Hogy kerül Nagy-Britanniában római határfal?

Ha városokat vagy országrészeket határoló, hosszan futó falakról van szó, a legtöbb embernek azonnal a kínai nagy fal jut eszébe. De nem csak a kínaiak építettek kiemelkedő nagyságú falakat. Mellettük például a rómaiak is jeleskedtek a különleges falak felhúzásában. Ráadásul a Római Birodalom terjeszkedési törekvései miatt falaik Európa-szerte megjelentek, és sok helyütt ma is láthatjuk ezek maradványait. Így például Nagy-Britanniában is.

Hadrianus személyesen intézkedett

A Római Birodalom első, jelentős méretű falát a mai Nagy-Britannia elődében, Britanniában építették fel a harmadik század elején. A neve végül Hadrianus-fal lett.

A rómaiak ekkor már régóta ott voltak a szigeten. Caius Iulius Caesar i. e. 55-ben és 54-ben indított oda felderítő célú katonai expedíciókat. Leírásai szerint a területet sokan lakták, és az ott élők hasonlítottak a kontinensen élő gall népcsoportokra. A sziget lakosait összefoglaló néven britonoknak hívták. Földjüket a Római Birodalomból elsőként Claudius császár hódította meg, i. sz. 43-ban, s ekkor nevezték el az új római provinciát Britanniának.

Hadrianust a korabeli szobrászok többsége elgondolkodó, felelősséget sugárzó személyként ábrázolta. A britanniai fal mellett az ő nevéhez fűződik a nagyobb határfolyók vidékének fejlesztése, valamint a Duna és a Rajna vonalánál a kisebb-nagyobb faerődök, őrtornyok és a hírközléshez használt vagy egyéb biztonsági építmények hosszú sorának felépítése. (Fotó: Mongolo1984, Wikimedia)

Kezdetben a római légiók sikerrel biztosították birodalmuk uralmát a területen, és rendre le tudták győzni az ott szintén helyet kereső barbár törzseket. Eljutottak a sziget északi részéig, amelynek keleti részén a mai Skócia, nyugati felén pedig Wales és Cornwall területe is a fennhatóságuk alá került. Itt elsősorban az északi részeken portyázó kaledóniai törzseket kellett legyőzniük.

A második század elejétől azonban gyengülni kezdett az uralmuk, és egyre inkább vissza kellett húzódniuk a délebbi területekre. Hadriánus császár miután csak rossz híreket kapott a távoli provinciából, úgy döntött, hogy maga is odamegy, hátha segít, ha személyesen is felméri a helyzetet, és annak alapján intézkedik. Ő egyébként is fontosnak tartotta, hogy közvetlenül is tartsa a kapcsolatot a katonákkal, sőt, hogy azok képzésében is részt vegyen, és ezzel is erősítse a bizalmat a katonák és vezetőik között.

Hadrianus 122-ben érkezett meg Britanniába, ahol a római csapatok addigra már egyre lejjebbre vonultak a szigeten. Mint azt a Múlt-kor portál cikkében leírják, egészen a Tyne-völgyig mentek le, ahol a védelmük érdekében erődítményeket hoztak létre, és ezekből alakították ki az ún. Stanegate-vonalat. Ez akkor egy 128 kilométeres védvonalat jelentett, a mai Corbrigde-től a nyugaton fekvő Carlisle-ig. Mivel azonban a barbár törzsek változatlanul jelentős erőkkel fenyegették őket, Hadrianus úgy gondolta, hogy ennél nagyobb védelemre van szükség. Ezért elrendelte, hogy a völgy északi peremén az eddigieknél jóval erősebb védvonalat építsenek ki.

A következő nyolc évben egy 120 kilométer hosszú, 4,5 méter magas és 3 méter széles falat hoztak létre, amely az egyik tengerparttól a másikig húzódott. A fal mentén római mérföldenként (egy mérföld 1481 méter) építettek egy-egy erődöt, amelyek közt, szintén meghatározott távolságban két-két bástyát is felhúztak. Idővel sűrítették az erődök számát, és a megerősített fal mellett utakat is építettek. Ez azért volt fontos, mert az élelmiszer- és egyéb utánpótlást biztosító hadtáp mozgását és ezek támaszpontjait is biztosítaniuk kellett. A rómaiak ugyanis otthonról szállították a légiók ellátásához a megszokott élelmiszereket és egyéb holmikat, hiszen a szigeten akkor még sokkal kezdetlegesebb állapotban volt az a szervezett árutermelési és kereskedelmi rendszer, amely náluk már stabilan működött.

A fal tehát az ekkor kiépülő, római limesek, vagyis a birodalom határait jelző vonalak egyike volt. (A latin limes szó jelentése: dűlőút, határmezsgye; határjelző; út, ösvény; (birodalmi) határvonal; folyóágy.) Ám ahogyan az másutt is előfordult, ez a fal végül mégsem az elhatárolódást segítette, hanem épp ellenkezőleg: a helyiek és a megszállók közti kereskedelmi kapcsolatokat erősítette.

Honnan tudjuk, hogy milyen élet folyt a fal és az erődök környékén?

Az English Heritage nevű örökségvédelmi szervezet által támogatott kutatások során nemrég 2700, korábban ismeretlen történeti emléket tártak fel. Az írásos kor előtti temetődombokon, de egyéb területeken is nagy számban találtak olyan tárgyakat, eszközöket, amelyek azt bizonyítják, hogy a római légiók és a helyiek viszonyát kifejezetten az együttműködés jellemezte. Hadrianus, aki a békés együttélés pártján állt, nem akarta az ott élőket ellatinosítani és hátrányos helyzetbe hozni. A fal építése során is tiszteletben tartották a helyi földművelők által birtokolt területek határait, illetve meg tudtak egyezni, az esetleges változtatásokban. A földművesek pedig felismerték, hogy az országban portyázó barbárokkal szemben számukra is védelmet nyújthat a fal, és az erődökben lakó katonák ellátása is biztos jövedelmet jelenthet nekik. Ezért a fal jelenléte végül gazdasági föllendüléshez vezetett. A megszállók ellátására új piacok és új utak épültek ki, amelyeken most már egyre inkább helyi termékeket szállítottak.

A képen Hadrianus falának egy máig megmaradt része látható, Greenhead közelében és az út mentén. Az évek során a fal nagy részét különböző építkezésekhez hordták szét, de ezen a szakaszon csak a tetejét bontották le. (Fotó: Velella, Wikimedia)

Eközben a birodalmi szállítások sem maradtak el, és a piacokon a rómaiak is rendszeresen árulták az otthoni termékeket, amelyekből egyre többet hozattak. Ekkor jelentek meg Britanniában a mediterrán borok, mellettük a gazdag felhasználású olíva olajak, de új ékszereket és addig itt ismeretlen üveg tárgyakat is vásároltak a fal közelében élők. És bár nekik eközben valószínűleg adót is kellett fizetniük a rómaiaknak, ám ez a falnak köszönhető gazdagodás révén a földművesek és kereskedők számára bizonyára nem jelentett különösebb megterhelést.

Mindettől függetlenül a rómaiak uralma végül, egyéb okok miatt nem volt fenntartható Britanniában, és 410-ben végleg kivonultak a szigetről. Ezután érkeztek meg az angol nép kialakulásában meghatározó szerepet játszó, hódító germán törzsek, akik elől sok briton a La Manche-csatornán át visszamenekült egykori hazájába, Gallia nyugati partvidékére, akik azonban ott maradtak, szerencsére nem rombolták le teljes egészében a római falat és erődítményeit. Emellett a gazdasági fellendülés hatásai sem múltak el nyomtalanul.

Igaz, a későbbi évszázadokban a fal anyagát széthordták, hogy a legkülönfélébb építkezésekhez használják fel, de amikor már felismerték a muzeális emlékek értékét és fontosságát, az utódok mindent megtettek a maradványok megőrzés érdekében. Így a rómaiak Britanniában épített, nagynak is mondható fala ma a világörökség része.

Lévai Júlia