Klakkban-frakkban – hogy miben?

„Megjelent klakkban-frakkban” – viccelődve, kicsit talán gúnyosan mondjuk arra, aki túlságosan elegánsan, ünnepi ruhában jelenik meg egy olyan rendezvényen, amelyre nem kell kiöltözni. De miért is éppen klakkban és frakkban? Mit jelentenek ezek az elnevezések?

Csattanós megoldások

A „klakk” szóról mindenki hallja, hogy hangutánzó lehet, és valóban az is. A magyarban a francia „csattan” jelentésű claqué (klaké) nyomán honosodott meg, és kétféle értelemben is használjuk.

Az egyik jelentése szerint a színházi fizetett tapsolókat, a klakkőrök csoportját jelöli. A bértapsolás a francia színházakban jelent meg, a 19-dik században, azzal a céllal, hogy a fellépők mindenképp biztosítsák maguknak a sikert, akkor is, ha esetleg az aznapi közönség kevésbé értékelné a produkciót. A franciák nyomán egy időre az egész világon szokássá vált, hogy a színpadi szereplők előre fölvásároltak jó néhány jegyet, és olyanoknak adták, akik az ingyenes élvezetért azután hajlandók voltak egyszerre és hangosan tapsolni a nézőtéren.

A klakk másik jelentése azonban egy különleges kalapra, a cilinderre utal. De vajon mi köze lehet a cilindernek a csattanáshoz? Talán cilinderrel a fejükön ültek a színházakban a bértapsolók? Nem valószínű, hiszen ha a fejükön hagyták volna a cilindert, akkor a nézőtéren kitört volna a füttyögés. De akkor hogyan kapcsolódik ez a szó a cilinderhez?

A magyarázat a kalap történetének kezdeteihez visz vissza minket. Ez a megszokottnál jóval magasabb kürtőjű kalap a 18-dik század úri divatjában jelent meg, és azért kapta a cilinder nevet, mert henger alakú volt. (A cilinder szó a görög külindroszból átvett latin cylindrusból ered, és mindkettőnek henger a jelentése.) Hogy hol készítettek elsőként ilyen sokatlanul magasba törő kalapot, azt pontosan nem tudni, csak annyi bizonyos, hogy a 18-dik században ez váltotta fel az ún. tricorn, vagyis háromszögletű kalap divatját.

Az első selyemből készült változatáról már biztos adatok maradtak fenn: ezt egy middlesexi kalapos készítette, 1793-ban. A jobbmódúak elsősorban hódprémből készült cilindereket vettek, míg a középosztálybeli polgárok inkább a nemezkalapokat vásárolták. A viselet idővel a rendőrök és a postások egyenruhájának is a részévé vált. Mivel ők a leggyakrabban a szabadban tartózkodtak, a cilinderük tetejét viaszosvászonnal fedték be. A 19-dik században bővültek az alapanyagok: különféle selyemből és bársonyból készült cilindereket is lehetett kapni. A legmagasabb cilinderek az 1840 és 1850 közötti évben készültek.  

Bármilyen hihetetlennek is tűnik: a chapeau claque-ot, más néven a Gibus cilindert egy ötletes szerkezettel ilyen laposra is össze lehetett nyomni. (Kép: Peng, Wikimedia)

Ennek a kalaptípusnak az biztosította az eleganciáját, hogy a magas palásthoz többnyire keskeny karima járult, így a látvány a könnyedség, lazaság képzetét keltette. Általában fekete színben készült, fényes anyagból, de idővel kék, lila vagy zöld is lehetett egy cilinder. A legfontosabb az volt, hogy mindenkor jól illeszkedjen a férfiak ugyanúgy elegáns öltözékéhez. És persze az alkalomhoz is, amely a színházi előadásokon túl bármi lehetett, az egyéb kulturális eseményektől a társasági összejöveteleken át a lovas rendezvényekig vagy a politikai gyűlésekig. Olykor egy-egy testület egyenruhájának is része volt a cilinder.

Mindezek mellett semmiképp sem maradhatott ki a színpadok világából sem: a bűvészek számára például hamar nélkülözhetetlenné vált, hiszen a cilinderből lehetett a leglátványosabban elővarázsolni egy nyulat, galambot vagy a végeérhetetlen hosszúságúvá összekötött, színes sálkígyókat De a revütáncosok fején és kezében is kiválóan alkalmas a műsor színesítésére, a táncmozdulatok gazdagítására.

Ugyanakkor épp, mert sokféle helyre is mentek cilinderben, a postakocsikon vagy egyéb hintókon jelentős gondot okozott a tárolása az utazások során. Ezt oldotta meg egy leleményes mesterember, aki 1834-ben nyújtotta be a szabadalmát egy olyan fémszerkezetről, amellyel a magas kalap tetejét az anyag sérülése és gyűrődése nélkül egyetlen mozdulattal levitte a karimáig. A szerkezet rugóval működött, amely gyors mozgással csukta be a kalapot, és ez csattanó hanggal járt.

Emiatt nevezték el azután a franciáknál az ezzel a szerkezettel utaztatott, egyúttal kissé puhább anyagból is készült cilindereket chapeau („sapó”) claque-nak, vagyis csattanó kalapnak. A név idővel lerövidült a „klakk”-ra, majd általában is rajta is ragadt a cilinderen. A vasút és a villamos megjelenése azután már többnyire fölöslegessé tette az összecsukható változatokat, ám mindig voltak, akik még igényelték ezeket, így olykor a régiségkereskedőknél még ma is felbukkan egy-egy csattanó cilinder.

Nézők, pincérek és karmesterek is…

A frakknak ennél egyszerűbb a története, hiszen a frakk voltaképpen egy speciális zakó, vagyis felsőkabát. Ez annyiban tér el a zakótól, hogy a deréktól lefelé eső részén megváltoztatták az alsó vonalát, és az oldalzsebet is eltüntették róla.

Magyarországon a legismertebb frakk éppenséggel egy kutya, akinek Frakk a neve, és egy papírkivágásos animációs tévésorozat főszereplője. És bár a film címében félelmetes lényként nevezik meg – Frakk, a macskák réme –, ez a nem túl hízelgő jellemzése mégis inkább ironikusnak bizonyul. Hiszen bármennyire is gyakori az összeütközése a családban vele együtt élő cicákkal, végül mindig megtalálják a megoldást, és barátságban hajtják álomra a fejüket, legalább is a következő részig… (Kép: Pannónia Filmstúdió, Macskássy Gyula, Cseh András és Nagy Pál)

A frakk elejét alaposan lerövidítették, a hátsó részét azonban még annál is jobban megnyújtották, amelynek a középén pedig egy nyílást hagytak, hogy onnan nézve a frakk két fecskefarok formáját mutassa. Oldalról nézve tehát a kabát alján egy folyamatosan ereszkedő, ferde vonalat látunk, amely ugyancsak az eleganciát szolgálja: megnyújtja a viselője alakját, és arra emlékeztet, ahogyan egy palást vagy egy uszály szokta körülvenni az embereket. Emellett azt az érzetet is behozza, amelyet egy könnyedén vagy ünnepélyesen vonuló, a dolgok felett elsikló személy mozgása kelt bennünk, akinek kevésbé kell erőfeszítést kifejtenie ahhoz, hogy eljusson a céljához. (A frakk és a többi öltönyféle összehasonlításához itt találsz támpontokat.)

A frakkot nagyon sokan hordták, és néhány foglalkozáshoz is szorosan hozzá kapcsolódott. Így például gyakran látni pincéreket, amikor éppen egy esküvői rendezvényen vagy egyéb, ünnepélyes eseményen, esetleg fogadáson dolgoznak, de olykor az éttermekben a főpincéreket különbözteti meg a többiektől ez az öltözék. Hosszú ideig a karmesterek is jellemzően frakkban jelentek meg a színpadon. Emellett a frakk ugyanúgy fontos része volt a táncos revüknek, ahogyan a cilinder is.

Érdekesség a frakk és a klakk történetében, hogy volt olyan viselője, akinek a színpadon és a mozivásznon kifejezetten a frakk és a cilinder volt a legjellemzőbb ismertetőjegye, sőt, a vele készült filmnek az is volt a címe, hogy Klakkban-frakkban. Ő a világ egyik legnagyobb táncosa, Fred Astaire („aszter”) volt, akinek ráadásul különösen jól is állt ez az öltözék. Ugyanakkor ő volt az, aki a játékkal együtt az ezek által képviselt stílust is ott hagyta a forgatások után az öltözőben. A magánéletében soha, senki nem láthatta őt, sem frakkban, sem cilinderben, ezekből a ruhadarabokból ugyanis egyetlen egyet sem tartott otthon a szekrényében. Számára ezek kizárólag a színpadok és a forgatások kiemelt ruhadarabjai lehettek.

Lévai Júlia