Hipokriták és hipochonderek

„Az ilyen emberek nem betegek, csupán hipokriták” – mondta valaki nemrég egy tévéműsorban. Szerencsére a riporter rákérdezett, hogy az illető valóban hipokritát akart-e mondani. A másik nevetve kijavította magát: „Hát persze, hogy nem, hiszen a hipochondiára gondoltam”. Így aztán a nézőknek nem kellett otthon azt hinniük, hogy ők tudnak rosszul valamit, vagy hogy esetleg a fülük romlott el. Csupán annyi történt, ami gyakorta megesik a hasonló hangzású idegen szavakkal: összekeveredtek a beszélő fejében. De mit is jelentenek ezek a fogalmak?

A hipokrita az, aki becsap minket

A hipokrita magyar megfelelője: álszent, képmutató. A kifejezés görög eredetű, a „színjátszás” jelentésű „hüpokriszisz”, illetve a „színész” jelentésű „hüpokritész” az alapja. (A hüpokrisziszt egyébként a latin nyelv is átvette, hypocrisisnek írva, a színészre azonban ott már két, másik szót használtak, ezek az actor és a histrio.)

Eredetileg tehát a hüpokritész egy tárgyszerű megjelölés volt a színészekre, és csak később kapcsolódott hozzá az a negatív tartalom, amely mindenfajta megjátszásra, álságos viselkedésre utal. Ma tehát az olyanokat mondjuk hipokritáknak, akik a többiek előtt tudatosan mást mutatnak magukról, mint amilyenek valójában. És bár természetesen egy nagybácsi vagy egy szomszédasszony is lehet hipokrita, de jellemzően inkább a közéleti, a nagyobb nyilvánosság előtt szereplő személyek esetében merül fel.

Molière Tartuffe-je máig az álszentség, a képmutatás legismertebb irodalmi alakja. Az itt látható, 19-dik századbeli színpadi kosztümterv kiválóan érzékelteti, hogy milyen gesztusokkal, nézésekkel tudta becsapni a házigazdáját, Orgont, akinek az életét egy időre fenekestül felforgatta, de akitől végül őt egy csel bevetésével a felesége, Elmira sikeresen megszabadította. (Fotó és a történet részletes leírása.)

Hipokritának hívhatunk például egy olyan tanárt, aki minden pillanatban szigorú fegyelmezettséget követel a tanítványaitól, miközben ő maga gyakran elkésik, szétszórt, és felcsattan, ha valami nem tetszik neki, vagyis nem képes uralni az indulatait. Mondhatjuk egy papra is, aki a templomban dörgedelmes szavakkal ostorozza a földi élvezeteket, majd kiderül, hogy azért fogy olyan gyorsan a misebor, mert annak ő a legszorgalmasabb fogyasztója, és persze az egyéb szórakozásokat sem veti meg.

Ugyanígy azt a politikust is hipokritának mondjuk, aki folyamatosan nemes eszmékről, szerénységről és mértéktartásról prédikál, miközben ő maga lop, csal és hazudik. A hipokrita minősítés gyakran a köpönyegforgatókra is illik, hiszen ők nem egyszer olyan irányzat vagy hatalmi erő mellé állnak oda, miközben egy előzőt éppen elhagynak, amelynek értékrendje gyökeresen szemben áll a sajátjukkal. Vagyis ettől kezdve ők csak eljátsszák, hogy oda tartoznak, miközben a magánéletükben egészen más normákat követnek.

Olykor a „hipokrata” formában is hallhatjuk ezt a szót, amelynek azonban nincs sok értelme, hiszen a -krata végződés általában azt jelöli, hogy valaki egy irányzat vagy eszmeiség elkötelezettje, például demokrata vagy autokrata. Itt azonban nem irányzatról van szó, hanem csupán egy személyes attitűdről, hozzáállásról.

A hipochonder az, akit sok minden becsaphat

Kevésbé ártalmasak a társadalomra azok, akik a hipochondriától szenvednek, vagyis hipochonderek. 

A hipochondria egy pszichés zavar, és az ebben szenvedő különféle betegségeket képzel be magának. A legenyhébb esetben csupán arról van szó, hogy túl nagy az empátiája, a beleérzőképessége – vagyis ilyenkor egy jó tulajdonsága az, amely egy kicsit tőrbe csalja. Ehhez elég, hogy halljon egy bizonyos betegségről, például egy ismerőstől vagy akár egy filmből, és tulajdonképpen azon keresztül, hogy beleképzeli magát a másik vagy a szereplő helyébe, magánál is felfedezi az adott betegség tüneteit.

A Képzelt beteg című darabot Magyarországon is folyamatosan játsszák a színházak. A mű cselekményének az áll a központjában, hogy miként használják ki az orvosok és patikusok a főhős, Argan hipochondriáját, és az ő jelenlétüket pedig hogyan akarja a felesége is a saját önző céljaihoz felhasználni. Itt Argan öccse és feleségének szobalánya az, aki végül szintén különféle cselekkel lerántja a leplet az ármánykodókról, és végül a minden veszélytől megmenekült Argan a kellő humorral tudja lezárni a történetüket. (A színdarab részletes tartalmát itt tudod elolvasni. Kép forrása)

De orvostanhallgatóknál is előfordul, hogy amilyen betegségről éppen tanulnak, azt arra az időre szinte „elkapják”, és ilyenkor ténylegesen is szenvednek azok lehetséges tüneteiről. Az ilyen állapotokat azonban az érintettek maguk is tudják kezelni, mert mindvégig tisztában vannak azzal, hogy ilyenkor csupán az érzékeik játszanak velük.

Ugyancsak enyhébb, de már pszichológusi segítséget is igénylő állapot, ha valaki azért képzel el magának betegségeket, mert tudat alatt úgy érzi, csak ezzel nyerheti el a számára fontos személyek figyelmét, szeretetét. Ez azért jelenthet csapdát, mert a környezete valóban sokszor jobban figyel arra, aki beteg, viszont így a másik könnyen beleragadhat a képzelt betegségbe, míg a kapcsolata a környezetével lehet, hogy valójában nem is javul, sőt idővel romlik. Ám ha az illető egyébként rendelkezik a kellő tudatossággal, akkor ebből is kigyógyulhat. 

Súlyosabb esetekben viszont egyesek rögeszméjévé is válhat az egészségügyi állapotuk. Ők úgy érzik, ha nem figyelnek folyamatosan, akkor lekésik a betegség felismerését, és a végén még bele is halnak. Ez már együtt járhat más téveszmékkel is, amelyekből már szakember segítségével lehet csak kigyógyulni.

A hipochondria szó egyébként szintén egy görög kifejezésből ered, amely a lépre utalt, mert az ókori elképzelések szerint ez a szerv felelős a pszichés zavarokért. A lép pedig közvetlenül a bordák alatt van. Ezért állt össze a név egyrészt az „alul, alatt” jelentésű „hipo”, és a „szegycsont; a bordák porca” jelentésű „khondrosz” szóból.

Érdekes egyébként, hogy az egyik legnagyobb francia drámaíró, Molière számára épp az itt említett két fogalom – az álszentség és a hipochondria – hozta szinte a legnagyobb sikert. Két színműve, a Tartuffe (tartüff) és a Képzelt beteg máig levehetetlen darabokként vannak jelen a világ legfontosabb színpadjain. Ehhez amellett, hogy az írójuk mind az álszentséget, mind a hipochondriát tökéletesen ábrázolta, az is hozzájárult, hogy ezt ellenállhatatlan humorral és egyúttal megértéssel is tette. Színdarabjai talán még arra is képesek, hogy ha valaki kellő odaadással nézi őket, akkor már ott helyben ki is gyógyuljon ezekből a betegségekből.

Lévai Júlia