Mi mindenné változtak át a mitikus hősök az ókorban? I.

Az európai kultúra meghatározó alapja a görög-római korszak tudománya, irodalma és hitvilága. Ezek mindegyikében kiemelt szerepet játszott a metamorfózis, vagyis az átváltozás fogalma, amely a természettudományos megfigyelésekből került át a mítoszokba és a művészetekbe.

Nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb római költő, Publius Ovidius Naso, röviden Ovidius (i.e. 43.– i.sz. 17-18.) épp a Metamorphōsēs, vagyis a Metamorfózisok címet adta fő művének, amely többek közt Dante, Boccaccio, Chaucer és Shakespeare munkásságára is hatással volt. Ovidius ebben az eposzában többek közt olyan mitológiai alakok történetét is feldolgozta, akik valamilyen átváltozás részesei voltak. A mitológia számtalan olyan történetet őriz, amelyekben elsősorban az istenek, de akár a hús-vér emberek is növényekké, állatokká, de még élettelen kövekké vagy hegyekké is változhattak. Az átváltozások során egyetlen törvényszerűségnek mindig érvényesülnuie kellett: az ilyen események mögött is mindig ott kellett állnia egy istennek, aki az emberek életében a sors kikerülhetetlenségét szimbolizálta. 

Virágokká, bokrokká, fákká

Az egyik legismertebb átváltozó történet hőse Narkisszosz, későbbi, latin nevén Nárcisz, akinek figuráját egyrészt egy virág, másrészt a „nárcisztikus személyiségtípus” neve őrzi. A nárcisztikus ember legfőbb jellemzője, hogy őt igazán csak önmaga érdekli: minden kapcsolatában az a legfontosabb a számára, hogy a saját személyiségét tudja benne megcsillogtatni, és mindig az legyen a kiindulópontja, ami őbenne, magában zajlik. Ha azonban figyelmesen követjük, ami Narkisszosszal történt, kiderül, hogy ez korántsem ennyire egyszerű.

Narkisszosznak, vagyis Képhiszosz folyamisten és Leiriopé nimfa fiának rengeteg szenvedést kellett átélnie, majd bele is kellett halnia abba, hogy akaratán kívül beleszeretett a tükörképébe, és hogy ez teljes egészében a hatalmába kerítette. Történetének fontos része, hogy Narkisszosz feltűnően szép volt. Ám mivel még nem ismerték a tükröt, ő maga nemigen tudott erről, és talán nem is értette, hogy miért olyan népszerű az erdők és vizek szellemlányai, vagyis a nimfák és najádok körében, és miért szeretnek bele néhányan olthatatlanul. Ő inkább a magányos vadászatban lelte az örömét, és rendre visszautasította a hozzá szerelemmel közeledő nimfákat. Köztük Ekhót is, akinek a szerelmét szintén nem tudta elfogadni. Végül a nimfa elkeseredésében azért fohászkodott az istenekhez, hogy Narkisszosz ezentúl már csak saját magát tudja szeretni, és soha ne lehessen boldog a szerelmében. Vagyis élje át azt a kínt, amit a visszautasított nimfáknak kellett átélniük.

A Narkisszoszt végzetes szenvedélybe taszító Nemeszisz a legendák szerint nemcsak a bosszú vagy a megtorlás istennője volt: sokkal inkább a bizonytalan sorsot képviselte. Ezt az is alátámasztja, hogy a Louvre-ban kiállított szobrán egy kereket tart a bal kezében, amely a sorsot és a szerencsét is szimbolizálja. (Más ábrázolásokon egyebek közt egy almafa ágát tartja.) A szerencsekerék azon a szobron is ott van, amelyet az 1950-es évek elején találtak Budán, a Hajógyári-szigeten, Pannonia Inferior provincia helytartójának fényűző palotájának romjai közt. Az istennő ezen a szobron egy égő fáklyát és egy, a világmindenséget jelképező glóbuszt tart a kezében, a balján pedig állandó kísérője, egy griffmadár áll, és egy keréken tartja a lábát. Az i.u. 2-3-dik században készült szobor Aquincumban látható. Érdekesség, hogy Nemesziszről egy híres rézmetszet egyik levonata is itt van Magyarországon. Ez Dürer műve, amelyet a Szépművészeti Múzeumban őriznek, és csak ritkán állítják ki. Ezen a meztelen és szárnyakkal ábrázolt istennő az egyik kezében egy lepellel félig eltakart kardot, a másikban egy áldozó-serleget tart. (Kép forrása)

A bosszúállás istennőjének, Nemeszisznek megtetszett a kívánság, ezért úgy intézte, hogy amikor Narkisszosz megszomjazott, és egy folyónál a víz fölé hajolt, halálosan beleszeretett a vízben megjelenő testetlen, de annál gyönyörűbb tükörképébe. Ezután a fiút csak az érdekelte, hogy magához ölelje az alakot, akit egyébként egy valóságos másik személynek gondolt. A helyzetében ez volt a csapda: miközben tényszerűen önmagába volt szerelmes, ő úgy élte át, hogy egy másik lényt szeret. (Akit akár lánynak is nézhetett, hiszen egy víz fölé hajló, göndör fürtű fiú vízben visszatükröződő képmása eléggé elmosódott ahhoz, hogy a neme is elmosódjon.)

A hitét csak megerősítette, hogy a tükörképe mindig ugyanazt tette, amit ő is, vagyis az volt a látszat, mintha a lény viszonozná a gesztusait. Amikor ő kitárt karral és teljes odaadással közeledett felé, az is kitárta a karját és nyújtotta a száját. Csakhogy abban a pillanatban, hogy egymáshoz ért a kezük, össze is tört a kép, és ő semmit sem ölelhetett magához, csak a vizet kavarhatta fel. Hiába panaszkodott a fáknak, és hiába kérdezte a tükörképtől, hogy miért menekül folyton előle: senkitől nem kapott választ, és nem értette, miért kell neki ilyen hatalmas fájdalmat átélnie. A könnyeitől is csak még zavarosabb lett a folyó vize. Végül szegény önmaga ellen fordult: tehetetlenségében ököllel verte a mellét, mígnem végül bele is halt a felfokozott testi-lelki fájdalmaiba.

A másnap oda érkező nimfák már csak néhány sárga szirmú virágot, nárciszt találtak a fűben, ahonnan Narkisszosz teste viszont örökre eltűnt. A nárcisz pedig azóta is az érzelmi befeléfordulást, az önimádatot jelképezi (ezért sem szokás ajándékba vinni valakinek). Narkisszosz alakja és története azokhoz a későbbi irodalmi hősökhöz is mintát adott, akik egy kép alapján tudtak halálosan beleszeretni valakibe, mintha az érzelmeiket a másiknak a valóságos, érzékletes jelenléte váltotta volna ki, és nem csupán a belső fantáziájukkal egészítenék ki a látványt. (Ilyen például Tamino is, Mozart Varázsfuvola című operájában.) Az ilyen hősök azonban végül nem ragadnak bele a belső fantáziavilágukba, hanem addig küzdenek, amíg valóban össze nem találkoznak a képen meglátott személlyel, és azt a valós mivoltukban is szeretni tudják.

                                                                     *

Ugyancsak növényhez, pontosabban egy fához kapcsolódik a nimfák egyike, Daphné átváltozása.  Daphné Péneiosz folyamisten lánya volt, akihez a múzsák és a bölcsesség istene, Apollón közelített a szerelmével. Természetesen emögött is ott állt egy isten, éspedig Erósz, a szerelem istene, aki egy gúnyos megjegyzése miatt megharagudott Apollónra. Ezért úgy döntött, hogy a lehető leggonoszabb játékot űzi vele: úgy kergeti bele a szerelembe, hogy az csak szenvedést hozzon rá. Apollón testébe tehát valóban a szerelem nyilát lőtte ki, szerelme tárgyát, Daphnét viszont egy olyan vesszővel célozta meg, amely tompa és ólomsúlyú, és így a fordítottját okozza, elűzi a szerelem könnyű érzéseit.

Daphné és Apollón meséjének egyik legizgalmasabb megjelenítésével a párizsi Louvre-ban találkozhatunk. A francia szobrász, id. Guillaume Coustou (1677-1746) a barokk kor szellemének megfelelően a mozgalmasságot emelte ki a történetből. A két alakot külön-külön, önálló szobrokként formálta meg, amelyeknek azonban közös jellemzője, hogy mindketten ugyanazzal a dinamizmussal rohannak. Mozgásuk lendületét külön kiemeli, hogy a karjuk szinte repül a levegőben, és a tenyerük is nyitott. Emellett az is fokozza a látvány feszültségét, hogy mindketten szemmel láthatóan nagyon figyelnek. Ha csak önmagukban, külön-külön néznénk a szobrukat, és nem ismernénk a történetet, a fej- és testtartásukról akkor is tudnánk, hogy Daphné az üldözőjét, Apollón pedig az üldözöttjét lesi. (Kép forrása)

Ennek következtében azután Apollón hiába kergette Daphnét, mert ahogyan ő a reménytől és a szenvedélytől, a nimfa a félelemtől kapott erőre. Így hosszú ideig fej fej mellett futottak a folyó partján, mígnem egy pillanatban Apollón mégis csak egészen közel került a nimfához. Ekkor Daphné apjához és a Föld istenéhez kiáltott segítségért: azt kérte, hogy változtassák meg az emberi alakját, ám ez a kívánsága a vesztét okozza. Daphné lábai gyökerekké, karjai lombokká váltak, testét pedig faháncs vette körül: a lány babérfává lett.

Apollón azonban még ekkor sem szabadult meg a szerelemtől. Átölelte a fa törzsét, és megfogadta, hogy a babérfa örökre az ő fája lesz, és a homlokán, a lantján és a tegezén ezentúl mindig babért fog viselni. Fogadalmát be is tartotta, a babérlevelekből készített koszorúk pedig hosszú ideig nemcsak az istenség, hanem a sikeressé váló művészek-költők homlokát is díszítették, és a babér általában is a siker, a dicsőség szimbólumává vált. Kettejük története szintén szerepel Ovidius eposzában, majd később mozaikokon, falfestményeken, vázaképeken és rengeteg festményen is viszontláthatjuk az üldözés jelenetét. Emellett Peri, Schütz, Händel és Richard Strauss is írt egy-egy operát a nimfa és az isten történetéről.

                                                                    *

A fává változásnak vannak további mítoszai is, amelyek közül kiemelkedik Philémón (filémon) és Baukisz története. Ez az egyik legalapvetőbb, és a későbbi kultúrákban is fontos normához kapcsolódik: a rászorulók befogadásának, megsegítésének erkölcsi parancsához.

A történet azzal kezdődött, hogy a főisten, Zeusz és a kereskedők-iparosok istene, Hermész egy alkalommal emberi alakban jártak Phrygia dombos vidékén. Több házhoz is bekopogtak, hogy szállást kérjenek, de csak egy akadt, ahová be is engedték őket. Egy szerényen élő pár, Philémón, a férj, és Baukisz (latinosan ismert nevén: Baucis), a feleség nyitott ajtót nekik, és kínált fel a számukra ételt, italt, pihenési lehetőséget. A pár egy meglehetősen szegényes kunyhóban élt, amelyben azonban kis ügyességgel mindent elő tudtak teremteni, ami ahhoz kellett, hogy a vendégek jól lakjanak és le is tudjanak heveredni.

Először is a tűzhelyen kellett feléleszteni az előző napról maradt parazsat, amihez Baukisz száraz faleveleket és fakérget hordott oda, miközben Philémón a kertben szedte le az ebédhez szükséges zöldségeket, amelyekhez még egy füstölt húst is előkerített egy gerendáról. Ezután Baukisz felaprította a zöldségeket, és a hússal együtt beletette főni ezeket egy vízzel telt üstbe. Mindeközben arra is volt gondjuk, hogy lágy kákából és fűzfaágakból kényelmes fekvőhelyet készítsenek a vendégeknek, akikkel közben jóízűen beszélgettek. Hogy enyhítsék a fövő ételtől keletkező párát és a szagok erejét, az asztalnál mentafűvel illatosították a levegőt.

Az asztalra azután a hamuban sült tojások mellé olajbogyót és sokféle gyümölcsöt is tettek egyszerű kosarakban és cseréptálakban. Az italhoz, ami a vidékre jellemző bor volt, ezüstserleget és viasszal bekent bükkfakupákat hoztak. Hamarosan elkészült a meleg étel, és mindannyian az asztal köré ültek. Ettek, ittak, beszélgettek, és közben mintha nem is érezték volna az idő múlását.

A házaspár folyamatosan töltött a vendégek poharába, ám egyszer csak feltűnt nekik, hogy bármilyen sokat is használtak el a borból, az mégsem fogy ki az edényből, sőt, mintha még egyre magasabban is állna benne. Megrendülve néztek a vendégeikre, akikben ekkor felismerték a csodatévő isteneket. Egyúttal mindketten úgy érezték, hogy amit ők nyújtottak nekik, az szégyenletesen szegényes volt ahhoz képest, mint ami kijárna nekik.

Zeusz és Hermész hiába tiltakozott: ők felugrottak, és kiszaladtak az udvarra, hogy legnagyobb kincsüket, a féltve őrzött libájukat is levágják nekik egy finom vacsorához. A liba persze élénken tiltakozott, és ők hiába kapkodtak utána, a már gyenge és öreg kezükkel megfogni se tudták. Végül a jószág a háttérben álló istenek felé futott, és azok oltalmukba is vették. Azt mondták a háziaknak, hogy nincs rá szükség, hogy levágják a ludat, enélkül is tisztelik az eddigi erőfeszítéseiket és az őszinte jóságukat. Végül felszólították oket, hogy most azonnal induljanak el a hegy teteje felé, mert ők, mint istenek, a környéken élő összes többi embert meg fogják büntetni a ridegségükért. Egyedül ők menekülhetnek meg, akik egyébként is példamutató szeretetben, összetartozásban élték le az életüket.

Philémón és Baukisz ekkor fájó szívvel elhagyták a kunyhójukat, és elindultak a hegyre. Már majdnem a csúcsnál voltak, amikor visszanéztek, és látták, hogy az istenek valóban vészt bocsátottak a lakóhelyükre. Az egész környéket mocsár árasztotta el, egyedül az ő házuk emelkedett ki belőle, majd a következő percekben aranyozott tetejű, impozáns templommá változott. Addigra Zeusz is ott termett mellettük, és felszólította őket, hogy mondják meg, mi a kívánságuk. Philémón és Baukisz ekkor meghányták-vetették a dolgot, majd miután megegyeztek, ezt a választ adták:

– Engedd, hogy a te papjaid legyünk és a te szentélyedet őrizhessük a halálunkig. Emellett azt kérjük még tőled, hogy mivel mi egész életünkben szép egyetértésben éltünk egymás mellett, egyikünknek se kelljen látnia a másik elmúlását, vagyis egy órában érjen minket a halál.

Kívánságuk természetesen teljesült, és a következőkben ők gondozták a templomot, amíg csak éltek. Amikor pedig letelt az életük ideje, és ők mindketten éppen a lépcsők előtt végezték a dolgaikat, egyszerre csak leveleket vettek észre a másikon. Hamarosan mindkettőjük arca fölött lomb nőtt, és nekik épp csak ahhoz maradt idejük, hogy utoljára elköszönjenek egymástól.
Baukisz hársfává, Philémón tölgyfává változott a templom bejárata előtt. A hársfa a bölcsesség és a női kedvesség kifejezője a mitológiában, az erős tölgy a főisten, Zeusz szimbóluma. Kettejük együttese pedig nemcsak a házastársi szeretetet, hanem a befogadást, a másokkal való együttérzést is szimbolizálta.

Mindez természetesen csak néhány példa volt arra, hogy kik és miért változtak növényekké a görög-római mitológiában, ahol az említett növények mellett az aranyesőtől (Zeusz és Danaé története) a napraforgóig még hosszan lehetne sorolni a „célállomásként” megjelenő növényeket. A cikk második részében az állattá, illetve az élettelen anyagokká való átváltozások történeteit idézzük fel.

Lévai Júlia