatikus, tehát az ugrásokhoz sokkal nagyobb virtuozitást biztosító gólyalábakat is elhozta, amelyekkel ismét a szórakoztatóipar színesedett. Ma a gólyalábat szórakozás vagy ügyesedés céljából használják legtöbben. Az is kiment a divatból, hogy a nagyobb lagzikra gólyalábakon érkezzenek mulattatók, akik az egykori hiedelem szerint szerencsét hoztak az ifjú párnak. A szerencsére azonban továbbra is szükségük van a gólyalábon járóknak, hiszen mindig adódhatnak váratlan helyzetek. A szerencse persze azokhoz húz, akik nem terhelik meg nagyobb munkával, vagyis olyan jól és kitartóan begyakorolták a felszállás-leszállás fortélyait, hogy a szerencsének már alig maradjon dolga.

Lévai Júlia