Mi mindenből lehet státuszszimbólum?

A státuszszimbólum olyan tárgy vagy élőlény (például ritka vagy pedigrés állat), amelyet a birtokosa nem pusztán használ vagy élvez, hanem amellyel azt is jelzi, hogy milyen vagyoni csoporthoz tartozik. A mai státuszszimbólumokat nem nehéz felsorolni: mindenki tudja, melyek a legdivatosabb márkájú autók, laptopok, mobilok, karórák vagy táskák. De vajon a régebbi korokban milyen tárgyak válhattak státuszszimbólumokká?

Honnan ered a kifejezés? A latin eredetű „státusz” szó jelentése „állapot”, „rang”, „állás”, illetve „álláshely”.

A kőkorban a státuszszimbólum is kőkemény volt

Nemrég a Der Spiegel című német hetilap adott hírt arról, hogy végre sikerült megfejteni, hogy miért voltak olyan népszerűek a kőkorszakban a jáde kőből készült, nagy méretű pengék és balták. (Erről itt olvashatsz.) Ezek ugyanis rendszeresen előkerülnek az ásatásokon, miközben a gyakoriságuk két okból is meglepő: egyrészt mert a különösen kemény jádét rendkívül nehéz kibányászni, másrészt mert az ebből készült szerszámok olyan nagyok és nehezek, hogy szinte használhatatlanok.

A választ végül Új-Guineában kapták meg a kutatók. Itt a pápuáknál most is ugyanolyan jáde pengéket látni, mint amilyenek a kőkorszakból való európai leletek. Ők azonban ezeket nem használják, hanem csupán viselik, éspedig státuszszimbólumokként. Minél régebbi és nagyobb egy kőpenge – vagyis minél kevésbé lehetne használni a gyakorlatban –, annál értékesebb. Hiszen, ha valami önmaga szépségéért van jelen, attól a hétköznapiság fölé emelkedik. A kutatók pedig ennek alapján arra következtetnek, hogy a kőkori emberek számára is ugyanezért volt fontos a jáde kőből készült szerszám.

Hol a saru, hol a smink jelezte az előkelőséget

Az ókorban egyre többféle szerszámot, eszközt, hétköznapi tárgyat használtak az emberek, és a státuszszimbólumként választható tárgyak köre is megnőtt. Ilyen volt például az egyiptomi Ó- és Középbirodalom idején a lábbeli. Egyiptomban ekkoriban az emberek általában mezítláb jártak, és csak az arisztokrácia tagjai húztak sarut, cipőt vagy csizmát a lábukra, olyankor, amikor az alkalom ünnepélyessége, esetleg a szokatlan időjárási helyzet megkívánta. A papirusz-sásból vagy bőrből készített lábbeliket szolgák vitték utánuk. (Az egyiptomi öltözködésről részletesen olvashatsz itt is.)

Az ókori görögöknél a ruhadarabok szintén lehettek státuszszimbólumok, és egy időben ezek mellé a smink is felsorakozott. Az arcfestésben a nők és a férfiak egyformán érintettek voltak. Ahogy a keleti kultúrákban, így itt is a szemhéj és a szemöldök kapta a legnagyobb hangsúlyt. Minél erőteljesebb, feltűnőbb és elegánsabb volt valakinek a sminkje, annál határozottabban jelezte, hogy az illető magasabb körök tagja.

Oroszlánokat és papagájokat a diplomáciába!

Az utak és a közlekedés fejlődése azt is magával hozta, hogy az emberek egyre jobban megismerték a bolygó élővilágát, és azon belül az állatvilág gazdagságát is. Az uralkodók szívesen gyűjtöttek be az udvarukba olyan élőlényeket, amelyek a saját hazájukban különlegességeknek számítottak, s az erőteljes vagy színes, érdekes állatokkal a kastélyuk, az udvartartásuk fényét is emelhették. (Sok helyen az ilyen uralkodói gyűjtemények alapozták meg azután az állatkerteket is.)

Ettől pedig olyannyira megnőtt az udvarokban tartott állatok eszmei értéke, hogy egyszer csak a diplomácia eszköztárába is bekerültek. Hamarosan szokássá vált, hogy az uralkodók a barátságuk megerősítése céljából egzotikus állatokat küldtek ajándékba más országok királyainak. Így például a magyar III. Béla a bizánci kapcsolatai révén tevékhez jutott hozzá, majd, amikor Barbarossa Frigyes a keresztes hadakkal átvonult Magyarországon, ezek közül hármat megkapott tőle ajándékba. (Hanga Zoltán közlése. Részletesen itt olvashatsz erről.)

A barokk korban a paróka volt az egyik legjellemzőbb státuszszimbólum, de a viselése egyáltalán nem korlátozódott az arisztokrácia legfelső rétegeire. Sok polgári foglalkozású személy is parókát hordott, amelynek divatját egyébként néhány hajhullással járó betegség is fölerősítette. A paróka azonban alapvetően a tekintély kifejezője volt. A nevesebb zenetanárok és zeneszerzők például soha nem mutatkoztak a gyakran nagy műgonddal elkészített és jelentős méretű parókájuk nélkül. Ilyen volt Georg Friedrich Händel is (1685-1759), akinek mindig kiemelkedően dekoratív paróka volt a fején. (Kép forrása)

Ugyanígy Mátyás király udvarában is megjelentek ritka állatok, például leopárdok és egzotikus madarak is. És ahogyan Nagy Lajos, úgy ő is kapott a Velencei Köztársaságtól oroszlánokat, amelyek köztudottan az uralkodói erőt, fenségességet szimbolizálják.

A későbbi korokban a polgári otthonokban azután a fajtatiszta kutyák, illetve olykor a házi terráriumok és akváriumok is lehettek státuszszimbólumok. És bár az angóra- vagy a sziámi macskák kultusza is gyakran felerősödött, mivel cicákat nemigen sétáltatnak az utcán, és így a szélesebb nyilvánosság nem értesült a létükről, ők ritkábban kerültek be a körbe.

Mintha a cukor valóban szobor-alapanyag lenne

Talán a cukor volt az egyetlen olyan dolog, amelyet nem egyszerűen státuszszimbólumként használtak, hanem általában is az uralkodás mindenhatóságának megtestesítőjeként. Bár a 14-15-dik században az arab hódítók már több helyen is termesztettek cukornádat Európában, s emellett Velence is szállított cukrot, ez alapvetően mégis hiánycikk volt. Az emberek mézet használtak az édesítéshez, a cukor pedig csak luxuscikként, illetve gyógyhatású szerként volt jelen, és ezért jellemzően a patikákban lehetett hozzájutni. És mivel rendszeresen csak a jobbmódúak találkoztak vele, érthető, hogy hamar státuszszimbólummá vált.

Az azonban már kevésbé természetes, hogy egyszer csak a cukor kisplasztikák, szobrok, asztali díszek alapanyagaként is megjelent – tehát úgy, mintha bőven pazarolható anyag volna. Rupčić Hajnalka tanulmányában részletesen is olvashatunk arról, hogy például például a koronázási banketteken, a különböző udvari eseményeken illetve esküvőkön, születésnapokon, keresztelőkön vagy temetéseken hogyan váltak hangsúlyos tárgyakká a cukorból készített szobrok vagy kicsinyített épületek.

Burgundia hercege, III. (Jó) Fülöp (1396–1467) például egy Lille-ben rendezett lakomán, 1453-ban azzal kápráztatta el a vendégeit, hogy egy templom, egy vár és egy hajó díszelgett az ünnepi asztalon cukorból megformázva. Kissé arrább még egy lovag és egy dáma cukorszobra is ott állt, egy vadállatokkal teli erdő és egy rózsalugas hátterében.

Hasonlóképp idilli cukordíszlet fogadta Mátyás király és Aragóniai Beatrix 1476-ban tartott esküvőjének vendégeit is. A cukor tulajdonosai itt már nem pusztán a tárgy birtoklásával kérkedtek, hanem azzal is, hogy ők ezt az anyagot bármire fel tudják használni, ha akarják, vagyis hogy a hatalmukat szinte korlátlanul ki tudják terjeszteni. Alighanem ez a szemlélet alapozta meg azt is, hogy a huszadik század elején az uralkodók helyébe lépő diktátorok mellszobrát cukorból is megmintázták. Így például Hitler háborútól szenvedő Németországában vagy a Sztálin uralta, gyakran éhező Szovjetunióban az emberek legalább a félig üres élelmiszerboltok kirakatában láthattak cukor Hitlert és cukor Lenint, Sztálint, és képzelhették azt, hogy azok valóban megédesítették az életüket.

A képzelt státuszszimbólum találmánya

A státuszszimbólumok terén a II. világháború idején a selyem- és nejlonharisnyák eltűnése miatt alakult ki szokatlan helyzet. A műszál és műselyem találmánya után, a harmincas évek végétől egyre nagyobb tömegben kerültek a boltokba a nemcsak praktikus, de elegáns és a lábformát kiemelő harisnyák. Ezeket akkor úgy gyártották, hogy hátul végigfutott rajtuk egy varrás, amelynek külön előnye volt, hogy a kicsit vastagabb lábszár látványát is megnyújtotta. Csakhogy a háború drasztikusan megszakította a nejlonharisnyák diadalmenetét. A gyártást kénytelenek voltak felfüggeszteni, és ezt sokan képtelenek voltak elviselni. Ezért hamarosan kitalálták, hogyan lehet úgy tenni, mintha harisnya lenne a lábukon.

Amikor a háború idején eltűntek a selyem- és nejlonharisnyák a boltokból, a kozmetikusok alapozóval és szemceruzával varázsolták azokat vissza a pucéron maradt női lábakra. Nem lehetett könnyű dolguk azokkal, akik a szokásosnál csiklandósabbak voltak…(Kép forrása)

A lábukat világosbarna alapozóval kenték be, a hátul futó csíkot pedig szemceruzával rajzolták meg. Hogy egy ilyen álharisnyát egy kozmetikus mennyiért csinált meg, és hogy mennyire fázott így a lába a nőknek a hidegben, arról nem maradtak fenn hírek. Az viszont tény, hogy feltalálták a képzelt státuszszimbólumot, amilyennel azóta sem találkoztunk.

Lévai Júlia