Játékos hadműveletek, amelyek vérre mennek

A harci cselekmények végkimenete elsősorban azon múlik, hogy ki milyen stratégiával mozgatja a rendelkezésére álló katonai erőket. Ez azonban olykor kevés ahhoz, hogy egy hadsereg győzni tudjon: a fizikai összecsapások mellett gyakran egyfajta információs háborút is meg kell vívni. Ennek részei az elterelő hadműveletek is, amelyeknek az a céljuk, hogy hamis információkkal tévesszék meg az ellenfelüket, például a támadásuk várható színhelyéről vagy időpontjáról. Ezek az elterelések első pillantásra esetleg szórakoztató cseleknek, vicces átveréseknek látszanak, valójában azonban kiemelkedő a jelentőségük. Az épp 75 éve, 1945-ben befejeződött II. világháború két sorsfordító partraszállását is olyan elterelő hadműveletek előzték meg, amelyek rengeteg áldozattól kímélték meg a harcolókat.

A hihető véletlenre alapozott hadművelet

A náci tengelyhatalmakkal szemben álló szövetségeseknek 1943 elején el kellett dönteniük, hogy a franciaországi vagy az olaszországi offenzívát indítják-e meg előbb. Ennek megbeszélésére szervezték meg a casablancai konferenciát, január 14. és 24. között. Az egyeztetésen a brit miniszterelnök, Winston Churchill és az amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt vett részt, több katonai szakértő kíséretében. (A harmadik, fontos szereplő, a szovjet J. V. Sztálin ekkor az ugyancsak sorsdöntő sztálingrádi csata miatt nem lehetett jelen, ám ettől függetlenül megtették az előkészületeket a következő, teheráni hármas találkozóra.)

A kenti álhadsereg felfújható tankjait könnyen fölemelte négy, átlagos erejű férfi. A gumiból készült harci járművek között a híres Sherman tankokból is voltak másolatok. (Fotó: US National Archives)

Mivel ekkor még a szövetségesek erőit lekötötték az észak-afrikai harcok, az ennél is jelentősebb észak-franciaországi partraszálláshoz egyelőre nem tudták volna összevonni a csapataikat. Ezért a konferencián abban egyeztek meg, hogy első lépésként az Afrikához közelebb eső Szicília partjait veszik célba. E mellett szólt az is, hogy ha sikerül elfoglalni a stratégiai jelentőségű szigetet, akkor a hajóik az egész Földközi-tengeri medencében szabadon mozoghatnak, és ez állandó fenyegetést jelenthet a németek számára. Nehezítette azonban a helyzetüket, hogy Hitler erős páncélosokkal uralta a szicíliai területet.

A kérdés tehát az volt, hogy vajon el lehet-e valahogy érni, hogy a német hadvezetés máshová vigye ezeket az erős fegyvereket. Mi lenne, ha elhitetnék a németekkel, hogy Görögország valamelyik partszakaszát fogják megtámadni? A rádióüzenetek ilyesmire kevésbé voltak alkalmasak, ezért azt találták ki, hogy a „hihető véletlen” eszközét vetik be, és egy olyan bizonyítékot „szállítanak” az ellenfélnek, amellyel kapcsolatban nem gyanakodhatnak szándékos megtévesztésre.

Erre kiválóan alkalmas például egy tengerből előkerülő, titkos dokumentumokkal is fölszerelt holttest. Egy ilyen tetem megtalálásakor mindenki arra gondol, hogy az illető csak egy baleset folytán, véletlenül került épp vele kapcsolatba, mert az eredeti szándékai szerint a sajátjai számára szállított volna fontos információkat.

A terv végrehajtásához egy öngyilkos férfi holttestét használták fel. Brit egyenruhát húztak rá és a mellére egy iratokkal teli táskát akasztottak. Az iratokban olvasható szövegek arról szóltak, hogy a brit-amerikai csapatok Szardínia szigetén és Görögországban fognak partra szállni és oda irányítják a legjobb erőiket. A holttestet egy tengeralattjáróval vitték el az akkor szintén náci fennhatóság alatt álló Spanyolország partjaihoz, és ott engedték ki a vízbe, hogy biztosan spanyolok találják meg. A hadműveletnek egyébként a Fasírozott nevet adták, és, mint kiderült, jól kisütötték a dolgot.

A repülővel érkező felderítők könnyen leleplezhették volna a csalást, ha a hamis hadiállomásokon nem húzgálnak botokkal vagy fémseprűkkel élethű lánctalp- és keréknyomokat a földre, a járművek mellé. (Kép forrása)

 
A spanyol hatóságok azonnal eljuttatták a kincset érő táskát Berlinbe, ahol az iratokat hitelesnek minősítették. Amikor a brit hírszerzés értesült erről, ezzel a szöveggel értesítették egy táviratban Churchillt a sikerről: „A fasírtot egészben lenyelték”. A mondat jól kifejezte, ami történt, hiszen Hitler valóban mindent elhitt a hulláról és a táska tartalmáról, így gondolkodás nélkül átvezényelte a nagyobb páncélos egységeket Szicíliából Görögországba. Ezzel pedig teljesítette a szövetségesek vágyát: legyengítette az olasz partvidék védelmét. A brit-amerikai haderő így sikeresen végre tudta hajtani a sziget elfoglalására irányuló Husky hadműveletet. (Erről részletesebben itt is olvashatsz:) Az akciót egyúttal az ennél nagyobb léptékű, 1944. júniusi normandiai partraszállás főpróbájának is tekintették.

Vállra emelhető tankok és papírmasé repülőgépek

A második világháború egyik legfontosabb hadművelete a normandiai partraszállás volt. (Normandia a németek által akkor szintén megszállt Franciaország északnyugati tájegysége, ez fekszik a legközelebb Nagy-Britanniához.) A helyszín megválasztásáról szintén az említett casablancai találkozón döntöttek. Bár a két országot elválasztó La Manche-csatorna Pas-de-Calais (pá dö kalé) vidékénél a legkeskenyebb, a különböző körülmények azt diktálták, hogy mégse itt, hanem Normandiában kezdjék meg a támadást.

Ez a látszólagos ellentmondás ismét jó alkalmat kínált ahhoz, hogy becsapják az ellenfelet, aki nyilván maga is a Calais környéki partraszállást tartotta ésszerűnek. 1943 augusztusában Churchill és Roosevelt egy újabb találkozón 1944 májusára tűzte ki a támadás időpontját, az elterelő hadműveletnek tehát még ez előtt meg kellett indulnia.

A Fortitude-nak nevezett akció eszközei azonban most nem holttestek voltak. Egy egész álhadsereget hoztak létre: álkatonák, akik álágyúk, áltankok és álrepülőgépek körül sürgölődtek. A harci eszközeik részben papírból, fából vagy furnérlemezekből készültek, részben felfújható gumitárgyak voltak.

A térképen jól látható, hogy mekkora a távolság a partraszállás színtere és a Calais-i térség között, amellyel éppen szemben terül el Kent megye (London mellett). A németek folyamatosan a Kentben felállított álhadsereget és azok papírmasé tankjait figyelték, és jó ideig a valódi hadműveleteket hitték elterelésnek. (Fotó: Wikipédia)

 
Az ötletnek már szintén volt egy főpróbája: a szövetségesek 1942 őszén már alkalmaztak áleszközöket El-Alameinnél, a Bertram hadművelet során. Például hatalmas raktárakat építettek üres ládákból, hogy a németek kellő mennyiségű bombát pazaroljanak el ezek megsemmisítésére. Ezután az arcvonal déli részén teherautókból eszkábált tankokat mozgattak, miközben az igazi harckocsikat ponyvákkal és festett falapokkal teherautónak álcázták, majd éjszakánként az északi vonalra irányították. Mindezzel sikerült is megzavarniuk a németeket.

A partraszállás előkészítésénél még ennél professzionálisabb módon dolgoztak a megtévesztésen. Az „első amerikai hadsereg” névre keresztelt álhaderőt Kent megyében – tehát a sziget Calais-hoz legközelebb eső részén – állították fel. A cél az volt, hogy az ellenséges felderítők úgy lássák, mintha a területen két hadosztálynyi katona készülődne a partraszállásra, jelentős haditechnikával.

Ehhez a tervezőmérnökök és építészek mellett színházi szakemberek, díszlettervezők és festők szakértelmét is igénybe vették. Őket elsősorban New York és Philadelphia művészeti egyetemeiről hívták meg, olykor reklámügynökségek közreműködésével. Az akkori, nevesebb személyiségek közül Bill Blass divattervező és Ellsworth Kelly festő is részt vett az akcióban. A tervezőknek a legapróbb részletekre is figyelniük kellett, ezért például a tankok körül azok élethű nyomait is bele kellett rajzolniuk az utak földjébe vagy homokjába. (Minderről részletesen itt és itt olvashatsz..)

Eközben a valódi katonai erőket ennél jóval nyugatabbra készítették fel a valódi támadásra. A megtévesztés olyan jól sikerült, hogy a németek még akkor is Calais térségéből várták az igazi támadásokat, amikor a szövetségesek a partvidék nyugati részén már behatoltak a szárazföldre, ám Hitler és hadvezérei épp ezt hitték elterelő hadműveletnek, ezért nem vezényelték a partraszállás valódi színhelyére a páncéloshadosztályaikat. És bár aztán a britek és kanadaiak jelentős veszteségeket is elszenvedtek, sokkal kevesebbet annál, mintha a legerősebb német páncélosokkal kellett volna szembenézniük.

Így végül elindulhattak Párizs felé, és ezzel a francia felszabadítási akciókat is segíthették. Augusztus közepén az amerikai egységek egyesültek a Szabad Franciaország nevű szervezet 2. páncélos hadosztályával, majd együtt elfoglalták a várost. A párizsi német helyőrség kormányzója, Dietrich von Choltitz augusztus 25-dikén megadta magát.

Párizs tehát elesett Hitler számára, és ez azt jelentette, hogy a szövetségesek immár Európa belsejéből tudták támadni a hitleri birodalmat, amelyet végül 1945. május 8-dikán és 9-dikén le is győztek. Azóta ez a két nap világszerte ünnepnap, amelyen az áldozatok mellett érdemes olykor a háborúkban született, sikeres ötletekre is emlékezni.

Lévai Júlia