Mióta vannak manökenek?

Mivel a divatbemutatókon általában több nő vonul fel, mint férfi, sokan azt hiszik: a „manöken” kifejezés kizárólag nőkre vonatkozhat. Ha tehát férfiak mutatnak be ruhákat a páston, akkor azokra mindenképp egy másik megnevezést kell használnunk. Ez azonban tévedés. Igaz, léteznek külön megnevezések a férfi ruha-bemutatókra, mint például a „modell” vagy a „dressman”, ők azonban a foglalkozásukat illetően ettől még ugyanúgy manökenek.

Mini emberkéket a vásárlók otthonába

A 18-dik században a ruhakészítés terén is felgyorsult az iparosodás, jellemzővé vált a tömegtermelés. A cégek, ruhaszalonok számára elemi érdekké vált, hogy minél ötletesebb módon reklámozzák az új termékeiket. Különösen, ha ezekkel a divatot is befolyásolni akarták. A levegőben tehát már ott volt annak gondolata, hogy valamilyen módon jó lenne a nagyobb nyilvánosság előtt is felvonultatni az új ötleteket, típusokat, modelleket.

Csakhogy abban a korban még megvetendő szemérmetlenségnek, magamutogatásnak számított volna, ha élő személyek, pláne nők mutatják be az újdonságokat. Márpedig a divatjelenségek elsősorban a női ruhákhoz kapcsolódtak, így bármiféle formát is találnak ki a bemutatáshoz, abban nyilván a nők játszották volna a főszerepet (ahogy az később valóban meg is történt).

Charles Frederick Worth felesége, Marie Augustine Worth, akit a világ első az első manökenjeként tartanak számon. A személye azért is érdekes, mert ő volt az, aki a megszabadította a nőket az elviselhetetlenül kényelmetlen krinolin nevű ruhadarabtól, azzal, hogy teljesen átalakította. Először csak a szoknya hátsó részére tette a kontúrt eltúlzó merevítést, majd végül teljesen elhagyta az abroncsot, és egyenes vonalú szoknyákat mutatott be. Ezzel úgy tudott sikert aratni, hogy közben elkerülte a maradiakkal való összeütközéseket, vagyis a botrányt, és így végül elfogadottá tette a normális ruhadarabokat.

Az uralkodó tiltások alapján azonban a bemutatás formái közé még semmiképp sem vehették be a divatbemutatókat: a gyártóknak és a kereskedőknek meg kellett maradniuk a zártabb megoldások mellett, és azokon belül kellett új ötletekkel előállniuk. Ilyen ötlet volt az is, hogy lépjenek túl a plakátok kétdimenziós lehetőségein, és nyissanak a kézzelfoghatóbb látvány – ma úgy mondanánk: a 3D – felé. Amit pedig a legkönnyebben miniatürizált emberkékkel, bábúkkal lehet megoldani.

Elsőként, 1797-ben Franciaországban indították útnak azokat a csomagokat, amelyekben a potenciális vásárlók egy-egy babát kaptak a legújabb ruhakölteményekbe öltöztetve. Ekkortól vált bevett gyakorlattá, hogy a ruhaszalonok rendszeresen küldtek „kis emberkék”-et az általuk reklámozott ruhákkal, elsősorban a törzsvásárlóiknak. A babákat akkor „petit homme”-nak (pöti omm) hívták, ami mellé a szokás terjedésével hamarosan bekerült a flamand megfelelője, a mannequin is, ami szóban „manikin”-nek hangzott. És mivel ez egyszerűbb volt a franciánál, valószínűleg ezért terjedt el végül ez a babák elnevezéseként. Később pedig, amikor már élő embereket öltöztettek fel a divat formálói a modelljeikbe, magától adódott, hogy rájuk is ugyanezt a kifejezést használják.

Egy párizsi divatház és az első hús-vér manökenek

A 19-dik század közepére megtört a jég, és megjelentek a divatbemutatók, amelyeken már hús-vér manökenek mutatták be a ruhákat. Ráadásul nemcsak az olyanokat, amelyeket bárki fölvehetett, akár a hétköznapokra, akár a kiemelt alkalmakra, hanem azokat is, amelyek inkább a művészi fantázia lehetőségeit mutatták be.

Ez utóbbi kapcsán született meg az „haute couture” (kiejtése: ot kutyür) fogalma is, amely szó szerinti fordításban „magas szabászat”. A gyakorlatban azok a magas színvonalon elkészített, exkluzív, egyedi divatdarabok tartoznak ide, amelyeket mintegy műalkotásokként mutatnak be a közönségnek, és a manökenen kívül legfeljebb különleges helyzetekben szokták felvenni kiemelt személyek. Az haute couture védjegynek számít, amelyet Franciaországon kívül csak bizonyos feltételeknek megfelelő divatházak használhatnak.

A híres párizsi Worth Divatháztól Erzsébet magyar királyné (közismert nevén: Sissi) is vásárolt ruhákat. Franz Xaver Winterhalter egy Worth által tervezett estélyi ruhát visel.

Mind a nyilvános, show jellegű divatbemutató, mint a manökenek alkalmazása és az haute couture „találmánya” is egy angol származású divattervező, Charles Frederick Worth (1825 -1895) nevéhez fűződik. A divattervező Párizsban alapította meg a Worth Divatházat, amely azután kiemelkedő szerepet töltött be az amúgy is fölemelkedőben lévő francia divatiparban.

Worth kreatív, újító hajlamú ember volt, aki minden téren újfajta megközelítésekkel élt, például sokféle szövetet, színvilágot kínált, és a szabásmintákon is sokat változtatott. Tervrajzai nemzetközi szinten is sikeresek voltak. Emellett az ügyfél és a ruha gyártója közötti kapcsolat dinamikáját is megváltoztatta: szalonjában rendszeresek voltak a hosszas beszélgetések, eszmecserék, az öltözködés fontosságáról v agy az egyes stílusok érdekességeiről.

Szalonja hamarosan fontos társadalmi találkozóponttá is vált, és az alkalmazottak létszáma a kezdeti 50 főről hamarosan több mint 1200-ra nőtt. Ennek köszönhetően lett szüksége manökenekre.

Az ötletet egy jellemző vásárlási helyzet is megerősítette. A vevő meg akarta nézni, hogy miképp fest az általa kiválasztott kendő egy hozzá hasonló nő vállán. Ezért megkérte az eladónőt, hogy terítse magára, és tegyen benne néhány lépés, hadd legyen életszerű a viselése. És mivel a rögtönzött bemutató sikeresnek bizonyult – a vevő megvásárolta a kendőt –, innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy a cég vezetése eldöntse: a jövőben nemcsak a boltokban, a pultok mellett mutatják be, hogy milyen egy-egy ruhadarab, hanem egy külön erre a célra megszervezett rendezvényen is. Amelyre nemcsak azt az egy vevőt hívják el, aki éppen betévedt a boltjukba, hanem mindazokat, akik általában is érdeklődnek a ruhák iránt, és szeretik tudni, hogy mik az újdonságok a divat területén.

A Worth Divatház tehát hamarosan megszervezte az első divatbemutatókat, és azokhoz olyan manökeneket szerződtetett, akik egyúttal a hivatásuknak is tekintették, hogy minden szempontból profi módon mutassanak be egy-egy modellt. Ez azt jelenti, hogy tudatosan készültek fel a szereplésre. Hosszasan gyakorolták, hogy milyen járás illik a saját egyéniségükhöz és egyúttal a ruha karakteréhez, melyik a legmegfelelőbb tempó ahhoz, hogy a nézők jól felmérjék a ruha esését és egyéb tulajdonságát; hogyan tartsák a karjukat, fejüket, milyen legyen a mosolyuk, az arckifejezésük, és így tovább.

A manökenség rövid idő alatt valóban önálló szakmává is vált. Worth csak nőket alkalmazott, és a szolgáltatást a maneken babák nyomán Madame Mannequin néven vezette be, ami hozzájárult ahhoz, hogy az elnevezés hosszú ideig a nőkhöz kapcsolódjon. Az első manöken pedig a felesége, Marie Augustine Worth volt.

A későbbiekben a férfi divat is egyre inkább kitört a megszokott klisékből, és nagyjából a huszadik század közepére evidenciává vált, hogy a divatbemutatókon a férfiaknak is ugyanúgy ott a helyük. Különösen, hogy a manöken szakma néhány vonatkozásában erősen közelített a színészihez, és a művelői egyre gyakrabban váltak szinte ugyanolyan sztárokká, mint a filmek szereplői. Így eléggé méltánytalan lett volna, ha ebből a férfiak kimaradnak.

Érdekesség, hogy a divatbemutatók színházi jellegének kialakításában, a szereplők fellépésének dramatizálásában egy varrónőnek, Lucy Christina Duff Gordonnak volt úttörő szerepe. Ő 1911-ben nyitotta meg párizsi szalonját, amelyben komoly képzésekkel készítette fel a manökenjeit arra, hogy a páston a legkülönfélébb módon dramatizálják a megjelenésüket. Ennek hatására az 1920-as években kifejezetten művészi elemeket is bevittek a divatbemutatókba, amelyeknél a tánc, a zene és a dekoráció is nagy szerepet játszott. Később pedig a fénytechnika is hangsúlyossá vált.

A II. világháború után, a fogyasztói társadalom megerősödésével a manökenkedés, mint hivatás mindkét nem körében polgárjogot nyert. És mivel a divat nem ismer határokat, a hatvanas évekre mind a divatbemutatók, mind a manökenkedés gyakorlata az ezen a téren viszonylag zárt Magyarországra is megérkezett. Hogy kik voltak a leghíresebb magyar manökenek, ahhoz a Wikipedia szócikkében is találsz egy listát.

Történetükhöz hozzátartozik, hogy az ún. szocialista erkölcs szelleme ugyanúgy beleszólt a manökenkedés, emellett a fotómodellkedés nyílt vállalásába, ahogyan azt a régebbi századokban a katolikus regulák is tették. A különbség csupán az volt, hogy a gyakorlatban nem tiltották, hogy valaki manökenként keresse a kenyerét, de azt igen, hogy ezt hivatalosan is elmondhassa magáról. Ezért azokat, akiket a különböző gyárakban tényszerűen manökenekként alkalmaztak, szabászként vagy vasalónőkként jelentettek be, mert a szocialista állam nem ismerte el a hivatalos manöken státuszt.

Kádár János a Habselyem Kötöttárugyár divatbemutatóján figyel. Eredeti fotó: Manek Attila

Ezt az álságos rendszert később az tüntette el, hogy Aszalós Károly és Baross Imre, az Állami Artistaképző Intézet igazgatói 1974-től együtt elindítottak egy manökenképző iskolát.  A tanfolyamokon sminkelést, dzsesszbalettet, színészmesterséget és színpadi mozgást is tanítottak neves koreográfusok bevonásával. (Emellett a manökenek nyelveket is tanultak.) Akik itt szakképzést kaptak, egyúttal működési engedélyhez is hozzájutottak, és ezzel már a cégek alkalmazhatták őket manökenként. (Forrás: Szablyár Eszter: Kifutó modellek, Népszabadság, 2009.02.02.) A további akadékoskodás aztán csak megszűnt, hiszen a magyar manökenek az olyan jelentős magyar cégek jó hírét vitték el a nagyvilágba, mint amilyen a Rotschild Szalon, a Kék Duna, a Budapest Szalon, illetve a Magyar Divatintézet és az Okisz Labor is volt.

Lévai Júlia