Május elseje születése

Május elsejét először 1890-ben ünnepelték a munkások ünnepeként. A nap azután a munkások nemzetközi ünnepévé, majd általánosságban is a munka ünnepévé vált. Hosszú története során több szellemi-politikai törekvéssel is összekapcsolódott, és többek között a szolidaritás, mások építő szándékú tevékenységének elismerése, illetve a különféle munkák egyenrangúsága állt a középpontjában.

Egy felvilágosult brit gyártulajdonos színrelépése

Május elseje gyökerei a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza. Ebben az időszakban az újfajta gépek jóvoltából rengeteg üzemben, gyárban indult meg az addigiaknál jóval intenzívebb termelés. Ennek egyenes következményeként a munkásokat aránytalanul nagy terheléssel foglalkoztatták: az esetek többségében 12-16 órát is kellett dolgozniuk, amiért azonban rendkívül alacsony bért kaptak. Miközben keményen és rossz körülmények között dolgoztak, rendkívül nagy szegénységben éltek. Mindez nem feltétlenül a gyártulajdonosok önzéséből fakadt, hanem abból is adódott, hogy még nem alakultak ki a termelési rendszerek szabályai, és a törvények sem álltak készen arra, hogy körültekintően és méltányosan szabályozzák a munkaadók és a munkavállalók viszonyát.

Az első május elsejei felvonulást egy tragikus végű tüntetés emlékére szervezték meg. A tüntetés békésen indult Chicagóban, 1886. május 1-jén. Később azonban néhány anarchista miatt az esemény véres harccá fajult. (Kép forrása: Wikipedia)

Elsőként egy brit gyártulajdonos, Robert Owen (1771–1858) ismerte fel, hogy mindenkinek érdeke figyelembe venni a gyárakban dolgozó munkások igényeit, amelyeket akkor már azok több pontban is megfogalmaztak. Owen 1817-ben közzétette a munkások követeléseit, amelyek legfontosabb pontja az volt, hogy a 10-16 órás munkaidőt csökkentsék le 8 órára. Ekkor fogalmazódott meg az azóta is jól ismert, jelszóvá vált alapelv: „Nyolc óra munka, nyolc óra kikapcsolódás, nyolc óra pihenés”. (Eight hours labour, Eight hours recreation, Eight hours rest.)  Ez később az egész világon általános és törvénybe iktatott alapelvvé vált, s hosszú ideig a május elsejei demonstrációkon is gyakran megjelenő követelés volt. (Nálunk végül a „Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” formában honosult meg.)

Owen a saját gyakorlatában is igyekezett mindazokat az elveket érvényesíteni, amelyek valóban jelentősen változtattak az addigi helyzeten. Fontos lépése volt az is, hogy amikor valamilyen okból a gyár leállítására kényszerültek, nem bocsátotta el a munkásokat, és az addig megtermelt extraprofitot sem a saját hasznára fordította, hanem ebből folyósította tovább a munkások bérét ugyanúgy, mintha dolgoznának. Ezzel elsőként képviselte azt a korszerű gondolatot, hogy a munkaadók és a munkavállalók közti elkötelezettség kölcsönös kell legyen, és a munkaadóknak is meg kell becsülniük a dolgozó elkötelezettségét. Emellett a megszokott 13-14 órás munkaidőt 10 és fél órára csökkentette, és nem alkalmazott tíz év alatti gyerekeket. A gyárában bölcsőde, óvoda és iskola is volt. Mindemellett elméleti téren is sokat tett azért, hogy megalapozzon egy méltányosságon alapuló rendszert.

Az irányzat, amelyet képviselt, utópista szocializmus névvel vonult be a történelembe, és a későbbi modern szociálpolitikai rendszerek sok mindent hasznosítottak belőle. A felvilágosult gyáros törekvéseit azonban a korabeli anglikán papság erősen támadta, ezért Owen végül nem tudta elérni, hogy a rendszere szélesebb körben is érvényesüljön. Általában véve ebben az időszakban az ehhez hasonló mozgalmak mind kudarcot vallottak, és a törvényekbe nem kerültek be a szükséges változtatások.

AZ USA-ban és Kanadában a többi országtól eltérően szeptember elseje a munka ünnepe. Ennek az 1911-ben készült fotónak a tanúsága szerint az akkori felvonuláson szemmel láthatóan a nők voltak aktívabbak. (Photo by Chicago History Museum/Getty Images)

Később az ausztráliai Melbourne-ben születtek hasonló törekvések, és ezek már nem fulladtak kudarcba. Itt 1856. április 21-jén sztrájkba léptek a kőművesek és az építőmunkások, majd egy felvonulást szerveztek a város egyetemétől az ausztrál Parlamentig. Követelték a 8 órás munkaidő bevezetését a kontinensen, amit a képviselők komolyan vettek. Ez volt az első akció, amely sikerrel zárult, és amelynél a sikert egy szervezett munkáscsoport vívta ki. A siker felgyorsította a mozgalom szimbolikus eseményei, köztük a majálisok megszervezését is. Ez utóbbiakat az ekkor már divatos májusfa-állítás szokása is előkészítette.

Segítség az egyházak és a pápák részéről

Mivel az igazságosság, a méltányosság és a szolidaritás a kereszténységnek is fontos fogalma,

a 19-dik század végén jó néhány egyházi személy is támogatta a munkásság mozgalmait. Ekkor született meg a társadalmi igazságosságért küzdő keresztényszocialista mozgalom, amelyből később a kereszténydemokrata irányzat is kinőtt. Első, jelentős személyisége egy mainzi püspök, Wilhelm Emmanuel Ketteler volt, aki a kapitalista termelés előidézte egyenlőtlenségeket egyfelől jótékonykodással, másfelől szociális törvényhozás révén akarta megoldani. Célja az volt, hogy a keresztény szervezetek az erkölcsi megfontolásokon alapuló normák megfogalmazásával és érvényesítésével hozzanak létre egy olyan rendszert, amely korlátozza a tőkés berendezkedés profitéhségét és az öncélú vagyonfelhalmozást.

A mozgalom Európa legtöbb, iparilag fejlett országában felgyorsította a helyzet javítására irányuló törekvéseket, s egyúttal társadalomtudósokat is bevont a munkába. Mindez ugyanakkor egy időre háttérbe szorította az utcai demonstrációk jelentőségét. Az egyház és a munkásmozgalmak együttműködése zárt tárgyalásokon és különféle szerveződésekben zajlott. Munkájuk azonban egyre több eredményt hozott, különösen Ausztriában és Franciaországban.

A francia Albert de Mun (alber dö mün) például 1873-ban létrehozta A munkások katolikus körének műve nevű szervezetet, és kiépítette a katolikus munkáskörök hálózatát, amelynek 1884-ben már 50 ezer tagja volt. Ő harcolta ki az igazságos bér biztosítását garantáló minimálbér rendszerét, és azt is ő érte el, hogy a francia törvényhozás engedélyezze a szakszervezetek létrehozását. Később aztán ez utóbbiak vettek részt az utcai demonstrációk, majd a majálisok szervezésében is.

Németországban, Nagy-Britanniában, az USA-ban, Belgiumban, Svájcban és Belgiumban is hasonlóképpen dolgoztak keresztény csoportok a munkások helyzetének megoldásán, Rómában pedig egy önálló társadalomtudományi kör is megalakult. Fontos lépés volt, hogy francia, német és olasz katolikus tudósok 1884-ben a svájci Fribourg városában közösen létrehozták a Fribourgi Uniót, más néven a Nemzetközi Katolikus Egyesületet, amelynek élére a város püspöke, Gaspard Mermillod állt. (Ennek egyébként később magyar tagja is volt: a szociális tevékenységéről híres Esterházy Miklós Móric, a neves író, Esterházy Péter dédapja.)

Május elseje 1955 óta Munkás Szent József napja is. Egy 17-dik századi festő, Georges de La Tour 1640 körül ilyennek örökítette meg Jézus apját. (Kép forrása: Wikipedia)

Az Unió 1888-ban azzal a kéréssel terjesztett emlékiratot XIII. Leó pápa elé, hogy álljon a mozgalmuk mellé, amelynek fő célja, hogy keresztény szellemű megoldást találjon a legsúlyosabb társadalmi problémákra, amelyek a munkásokat érintik. XIII. Leó teljesítette a kérést, és 1891-ben egy szociális témájú pápai enciklikát (körlevelet) tett közzé Rerum novarum címmel. Ezzel hosszú időre megalapozta a katolikus egyház és a szociális mozgalmak együttműködését. Később több pápai enciklika is foglalkozott a kérdéssel a világi munkásmozgalmakat is segítve. A protestáns egyházak közül különösen az evangélikusok tettek sokat az elszegényedett vagy kiszolgáltatott munkások támogatásáért.

1955-ben aztán XII. Piusz pápa május elsejét Munkás Szent József emléknapjává nyilvánította. Így ez a nap egyszersmind katolikus ünnepnap is lett. Munkás Szent József egyébként az ácsok, asztalosok, erdészek, famunkások, favágók, bognárok, koporsókészítők, kádárok és tímárok védőszentje. Tiszteletének hónapja addig általában a március volt, de ettől kezdve májusra tolódott át.

Egy véres tüntetés emlékére

Mindezzel párhuzamosan egyre erőteljesebbé váltak a különféle világi szerveződések a munkások köreiben. Ezek összefogására alakult meg 1889. július 14-én Párizsban a II. Internacionálé, amely a munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése volt és 1916-ig működött. Ezen döntötték el, hogy egy három évvel korábbi, drámai végkifejletű chicagói tüntetés negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén országos felvonulást szerveznek a szakszervezetek és az egyéb munkásszervezetek részvételével.

A szóban forgó tüntetés 1886. május 1-jén kezdődött a chicagói munkás szakszervezetek szervezésében. A többnapos tüntetéssorozaton és a sztrájkokban 350 ezer munkás vett részt. Követelésük a nyolc órás munkaidő bevezetése volt, amelyet azonban egy súlyos incidens háttérbe szorított. Az esemény negyedik napján ugyanis néhány anarchista is közéjük vegyült, és ők bombát dobtak a kivezényelt rendőrök közé. A rendőrök viszonzásképp azonnal tüzet nyitottak, így a tüntetés véres eseménybe torkollott. (A történelemben haymarketi zavargás néven tartják számon.)

A nyolc órás munkaidő bevezetését a szakszervezetek a II. Internacionálé megalakulásáig tárgyalásos úton nem tudták elérni, ezért döntöttek úgy, hogy országszerte vonuljanak fel ennek követelésével és egyúttal a nemzetközi szolidaritás kifejezéséért is. Erre reagálva Magyarországon is megtartották az első május elsejei munkásfelvonulást. A tüntetések ekkor olyan jól sikerültek, hogy a következő kongresszuson, 1891-ben május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították. (Nem mellesleg 1910-ben ugyanez az internacionálé nyilvánította a VIII. kongresszusán március 8-át nemzetközi nőnappá a nők választójogának elérése céljából és az irántuk való szolidaritásból ).

Később, amikor már világszerte érvényesültek a munkások jogai és lehetőségei, a hagyományos munkásünnep fokozatosan nemzeti ünneppé vált, s a tavaszváró, megújulást remélő majálisok hangulatával is összekapcsolódott. Franciaországban 1919 óta, Svédországban 1939 óta, Brazíliában 1924 óta nemzeti ünnep a munka ünnepe. A kelet- és közép-európai országokban általában a II. világháború után vált nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá. A sorból éppen az a két ország lóg ki – az Amerikai Egyesült Államok és Kanada –, ahol a legrégebb óta, 1894-től nemzeti ünnep a munka ünnepe. Ám ezt a többiektől eltérően ott nem május, hanem szeptember első hétfőjén tartják. Ennek az az oka, hogy Grover Cleveland amerikai elnök 1894-ben úgy gondolta, nem lenne szerencsés, ha a társadalmat felzaklató májusi mészárlásra emlékeznének egy ilyen nemes és immár békéssé váló ünnepen. Ezért inkább szeptember első hétfőjét jelölte ki a munka napjának. Az ú.n. Labor Day azóta is szeptemberi ünnep, amelyen tehát nem a tavaszt várják, hanem az őszt köszöntik, ám ez a lényegen mit sem változtat: ugyanúgy az emberi munka méltóságát ünneplik.

Lévai Júlia