Milyenek voltak a világ első kórházai?

Aki olyan súlyosan megbetegszik, hogy az otthoni kezelése már nem biztosítja a gyógyulását, az kórházba kerül. Emellett a legtöbb nő is ilyen intézményben szül. A mai kórházak belső szerkezetét a betegségek fajtái határozzák meg. A betegek befekhetnek például a belgyógyászatra, a tüdőgyógyászatra, a sebészetre, a kardiológiára és így tovább. A kórházak születésének idején azonban másféle szempontok határozták meg a gyógyítás elkülönített helyeit.

Az elsők az indiaiak voltak

A feljegyzések szerint az első kórházakat i.e. 600-ban, Indiában építették, Asóka király uralkodása idején (i.e. 273 -232). Az Indiában uralkodó vallás, a buddhizmus egységben szemlélte az ember testét és lelkét, ezért különösen fontosnak tartották, hogy mindkettőt együtt és épségben őrizzék meg az emberek. A kórházakban a gyógyításhoz ugyanúgy hozzá tartoztak a lelki harmóniát segítő gyakorlatok, mint a sebek vagy fájdalmak, fertőzések kezelései. A betegek számára tehát olyan tereket is biztosítottak, ahol sétálni, meditálni, tornászni is tudtak.

Bár a császármetszést már jóval a Római Birodalom létrejötte előtt alkalmazták, az mégis, már csak az itt kapott neve miatt is, a rómaiakhoz kötődik. Az itt látható francia miniatúra készítője a középkor elején így képzelte el Iulius Caesar császármetszéses születését. (Les Faits des Romains, Paris, B.N. n. acq. fr.3576, fol. 197r, Francia Nemzeti Könyvtár, Párizs)

Az élet feltétlen tiszteletének köszönhető, hogy különösen magas szinten állt a sebészet. Még császármetszést is alkalmazták, holott ez az akkori körülmények között – tehát a biztonságos fertőtlenítő szerek és érzéstelenítők nélkül – nagy bátorságot is igényelt. Mégis minden olyan esetben alkalmazták, amikor úgy ítélték meg, hogy a beavatkozás nélkül veszélybe kerülne az anya vagy a születendő csecsemő élete.

Indiában jelent meg először a „közegészségügy” fogalma is, amelynek elveit részletesen kidolgozták. Buddha tanításait követték akkor is, amikor elrendelték, hogy tíz falunként lennie kell egy-egy orvosnak, aki segíti a betegeket a gyógyulásban. 

Szanatórium az egészség istenének tiszteletére

Az ókori görög kultúrában szintén fontosnak tartották a test és a szellem épségét. A görög poliszok világában a harmónia volt a legfőbb eszmény, és ez a testre és a lélekre egyaránt vonatkozott. Athénban ezt a kalokagathia szóval fejezték ki. (Ez a „szép és jó” jelentésű „kalosz kai agathosz” szavak összevonásából keletkezett.) A kalokagathia eszméjének követésébe az is beletartozott, hogy az ember felelősséget érezzen az egészségéért. Ezért a sport és a rendszeres edzés a legtöbb ember hétköznapi életének szerves része volt.

Mivel azonban még a legedzettebb embereket is utolérhették a betegségek, a gyógyítást szintén fontos tevékenységnek tekintették. Az orvosok képzését ugyanúgy meghatározták a görög filozófia elvei, ahogy az élet szinte minden területét. Ennek az volt az egyik legfontosabb gondolata, hogy az élet értelmét a világ megismerése adja. Ezért a görög orvosok képzésének szintén az emberi test minél alaposabb megismerése volt az alapja. Ebből következően a boncolás is beletartozott a gyakorlatukba.

A legnevesebb görög orvos Hippokratész volt ( i. e. 460-377 körül), akit az orvostudomány egyik alapítójaként tart számon a világ. Neki köszönhető, hogy az i. e. 4-dik században jelentősen korszerűsödött az orvostudomány, és hogy hamarosan az első gyógyhelyek is megépültek. Az ő tanítványai alapították az Aszklépiont, amely a gyógyítás istenéről, Aszklépioszról kapta a nevét.

A gyógyhely Kosz szigetén, a Dikeosz-hegy lábánál lévő erdő közepén épült fel, egy teraszosan kiképzett hegyoldalban. Központjában egy templom állt, amely mellett orvosi iskola is működött. A betegek külön szobákat, lakosztályokat kaptak, ami azt bizonyítja, hogy felismerték az elkülönítés fontosságát. Mivel Hippokratész a gyógyításban kiemelt szerepet tulajdonított a különféle testi funkciók megerősítésének, a kezelésekhez a fürdő, a hidroterápia, a megfelelő diéta és az adott betegséghez illő torna, testedzés is hozzátartozott. Mindennek megfelelően a hely egészében is inkább szanatórium volt, mint kórház.

Az irányzat felvilágosult látásmódját jellemezte, hogy az akkor „szent betegség”-nek nevezett epilepsziát sem démonok ártó hatásának tartották: az agy sajátos betegségének tekintették. Az egyéb, pszichés vagy mentális betegségeket szintén másképp kezelték, mint az elődeik. Azok ugyanis inkább büntették a mentális betegségekkel küszködőket, és sötét, börtönszerű kamrákba zárták őket. Hippokratész és tanítványai azonban zeneterápiával, nyugtatószerekkel (többek közt borral) és tornával kezelték a betegeiket.

A Kosz szigetén lévő Aszklépion mai képe is jól mutatja, hogy az ókori szanatóriumok-kórházak levegős, sok szabad teret kínáló elrendezéssel épültek. (Kép)

A gyógyító szentély híre gyorsan elterjedt, és a világ minden részéről érkeztek oda betegek. A hálás paciensek azután adományokkal segítették az intézményt, amelyet így folyamatosan bővítettek és újabb létesítményekkel gazdagítottak. A fizetni nem tudó betegek kezelését az adományokból biztosították. A szentély orvosaitól bárki kérhetett segítséget, azok senkit nem utasítottak el.

Ma az Aszklépion közelében, egy cipruserdőben modern konferencia központ működik, a Nemzetközi Hippokratész Intézet, ahol háromévente találkozót tart jó néhány orvos. Ezeken az összejöveteleken számos tudományos felfedezést, gyógyító módszert ismertetnek egymással, és ilyenkor arra is van lehetőség, hogy végzős orvosok az Aszklépion egyik teraszán tegyék le az esküjüket ünnepélyes keretek között.

Először csak a katonáknak

A Római Birodalomban kezdetben lassan terjedtek a görög orvoslás eredményei. És bár itt is jelentős szerepe volt a testedzésnek, a gyógyításban jó ideig inkább a mágiához folyamodtak. Augustus császár (i.e. 63-i.sz. 14.) uralkodása azonban több területen, így az orvoslásban is jelentős korszerűsödést hozott. Ekkor épültek meg a világ első jelentős kórházai, a valetudinariák. Ezeket azonban elsősorban a katonák, kisebb részben rabszolgák számára hozták létre, a közegészségügyben tehát nem volt szerepük.

A kórházakat és gyengélkedőket a Birodalom határain, a helyőrségek területein állították fel, azonos rendszer szerint. A megbetegedett katonák számára sátrakból alakítottak ki gondosan megtervezett betegszobákat. Ezek mellett kőből és fából készített tárolókat is építettek, az orvosi eszközök és a gyógyszerek elhelyezésére. Ezek voltak a későbbi kórházi gyógyszertárak ősei.

Az orvostudomány további megerősödéséhez és az orvoslás kiszélesítéséhez a görög származású, de később Rómában élő Claudius Galenus (129-kb. 216), görögösen Galénosz járult hozzá a legerőteljesebben. Ő korának legismertebb és legképzettebb orvosa volt, aki több orvosi tudományág kialakulását és fejlődését is elősegítette. Egyebek közt az anatómia, a fiziológia és a neurológia tudósa is volt. Az általa megalapozott orvosi tudás mellett még Pedaniosz Dioszkoridész (40-90) hatalmas gyógynövény-tára, az ókor legismertebb herbáriuma tette lehetővé, hogy később a római orvoslás és a kórházi gyógyítás egyre magasabb szintre emelkedjen. Mivel a gyógyszerészet akkor még nem létezett, az orvosok kizárólag a különböző ásványok és növények hatóanyagaival tudták kezelni a betegeiket, a tapasztalatokra hagyatkozva.

A kórházak ügyében Nagy Konstantin császár edictuma (rendelete) jelentett fontos lépés, i. sz. 335-ben. Ekkor már terjedt a kereszténység, amelynek legfőbb alapelve, a karitász (kegyesség) és az ehhez társuló irgalmasság értelemszerűen magában foglalta az elesettek és betegek intézményes ápolását. A rendelet a keresztény kórházak építését támogatta, a Bizánci Birodalom területén. Az első, ilyen kórházat éppen a császár anyja, Szent Heléna (Ilona) alapította még két évvel az edictum kiadása előtt, az akkor már Konstantinápolynak nevezett fővárosban.  

A rendelet felgyorsította a kórházépítést. Az újonnan épült intézményeknél összefonódtak az egészségügyi és a szociális feladatok, ezért ezek az ellátottak csoportjai szerint differenciálódtak (tehát még mindig nem a betegségek típusai alapján). Külön kórházaik illetve szállásaik voltak a szegényeknek: ezek voltak a ptokhotropheionok. Az időseket a gerokomeionban ápolták, az utazókat, idegeneket a xenodocheionban látták el. Az újszülötteket és az elhagyott gyerekeket a brephotropheionban gondozták, az árvák intézete az orphanotropheion volt. Az általános kórházat, ahol a gyengéket és betegeket ápolták, noszokomeionnak hívták.

Mindezeket jellemzően a valláshoz kötődő személyek támogatták. 369-ben például Nagy Szent Vazul alapított hasonló intézményt Kaiszareában. De a császárok is élen jártak: 370-ben Szent Basil császár hozott létre alapítványt Kappadókiában, hasonló célokkal.  A keleti kereszténység később, a két nagy egyház szétválása után is megtartotta a betegápolás és gondozás erős parancsát.

A Római Birodalom széthullása és a népvándorlás időszakában azonban a világnak ezen a felén háttérbe szorultak az ilyen törekvések, és a kórházak építése nagyjából a 13-dik századik háttérbe szorult. Ebben az időszakban a muszlim világ vált az orvostudomány központjává: ott őrizték meg, mentették át és fejlesztették tovább az ókori tudomány és kultúra írásos emlékeit, hogy majd az ez után megszülető Európa ismét hasznosítani tudja ezeket.   

A hatalmas területeket összefogó iszlám területek orvosi tudománya jelentősen hozzájárult a modern nyugati orvoslás alapjaihoz. Itt kezdődött meg az orvoslás és a gyógyszerészet szétválása is, ami azt jelentette, hogy a patikák kiköltöztek a kórházakból, és a gyógyszerészek önálló, magántulajdonú boltokat működtettek a városokban már i.sz. 80-tól. (Ennek gyakorlata Európában majd 1140-ben jelenik meg.)

Egyedül a teveháton közlekedő, mozgó kórházak ötlete volt az, amelyet csak kis részben vettek át az araboktól. Ebből Európában csupán a mozgó patikák gyakorlata valósult meg, az orvosok szervezett utaztatásai és a tevék egyaránt elmaradtak a modellből. Ezzel együtt az arab orvoslás legkiemelkedőbb alakjai – mint például Avicenna, Rhazes, Abulkasis vagy Averroës – a 18-dik századig meghatározták az európai orvosképzés tananyagát és rendszerét. Tőlük rengeteg tudást vettek át a gyógyításban, amelynek köszönhetően az európai orvoslás be tudta hozni azt az átmeneti lemaradást, amelyet a Nyugat-római Birodalom összeomlása után át kellett élnie.

Lévai Júlia