Mi köze a takácsmácsonyának a plüssmackókhoz?

A takácsmácsonya egy bogáncshoz hasonló gyomnövény, amely évszázadokon át meghatározó szerepet játszott a textilgyártásban. Irodalmi művekben is találkozhatunk vele, például Jókai Mór egyik, ismert regényében, az Egy hírhedett kalandor a XVII. századból című művében például ezt mondja az egyik szereplő: „Úgy éreztem, mintha takácsmácsonyával cirógatnák a lábikráimat”.

Mára a technika fejlődése fölöslegessé tette a felhasználását, ezért már csak kevesen emlegetik. Mivel azonban az alkalmazása az emberi leleményesség, ötletesség egyik legjobb példája, érdemes emlékeznünk a mácsonyára, amelynek egyébként a „macskakarom” jelentésű, szláv „macsina” szóból alakult ki a magyar neve. 

Mi kell a bolyhozáshoz?

A növényről nem véletlenül jutott eszükbe az embereknek a „macskakarom”. Az utak, árkok mentén, erdők szélén növekvő gyomnövény (rendszertani nevén Dipsacus sativus) szőrös szárral, fehér vagy lila fészkes virágzattal rendelkezik, amelyben a mácsonya vad változatában is szúrós vacokpelyvák voltak. A nemesítés során ezek csúcsai visszahajlottak és egyúttal ruganyossá is váltak. Ez a tulajdonságuk tette lehetővé, hogy felhasználják a bugáját, bizonyos textilfajták technikai kezelése során.

A bolyhozáshoz-kártoláshoz használt takácsmácsonya virága kezdetben lilás színben pompázik. Amikor „munkára fogják”, a virágok már eltűntek, és csak a tüskék maradtak. (Fotó)

Ezek elsősorban a bársonyok és a plüssök, amelyek közül az utóbbival jó ideje gyakran találkozunk a gyerekszobákban, de olykor a felnőttek kedvenc tárgyai közt is. A huszadik században a plüss különösen népszerűvé vált a játékiparban, ezt megelőzően elsősorban ruhákhoz, takarókhoz, sapkákhoz, kalapokhoz vagy függönyökhöz, színházi székekhez és biliárdasztalok használták fel.

A mácsonyára olyankor volt szükség, amikor a plüss gyártása során a bolyhozására került sor. A plüss szövött anyag, ami azt jelenti, hogy az alapja két vagy több fonalrendszer, amelyek egymást többször keresztezik, merőlegesen és meghatározott szabályok szerint. A szövéséhez hosszirányában feszítik ki a láncfonalakat, és azokba merőlegesen, keresztirányban szövik bele a vetülékfonalakat. A két fonalrendszer kereszteződése a kötés, amely meghatározza a szövet szerkezetét, típusát.

Amikor egy szövet elkészült, attól függően, hogy mire akarják felhasználni, további kikészítési munkákat is végeznek rajta, például felbolyhozzák. A bolyhozás során laza szálréteget alakítanak ki, többnyire az anyagok egyik oldalán, amitől a szövetek egyrészt jobban tartják a hőt, másrészt puhábbak lesznek. Az eljárásnak kártolás a szakmai neve (a szó a „bogáncs” olasz nevére, a „cardo” kifejezésre vezethető vissza), de a félrehallásnak köszönhetően kartácsolásnak is mondják.

Ezt a kereszt alapú szerszámot az ókor óta használták a takácsok és textillel dolgozó munkások. Idővel a takácsok címereibe is bekerült. (Fotó)

A bolyhozáshoz olyan speciális szerszámok kellenek, amelyek anélkül akadnak bele az egyes szálakba, és tépik fel kis mértékben azok anyagát, hogy magában a szövedékben kárt tennének. Ezt a feladatot úgy lehet megoldani, ha a szerszámból nemcsak egyszerűen kiáll sok, hegyes tüske, hanem ha azok enyhén, karomszerűen behajlanak, ugyanakkor rugalmasak is, hogy az alkalmazásuk ne jelentsen durva beavatkozást. Ennek lehetőségét ismerték fel az ókortól kezdve a mácsonyában, és emiatt igyekeztek úgy megnemesíteni a növényt, hogy annak tüskéi alkalmasak legyenek erre a feladatra.

A takácsmácsonya sok munkát igényel

Az Élet és tudomány cikke részletesen ír a mácsonya haszonnövénnyé alakításáról és felhasználásáról. A cikk egyebek közt Christian Eduard Langethal 1845-ben kiadott könyvére hivatkozik, amely szerint a mácsonya termesztése sok és aprólékos munkával járt, s a terméshozama meglehetősen ingadozó volt.

A növényt a 19-dik század közepén Angliában, Franciaországban és Németországban termesztették a legnagyobb területeken, de egy időben néhány osztrák tartományban és Csehországban is fellendült a „mácsonyamívelés”. A növény magját közvetlenül a szántóföldekre vetették el, és palántázással is szaporították. Sok helyen valamelyik kapásnövény – például mák, repce vagy kukorica – töveinél termesztették. A második évben kétszer megkapálták. A növekedése során fontos volt, hogy a kellő időben kitörjék a főhajtását, mert attól sokkal dúsabb, jobb minőségű fejek képződtek. Ha tartósan esett az eső, olyankor a szárat tölcsér alakban körülölelő leveleket át kellett szúrni, mert különben felgyülemlett bennük a csapadék, és rothadást okozott. Ám mielőtt ezt megtették volna, az aratók munka közben gyakran kiitták a levélvállakban felgyülemlett csapadékot, mert gyógyhatásúnak gondolták.

Mivel a takácsmácsonya finomsága szinte utánozhatatlan, jó ideig igyekeztek kompromisszumos megoldást találni. A modern gépek ekkor egyszerre használták fel a növény tüskéit és az öntött vas kínálta szerkezeti megoldásokat, amelyek jelentősen megkönnyítették a gépeknél dolgozók munkáját. (Fotó)

Mivel a fejek nem egy időben értek, az augusztus-szeptemberben megkezdődött aratás több hétig is elhúzódott. A növény a meleg, napos fekvésű helyeket kedveli, s a homokos vályogtalajokon adta a legjobb termést. Ha hótakaró nélkül mínusz 15 Celsius-fokos hideg érte, olyankor kifagyott.  

Sippi Rodiczky Jenő, a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémia professzora az 1891-ben kiadott könyvében (Az ipari és kereskedelmi növények ismerete és termesztése) azt is leírta, hogy a takácsmácsonyának akkortájt két „míveleti formáját” ismerték: a francia és német mácsonyát. Ezek közül a francia nem nőtt olyan nagyra és nem is ágazott el annyira, mint a német. Emellett a feje is kisebb volt, a murvalevelei sem annyira hajlítottak, viszont ruganyosabbak voltak, és ezért ezeknek nagyobb hasznát vették, mint a Szászországban, Sziléziában, Styriában, Felső-Ausztriában és Baienfurt (Würtemberg) körül termesztett ún. német mácsonyának. Ezért a posztógyáraknál a francia áru volt a legkeresettebb. A szerző egyébként maga is termesztett takácsmácsonyát, és az 1875-ös esztendőtől a növény tudományos célú kísérleti termesztését több éven át is sikerrel végezte.

Később, a monarchia idejében a Kert magazin 1904-ben megjelent számaiban viszont már arról írtak, hogy a piacot egyre inkább elárasztották az amerikai takácsmácsonyák, és komoly versenytársaivá váltak az európai változatoknak.  

Arról, hogy mikor kezdték el kártoláshoz használni, a legkorábbi szövegek a Frank Birodalom korszakából, Nagy Károly rendeleteiben maradtak fenn. Ezek adnak hírt arról, hogy „az összegyűjtött vad mácsonyát a női házakba szállították az ott készült szövetek felkarcolására”. Később, a középkori német füvészeti írók is többször említették, hogy a növényt az asszonyok „posztókartácsolásra” használták.

Angliában a növény textilipari felhasználásáról 1377-ből maradt fenn az első írásos feljegyzés. Itt jelent meg az a rendkívül egyszerű, de annál ötletesebb kézi szerszám, amelynél a mácsonyafejeket úgy erősítették fel egy kereszt alakú fakeretre, hogy azon belül egy-egy merev tengelyen forogjanak, ha a gazdájuk végigsimítja vele a textilt. Történelmi források szerint azonban a szerszám nem ebben a korban született meg, hanem már az ókorban, amikor egyébként valószínűleg sünök bundáját és másféle bogáncsfajok bugáit is használták a kártoláshoz. Később a szerszám a foglalkozás szimbólumává vált, és hosszú ideig a takácscéhek címereiben is ott volt.

Használatukról különösen szép ábrázolások maradtak fenn, néhány nürnbergi könyvben, amelyekben munkavégzés közben örökítették meg két nürnbergi szegényház lakóit, a 15-19-dik században.

Mácsonyás gépsorok, kontra drótkefés megoldások

A 19-dik század végétől azután a gépesítés általános terjedése természetesen a textilipart is elérte. Mivel azonban a mácsonya virágzatának felhasználása kiemelkedően sikeres volt, kezdetben kompromisszumos megoldásokra törekedtek, és olyan gépeket konstruáltak, amelyek ugyan már korszerű, áttételes meghajtásokkal ill. később elektromos energiával működtek, de a bolyhozást változatlanul a takácsmácsonya virágzatának tüskéi végezték. Ekkoriban egyre több olyan gépsort állítottak be a gyárakba, amelyek mácsonyás bogácsolóhengerekből álltak. Ennek folytán a mácsonyatermesztés is még jó ideig fennmaradt, és nagyon is fontos terület volt, a kereskedelemben. Németországban még az 1920-as években is gyártottak ilyen gépsorokat.

Idővel azonban egyre több helyen vezettek be olyan kártoló keféket, amelyek drótból készült tüskéi a növény tüskéit utánozták. Így lassan-lassan eltűnt a mácsonya az üzemekből, s nagyjából az 1970-es években általában véve véglegesen abbamaradt a takácsmácsonya felhasználása. Ám mivel ez a különleges növény olyan finom megmunkálást tett lehetővé, hogy bizonyos esetekben ezt szinte semmilyen mesterséges eszközzel nem lehet helyettesíteni, ezért néhány kivételes esetben még ma is alkalmazzák.

Ki gondolná, hogy egy biliárdasztalon akkor lehet jól játszani, ha az asztalt borító filcet nagyon kifinomult módszerrel bolyhozzák fel. Ezért a biliárdasztalok filcének készítéséhez gyakran még ma is a takácsmácsonyát használják. A plüssállatok készítéséhez azonban már mindenütt a drótkefés gépekkel felbolyhozott anyagot használják fel. 

Lévai Júlia