Hirdetőoszlopok a piacoktól a csomópontokig

Sokáig, ha valaki reklámozott valamit, azt a saját boltjára vagy műhelyére kifüggesztett cégtáblán tette. Az üzlettől távol nem hirdetett senki, legfeljebb egy-egy falragasz jelentett kivételt. Ezt a helyzetet változtatta meg 1855-ben egy szokatlan oszlop, amellyel a Lipcse melletti Naumburgban találkozhattak a vásárlók, méghozzá egy piacon. Ez aztán ezután egész Európában meghozta a hirdetőoszlopok népszerűségét és gyors elterjedését.

A piaci oszlop még kőből készült

Arról, hogy ki volt a merész kezdeményező, N. Kósa Judit cikkéből, illetve az általa idézett könyvből (Csapó Katalin-Karner Katalin: Reklámélet Pest-Budán és Budapesten) olvashatunk. E szerint egy pozsonyi születésű nyomdász, Ernst Litfass 1855-ben Naumburgban engedélyt kért a városi tanácstól, hogy a piac közepén felállíthasson egy kőoszlopot, és azon a vállalkozását reklámozhassa. Az engedélyt megkapta, és a továbbiakban valóban egy oszlopra tette föl azokat a hirdetményeit, amelyeken például a nyomdája árait ismertette.

Az eredeti Litfass-oszlop kőből készült, az ezt követők betonból. A képen egy berlini betonoszlopot látunk a húszas-harmincas évekből. (Kép forrása)

És hogy miért éppen henger formájú oszlopot állított? Valószínűleg azért, mert erre könnyedén fel lehet ragasztani nagyobb méretű papírt, és a körbejárható forma az olvasást is megkönnyíti. Az oszlop sikert aratott, és Németországban a hirdetőoszlopot ma is Litfass-oszlopnak hívják. A henger alakú hirdetőoszlopok hamarosan nemcsak Németországban, hanem Franciaországban is elterjedtek, és a piacok mellett az utcákon is megjelentek.

Érdekessége a történetnek, hogy a franciáknál is egy nyomdász karolta fel a kezdeményezést: Gabriel Morris, aki külön ügyelt rá, hogy az oszlopok ne csak praktikusak, hanem tetszetősek is legyenek. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az új hirdetési lehetőség a plakát műfaját is megújította. Sőt, a hirdetni vágyók ettől kezdve sokkal szabadabban kezeltek minden, olyan felületet, amely alkalmasnak látszott reklámozás céljaira. Ettől kezdve egyre gyakoribb látvány volt az utcákon a színes és feltűnő plakátokkal tarkított felület.

A hirdetőoszlopok divatja olyan gyorsan terjedt egész Európában, hogy előbb-utóbb szabályozni, intézményesíteni kellett a reklámozást. Ami hamarosan meg is történt: az oszlopok nyomán megszülettek az első hirdetésekkel foglalkozó vállalatok is, az államok pedig szabályozták a plakátok kihelyezésének módjait és a tarifáit. 

Hamar randevúpontokká is váltak

Magyarországot 1878-ban érte el a hirdetőoszlopok divatja, amellyel Budapesten a Fővárosi Közmunkák Tanácsa foglalkozott. Ez a szervezet fogalmazta meg és tette közzé az oszlopok felállításáról és használatáról szóló szabályozást. Rendeletükben az állt, hogy első lépésként 60 oszlopot állítanak fel a fővárosban, és ezeket vállalkozói alapon adják bérbe, kötött áron. Ezen belül a helyszín öt százaléka felett a városvezetés rendelkezik, és az teszi közzé a nyilvánosságnak szánt, fontos üzeneteit. Az oszlopok mellett a házfalakra is lehetett hirdetéseket kitenni. Fontos része volt a szabályozásnak, hogy a hirdetések tartalma nem sérthette a közérdeket, és ha ezt valaki megszegte, annak a saját pénzén kellett eltávolítania az érintett hirdetményt.

Mindezek alapján végül az első hirdetőoszlopok pont tíz év elteltével, 1888-ban jelentek meg az utcákon, egységes, gombos-sapkás lezárással a felső részükön. A városvezetés ekkor kerek harminc évre Emmerling Vilmos Károly magáncégét bízta meg ezek kihelyezésével és gondozásával. Végül azonban a szerződésből a cégtulajdonos halála miatt csak 23 éves kapcsolat lett, és 1911-től a főváros a saját kezelésébe vette az oszlopparkot. Ekkor egyúttal megalakult a főváros első hirdetésekkel foglalkozó cége, amely a Budapest Székesfőváros Hirdető Vállalata nevet viselte.

A múlt század elejének egyik leghíresebb plakátján egy halvásárlásra buzdító versike olvasható. Mivel a szerzőt nem írták mellé, az emberek az akkoriban igen sikeres Karinthy Frigyest sejtették mögötte. Ám, mint kiderült, ez tévedés volt, amiről ő maga így beszélt:   „Legeslegnagyobb sikerem egy reklámverssel volt, amelyet nem is én írtam. Amikor a pesti utcán és a csarnokokban megjelentek a »Mondja, marha, miért oly bús, olcsóbb a ponty, mint a hús« szövegű plakátok, hetekig csilingelt eszeveszetten a lakásomon a telefon, cégek, vezérigazgatók könyörögtek, hogy vállalataik részére sürgősen szerkesszek hasonlóan szellemes reklámkölteményt. Hiába szabadkoztam, hogy ezt nem én írtam: nem hitték el.” (Kép forrása)

A Független Budapest című lap ezekkel a sorokkal mutatta be a céget: „Ez a vállalata a fővárosnak kiválóan alkalmas arra, hogy ne fiskális szempontokból kezeltessék, hanem főleg a fogyasztó közönség érdekét – ebben az esetben a hirdető közönség érdekét – tartsa szem előtt. A házi kezelésben az eddigi vállalkozó által fizetett összeg a legolcsóbb árak mellett is feltétlenül kikerül."

Való igaz: a következő években valóban látványos fejlődés következett be, a hirdetőoszlopok terén. A Budapesti Napló összegzése szerint 1937-ben 1200 hirdetéses pad, 800 nagy és 1200 kis hirdetőoszlop, 1100 hirdetéses favédőrács, 2100 hirdetőtábla nyújtott a korabeli megfogalmazásban „tetszetős és hatásos reklámlehetőséget".

Ekkor nemcsak az oszlopok száma nőtt meg ugrásszerűen, hanem új ötlettel is gazdagították ezek látványát. Így például a járókelők egyre gyakrabban láthattak olyan oszlopokat is, amelyek tetejére órát tettek, és az oszlopot eleve olyan terekre vagy kereszteződésekhez helyezték el, ahol sokan jártak, vagy amelyeknél közismert színház, kávéház vagy mozi is volt. Ezért jó néhány hirdetőoszlop a találkahely szerepét is betöltötte a városiak életében. Ha ritkábban is, de megjelentek a hatszögletű alaprajzú oszlopok is, és voltak olyanok is, amelyekkel a csatornalejáratokat fedték el. Később belső megvilágítású oszlopokat is gyártottak.

A főváros hirdetőcégét 1949-ben államosították, ekkor Állami Hirdető Vállalat lett a neve, 1957-től pedig Magyar Hirdető (Mahir) néven dolgoztak tovább. 1994 januárjában privatizálták a vállalatot, amely azóta részvénytársaságként működik.

A hirdetőoszlopokat olykor arra is használták, hogy a fák törzsét védjék velük, akár a kutyáktól, akár a rágcsálóktól. Ezekről azonban nem mondhatjuk, hogy kifejezetten szép látványt nyújtottak volna. (Forrás: fortepan.hu, FORTEPAN)

Az idők során a hirdetőoszlopokon leggyakrabban kozmetikai termékek, divatos ruhadarabok, színházi előadások, illetve hangversenyek reklámjaival találkoztak a járókelők, valamint cukrászdák, éttermek, áruházak és mozik is hirdették magukat. A jelentősebb politikai fordulatok idején természetesen az ezekre utaló hirdetmények is megjelentek. Általában véve azért inkább a hétköznapi élet témáihoz kapcsolódtak a plakátok, amelyeket olykor neves művészek készítettek. A legnagyobb sikert természetesen a humoros plakátok akarták, amelyek alkotói közül Káldor László,Kassowitz Félix és Macskássy Gyula volt a legismertebb.

A legszínesebbek és legizgalmasabbak nálunk valószínűleg a húszas-harmincas, majd a hatvanas-hetvenes években voltak a hirdetőoszlopok, amikor az öltözködésben jelentős változások zajlottak le, és ez egyfajta általános színesedést, modernizációt is hozott. De ezek az utcai tárgyak természetesen ezektől az időszakoktól függetlenül is színesebbé tették az utcáinkat. Budapesten, ahol a legtöbb hirdetőoszlop volt egykor, ma már jóval kevesebb van, de még mindig találkozhatunk néhánnyal, például a főváros leghíresebb sugárútján, az Andrássy úton.

Lévai Júlia