Mióta úszunk és hogyan?

Szeretünk úszni nyáron a folyókban, tavakban, a strandok medencéiben, és sokak kedvelt sportja is az úszás, amit előszeretettel űznek heti rendszerességgel. De vajon mióta úszik az ember tudatosan és meghatározott, kidolgozott rendszerű mozdulatokkal?

Az úszás és a háborúzás

Egy ironikus mondás szerint a társadalmat kizárólag akkor érdekli bármiféle technika, ha azt valamilyen módon fel lehet használni a hadi tevékenységekben. Ez persze túlzás, de azért van benne igazság. Ha megnézzük az úszás történetét, azt látjuk, hogy a sportág kidolgozásában bizony tényleg nagy szerepük volt az emberek háborús céljainak.Igaz, az ókori civilizációkban eredendően a fürdőzés kultúrájával függött össze az úszás népszerűsége, de tény, hogy a fejlődését, illetve az általánossá válását a háborúzások tették lehetővé.

Az i. e. 3-dik században például a kínai császári flottában a kiképzésnek kötelezően előírt része volt az úszásoktatás, és ezt a japánok is átvették. Ezután mindkét népnél rendszeresekké váltak az úszóversenyek is. Emellett a sokat háborúzó egyiptomiak és asszírok katonái is tudtak úszni, sőt ők már a váltott karú úszásmódot is ismerték, ami akkor még nem volt általános. Az ókori népek közül még a föniciaiakat szokták úgy emlegetni, mint kiváló úszókat. Általában véve természetes volt, hogy a tengerek közelében élők tudtak úszni.

A mellúszást sokáig felfüggesztéssel tanították, ami a félőseknek könnyebbé tette a tanulást ugyan, ugyanakkor a diákok nem gyakorolták be tanulás közben az egyensúlyozást, amit aztán heveder nélkül kellett megtanuljanak.

Az úszás mint a műveltség része

Az ókori görögöknél az úszni tudás az írás-olvasással együtt az alapműveltség részét képezte. Szolón rendeletet is adott ki arról (i. e. 594-ben), hogy minden gyermek számára kötelező az írás és az úszás elsajátítása. A gyerekek számára felfújható bőrtömlőket is készítettek, hogy óvják őket a fulladástól. Olyan ember, aki nem tanult meg úszni, közéleti szerepet sem vállalhatott.

Itt is külön érdekesség, hogy – mint azt egy váza képei is tanúsítják – a görögök is rátaláltak a váltott karú, később gyorsúszásnak nevezett úszásnemre. További érdekesség, hogy amikor azután megjelentek náluk az olimpiai játékok, az úszást mégsem vették be a versenyszámok közé. Hogy miért, azt nem lehet tudni, talán mert annyira hétköznapi tevékenységnek tartották, amire bárki képes.

A görög kultúrát sok mindenben követő rómaiaknál szintén szerves része volt a műveltségnek az úszás, ám itt is meglehetősen nagy szerepet kapott a hadviselésben, hiszen a birodalom terjeszkedése során a katonáknak sok esetben kellett vizen átkelniük. Igaz, még így is sok halálos áldozatot szedtek a zúgó vagy jeges folyók, hogy a római katonák többsége kiválóan tudott úszni. Olyannyira, hogy ők már az oldalúszást a hátúszást is ismerték.

Ma már a tudomány is segíti a gyorsúszást. Ahogy a repülésnél, úgy az úszásnál is a közegellenállás sokféle kiszámításával tudják beállítani, hogy melyik mozdulat a leghatékonyabb.

Mi történt a kereszténység elterjedésekor?

Később a Biblia is úgy beszélt az úszásról, mint olyan tudásról, amelyet sokan birtokolnak. Amikor például Pál apostolt több keresztény fogollyal együtt Itáliába akartak átszállítani a rómaiak, s egy Julius nevű századosnak adták át őket, a viharos tengeren többször is nagy veszélybe kerültek. Míg végül már akkora volt a veszély, hogy a római katonák a foglyok megölésével akarták könnyebbé tenni a hajóikat. Ekkor Pál, de maga a római százados is meg akarta menteni az embereket. Az Apostolok Cselekedetei című rész leírása szerint (27:41-43) ez történt velük:

„Mikor azonban a földnyelvhez értek, ráfuttatták a hajót, amelynek orra befúródva ott maradt mozdulatlanul, hátsó része pedig a hullámveréstől kezdett szakadozni. A katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valaki kiúszva elmeneküljön. De a százados meg akarta menteni Pált, visszatartotta őket elhatározásuktól, és megparancsolta, hogy akik úszni tudnak, azok ugorjanak először a tengerbe, és meneküljenek a szárazföldre, azután a többiek pedig, ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. Így történt, hogy mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre.”

Sajnos azonban a kereszténység elterjedésével együtt a katolikus egyház prüdériája, a testtől való viszolygása is gyorsan terjedt. És mivel az egyház akkoriban nem vált el az államtól, a katolikusok elérték, hogy mind általában a fürdés, mind pedig az úszás kultúráját jelentősen háttérbe szorítsák a keresztény országokban. Jó néhány helyen törvényekkel is tiltották, és megbüntették azt, aki mások szeme előtt fürdeni vagy úszni merészelt. Majd csak a lovagkorban válik újra fontosabbá az úszás, mint az egészséges ember tudásának része, a vadászat és lovaglás mellett a harmadik legfőbb erényként.

A felvilágosodás és a tudományosság érvei

A felvilágosodás természetesen ezen a téren is gyökeres változásokat hozott. A tudósok mellett jó néhány orvos és pedagógus emelte ki az úszás fontosságát és nélkülözhetetlenségét az emberek életében. Ekkor már valamelyest bizonyítani is tudták, hogy az úszás rendkívül hasznos az ember számára, hiszen a testünk könnyebbé válik a vízben, így sokkal kisebb teher nehezedik az izmainkra és az ízületeinkre, s emellett a légzésünknek, a vérkeringésünknek is jót tesz, hogy egyenletes, ritmikus mozgással haladunk előre a vízben.

Elsősorban német területeken vált gyakorlattá az iskolai úszásoktatás. A németek már több helyen uszodákat is építettek, hogy a gyerekek ne legyenek kiszolgáltatva az időjárásnak, ha úszni akarnak.

Franciaországba ismét a hadviselés tette fontossá az úszást, mégpedig Napóleon döntött úgy, hogy legyen a képzés része. A katonáknak teljes menetfelszereléssel, puskával a kezükben kellett gyakorolniuk ezt a tevékenységet, és ennek módszere hamarosan egész Európában elterjedt.

A pillangóúszás születése egy véletlennek is köszönhető – mára az egyik legszebb, leglátványosabb úszásnemmé vált.

Honnan érkeztek a különféle úszásnemek?

A mellúszás egy formája a Kutya-szigetről származott, az ott élő őslakosoktól tanulta el egy angol kalandor, John Trudgeon azt a technikát, amelynek lényege, hogy az úszó mindkét karját a víz felett lendítette előre, vagyis a hátrahúzás után ferdén a levegőbe lökte a karját. Ettől a karmunka lényegesen hatásosabb lett, ugyanakkor a teste ferdén belógott a vízbe, amivel növelte a víz ellenállását, vagyis gyakorlatilag minden egyes tempónál lefékeztette magát a vízzel. Bizonyára nagyon erős karizmokkal rendelkezett, mert ennek ellenére több bajnokságot is meg tudott nyerni ezzel az 1860-70-es években. Az azonban hamar világossá vált, hogy ezt a fajta mellúszást nem érdemes általánossá tenni.

A mai gyorsúszás elődjét az ausztrál Alex Wickham dolgozta ki, 1898-ban. Ő a Polinéz-szigetvilág törzseinek úszásmódját tanulmányozta, és ennek alapján jött rá arra, hogy a váltott karú tempózás és a meghatározott módon hullámzó testmozgás hogyan viszi előre az embert a legnagyobb hatásfokkal.

A hátúszást szintén egy ausztrál sportoló, Arthur Cavill fejlesztette ki, de ő ekkor még nem váltott kartempóval, hanem egyszerre hátrahúzott karokkal úszott, ami egyébként gyógyúszásként kiváló, hiszen kitűnően kilazítja a gerinc melletti izmokat, de aktívabb sportoláshoz vagy versenyzéshez semmiképp sem ez a leghatékonyabb. Ezt az úszásnemet azután 1912-ben az amerikai Harry Hebner fejlesztette tovább, az ő munkája nyomán úsznak ma a hátúszók váltott karral és ollózó lábbal.

Az egyik leglátványosabb és legkedveltebb úszásnem, a pillangózás egyszerre köszönhető a véletlennek és egy úszó különösen fejlett érzékenységének, kreativitásának. A német Erich Rademacher egy verseny alkalmával mellúszásban indult, és a cél előtt igen szoros küzdelembe került egy társával. Látszott, hogy ha ugyanúgy tempóznak tovább, egyszerre fognak hozzáérni a falhoz. Hogy mégis megelőzze a másikat, nem tudott mást kitalálni, minthogy az utolsó benyúlásnál hirtelen nagyobb lendületet vett, hogy kiemelkedjen a vízből, és ezzel a lendülettel szinte ráugrott a falra, amivel meg is nyerte a versenyt.

Bizonyára a mozdulattól elnyert siker inspirálta arra, hogy elgondolkozzon rajta: vajon nem lehetne-e önálló úszásnemet is kreálni ebből a technikával. Természetesen lehetett, és bár a pillangózás még sokáig úgy kötődött a mellúszáshoz, hogy ugyanazzal a lábmunkával pillangóztak, 1936-ban egy Higgins nevű úszó a delfinektől ellesett mozdulattal korszerűsítette a stílust: páros lábmozgással lökte fel magát a vízből. Ettől kezdve ez a technika terjedt el, és amikor a FINA 1952-ben hivatalos úszásnemként ismerte el a pillangót, a normát már ez a lábtechnika jelentette.

A mellúszásban egyébként később egy ideig az ún. magyar stílus jelentette a leggyorsabb technikát. Ez Gräfl Ödön nevéhez fűződik, aki elhagyta a haladásban zavarónak értékelt békatempót. A magyar úszók ettől kezdve inkább a karjukra edzettek, vagyis erőteljesebb karmunkával úsztak, a lábukat pedig csak egyensúlyozásra használták. Az első újkori olimpia kétszeres bajnoka, Hajós Alfréd is ezzel a technikával úszott, majd Halmay Zoltán is ugyanezzel szerzett meg két olimpiai győzelmet is 1904-ben, St. Louis-ban.

Ma már az úszás sokak számára fontos mozgást jelent, de az, hogy mennyien úszhatnak, azon is múlik, hogy hány uszoda épül az úszni vágyók számára. Noha vannak már uszodáink bőven, de még mindig nincs ahhoz elég, hogy az úszás valóban bárki számára elérhető legyen.

Lévai Júlia