Honnan fúj a szél?
Amíg az embereknek nem voltak műszereik a különféle természeti jelenségek vizsgálatához, addig csak a képzeletükre hagyatkozhattak, ha valamit meg akartak magyarázni. De vajon a képzelet segítségével eljuthatott-e az ember olyan magyarázatokhoz, amelyeket azután a későbbi műszerei visszaigazoltak?
Analógiás elképzelések
A szél esetében a fantázia más eredetmagyarázatokhoz segítette elődeinket, mint ami a valóság. Mégis volt ezekben logika, éspedig az analógia alkalmazása révén. Az analógia azt jelenti, hogy két vagy több dolog párhuzamba állítható, hasonlóságot mutat egymással. (A szó a görög ana = fel, át és a logosz = tudomány szavak összetétele, eredeti formájában viszonyt, arányt, megfelelést jelentett.)
Te is megfigyelheted, hogy amikor beszélsz, a száddal kis légáramlatokat keltesz. Ez az elképzelés jelent meg például az egyiptomi eredetmítoszokban, amelyek a szeleket az isteneknek tulajdonítják. A hűsítő szelet Amon isten, a forró sivatagit pedig Széth fújja. Később, a görög-római mitológiában már elvontabban alkalmazták az analógiát, vagyis nem az emberi szájüregből, hanem annak formájából indultak ki. Itt a szelek hatalmas barlangokból érkeztek, Aiolosz szélisten felügyeletével. És mivel a görögök és rómaiak által lakott, mediterrán területeken az élet fontos része volt a hajózás, ezért a szélistenek is fontos szereplői lettek a képzeletnek, és sok történet született róluk. A római költő, Ovidius (i.e. 43 – i. u. 17. v.18.) Átváltozások című művéből azt is megtudjuk, hogy az égtájak szerint különböztették meg a négy fő szelet, amivel már erősen közelítettek a valósághoz és a tudományossághoz. A hideg, és ezért gonosznak tekintett északi szelet Boreásznak hívták, az enyhe és szelíd nyugatit Zephürosznak, a meleg, de viharos délit Notosznak, a szintén meleg, de esőt is hozó keletit Eurosznak nevezték. Ezek közül Boreász és Zephürosz az európai költészetben rendszeresen megjelentek.
 |
|
|
Az egyistenhit megjelenésekor a többi pogány istennel együtt természetesen eltűntek a különféle szélistenek is, ám aztán a Bibliában is a viharos szél gyakran utalt Isten haragjára. Ugyanakkor egyre inkább jelképpé vált: fuvallatként az emberi élet mulandóságát fejezte ki, és általában a lélek kifejezője lett a szél.
Mi kellett a szél tudományos megismeréséhez?
Ma már tudjuk, hogy a szél a felszínnel nagyjából párhuzamos levegőáramlás, amelyet a helyi nyomáskülönbségek hoznak létre. Egyszerűbben szólva a szél a felszínnel párhuzamosan áramló légnyomás. A folyamatosan fújó szél irányát két tényező befolyásolja: egyfelől az anyagok eltérő mértékű reagálása, ugyanarra a hőmérsékletre (vagyis hogy azok azonos külső hőmérsékletnél eltérő mértékben melegednek fel, illetve hűlnek le), emellett a Föld forgásából származó Coriolis-erő (ejtsd: Korioli-erő). Mindennek megismeréséhez tehát az kellett, hogy legyenek hőmérők, nyomásmérők, szélsebesség-mérők és végül matematikai, illetve csillagászati számítások, amelyekből levezetik, hogy a Föld tengely körüli forgása milyen mértékben befolyásolja a bolygót körülvevő levegőburkot, és ettől milyen további erők keletkeznek körülötte. Mindezek közül azok a matematikai számítások vitték közelebb a tudásunkat a valóság pontos ismeretéhez, amelyek a Föld forgásából adódó Coriolis-erővel foglalkoztak.
 |
|
|
Ha elképzeljük, hogy a levegő délről észak felé mozog, miközben a Föld elfordul a leírt légtömegek alatt, azt is el tudjuk képzelni, hogy ez az emberi érzékek számára a szelek irányváltoztatását, elfordulását jelenti. Az északi féltekén a szelek mindig jobbra, a délin mindig balra fordulnak el. Az elfordulás olykor körkörös mozgást is létrehozhat: ebből lesznek a ciklonok.
A szél sebességét m/s-ban vagy km/órában adják meg. A szél irányát pedig aszerint határozzák meg, hogy merről érkezik. A nyugati szél tehát nyugatról kelet felé fúj, a déli délről északra, és így tovább. Erősségére a meteorológiában a Beaufort-skálát (ejtsd: Bófor) használják, ami ugyancsak kapcsolódik a hajózáshoz. Ezt ugyanis egy brit admirálisról, Francis Beaufort-ról nevezték el, mivel ő alkotta meg a rendszerét, 1806-ban. A kettes Baufort-fokozat például azt jelenti, hogy óránként 5-11 kilométeres szél fúj, amelynek hatására a szárazföldön a füst épp, hogy lengedez. Az ötös fokozat már a 26-36 kilométeres szelet jelzi: a vízen közepes méretűek a hullámok, a tarajuk fehéren habzik, s a szárazföldön a fák vastagabb ágai is erősebben mozognak. Ez már erős szél, de még nem viharos. Az igazi vihart a nyolcas és kilences fokozatok jelzik – itt már az épületek is megrongálódhatnak és a szél süvít. A legmagasabb a tizenhármas, ami a folyamatos orkán fokozata.
A meteorológiai jelenségek közül egyébként a szél az, amely a leggyakrabban szól bele az ember életébe. Nem csoda, hogy a kultúrában is nyomot hagyott, versekben, dalokban, szimfóniákban is gyakran találkozhatunk vele. Emellett a fiatalságot is szimbolizálja, mint azt a „iuventus ventus”, vagyis „az ifjúság szél” latin szólás megőrizte. Emellett még számos szólásban is ott van a szél, jelezve, hogy nemcsak a szabadban az életünk része.
Lévai Júlia
Szelekről még többet olvashatsz a MI MICSODA Az időjárás – Felhőátvonulás és napsütés című könyvben, tornádókról és hurrikánokról pedig a Mi MICSODA Természeti katasztrófák – Roppant erők című könyvben!
