Mozgólépcsők

Miután a 19-dik század végén megszokottá vált a lift, az emberek már mozgó járdákról és lépcsőkről álmodoztak. Nem csoda, hogy hamar megszületett a mozgólépcső is, amely ma már hétköznapi látvány a metrókban, a repülőtereken vagy a nagyobb áruházakban.

Ez a ló itt egy mozgólépcső

A mai szerkezetű – tehát kiugró lépcsőfokokból álló – mozgólépcső tervét egy Nathan Ames nevű mérnök már 1859-ben szabadalmaztatta, Revolving Stairs ("feltöltődő lépcsők") néven. Ennek kivitelezéséhez azonban akkor még több részletmegoldás is hiányzott, így a felépítéséig nem jutottak el. Nem sokkal később, 1892-ben újabb ötlet érkezett az USA szabadalmi hivatalába, ezúttal Jesse Wilford Renótól (1861–1947).

Így „lovagoltak” az emberek a New Yorki-i vidámparkban, a Reno tervezte mozgólépcsőn.

Reno találmányát nem akármilyen helyen avatták fel: 1896-ban New York-ban, a Coney Islanden lévő vidámpark látogatói ülhettek fel a „lejtős mozgólépcső”-re. A szerkezet ugyanis inkább egy lóra hasonlított (ld. az első képen). Az akkor már erős Otis Elevator Company pedig annak ellenére megvásárolta a szabadalmat, hogy azon még nyilvánvalóan sokat kellett dolgozni a tömeges bevezetése érdekében.

Legyen inkább szalag

Reno találmányának továbbfejlesztése során addig jutottak el, hogy a mozgólépcsőből egy ferde szögben mozgatott, végtelenített szalag lett, amelynek dőlésszöge azonban az emberi lábra nem épp a legalkalmasabb pozíciót kényszerítette rá, hiszen a ferde lábfej-tartás erősen megterheli az Achilles-ínt.

Ilyen volt Reno áruházakban és pályaudvarokon használt futószalagja, amely azonban próbára tette a kissé kényesebb utasok lábszárait.

Ám mivel Reno gépezete így is óránként négyezer embert tudott szállítani, az egykori vidámparki mutatványból hamar népszerű kényelmi eszköz lett az áruházakban és a tömegközlekedésben. 1900-ban a New York-i magasvasút pályaudvarain már nagy kapacitású futószalagok működtek, amelyekre ráállva az utasok plüssbevonatú korlátokba kapaszkodhattak.

Nem volt könnyű megoldani, hogy a végpontokon elhelyezett, két hatalmas kerék fordulásakor mi történjék a szalagra szerelt lépcsőfokokkal, hiszen ha azokat a szokásos módon, alsó támasszal rögzítenék, akkor az ívelt résznél egyszerűen letörnének az alapjukról. A problémát végül George A. Wheeler oldotta meg – a korszerűsített mozgólépcső formáját végül mégsem az ő nevéhez szokták kötni.

Wheeler Nathan Ames ősmodelljéhez nyúlt vissza, amelyen lépcsőfokok gyanánt rovátkolt falécecskék voltak, amelyek helyett valahogyan valódi lépcsőfokokat kellett volna beilleszteni. Wheeler végül arra az egyszerű megoldásra jött rá, hogy az egyes lépcsőfokokat nem egyetlen tömbből kell előállítani, hanem függőleges lemezekből, hogy így, a lemezek fésűs elrendezése révén azok a kerékhez érve egymásba csúszhassanak.

Öt hónappal Reno szabadalma után Wheeler 1892-ben le is védette az Inclined Elevator nevű találmányát, amelyet ugyanakkor pénzügyi okok miatt el kellett adnia. Így került a szabadalom 1898-ban Charles Seeberger tulajdonába, aki azután az Otisnál már végig is tudta vinni a gyártását. Ekkor kerültek be a biztonságot jelentő, a lépcsővel párhuzamosan futó gumiszalag-kapaszkodók is a szerkezetbe.

A Seeberger-Otis partnerség pedig már elvihette a mozgólépcsőt az 1900-as Párizsi Világkiállításra , ahol első díjat nyert. A szabadalmi jog 1910-ben teljes egészében az Otis-é lett.

Az emberek hamar megszokták a mozgólépcsőt, pedig az cseppet sem számított veszélytelen szerkezetnek. Az oldalfalakon még korlátok voltak, amelynek réseibe gyakran beakadt az emberek, főként a gyerekek ruhája, de az egymás alá futó lépcsők fémlapjai a lelépők megoldatlanságai miatt szintén bekaptak egy-egy cipőorrot. Az áruházakban hosszú ideig kiképzett segítők álltak a szalagok aljánál és tetejénél, hogy elkerüljék a nagyobb bajokat és eséseket. A mozgólépcsők továbbfinomításával azonban végül ezek a gondok megoldódtak, és ma már a mindenütt beépített, ékszerű, fésűs lelépőknél csak a nehezebben mozgó embereknek kell kiemelten figyelniük, miközben őket is segíti a lépcsőn kissé túlnyúló kapaszkodó.

Hol volt nálunk először mozgólépcső?

Az első budapesti mozgólépcső 1931-ben épült a Corvin Áruházban, amely egyéb különlegességeivel is a főváros egyik legforgalmasabb pontjává tette a Blaha Lujza teret. (A palotaszerű épületben vendéglő, kávéház, menetjegyiroda és gyorsfényképészet is volt, emellett divatbemutatókat és képzőművészeti kiállításokat is rendeztek, délutánonként pedig – természetesen élőben – szalonzenével szórakoztatták a vásárlókat.) Az áruház azonban a háború során kiégett, így az a mozgólépcső már nincs meg.

Corvin Áruház - Magyarország legnagyobb és legszebb áruháza

A következő mozgólépcső szabadtéren épült: 1956-ban az Úttörővasút hűvösvölgyi végállomását és a BKV végállomását kötötték így össze. A Ganz-MÁVAG építette, alapvetően kísérleti céllal: így szereztek tapasztalatokat a budapesti metróállomásokhoz tervezett mozgólépcsőkhöz. A műszaki átadás és a próbaüzem után már másnaptól (1956. május 25-től) utasok is használhatták az úttörővasutas gyerekek felügyeletével.

Ez a mozgólépcső 1973-ig működött.
Később, a háború során tönkrement Sikló újjáépítésének tervei között fölvetődött, hogy esetleg egy hosszú mozgólépcsőt építsenek a helyére, de szerencsére ezt elvetették. Így a következő mozgólépcsőt a 2-es metró első szakaszának átadásakor (1970) kezdték használni a Budapesten közlekedők.

A leghosszabb, a legrövidebb és a legkeskenyebb

A leghosszabb, metróba épített mozgólépcső a moszkvai Arbatszko-Pokrovszkája vonal egyik megállójában található. Itt több 126,8 méter hosszú mozgólépcső is működik, amelyeken majdnem három percig tart az út. A metróhálózat 1931-ben kezdték építeni. Háború esetére mély óvóhelyeket is létrehoztak bennük, ezért volt szükség a hosszú lépcsőkre is.

Ez a csiga-mozgólépcső nemcsak a gyakorlati hasznot hajt, hanem esztétikai élményt is nyújt – szinte műalkotás.

A legrövidebb mozgólépcsőnek ennél sokkal egyszerűbb a története: szebb megoldás volt, mint közönséges lépcsőket alkalmazni. A japán Kawasakiban lévő Okadaya Mores bevásárlóközpontban egy 83 centiméter hosszú és csupán 5 lépcsőfokból álló mozgólépcső oldja fel két, elkülönülő rész szintkülönbségét. Néhány pályaudvaron viszont nagyon keskeny, egyszemélyes mozgólépcső is működik – talán hogy így figyelmeztesse az utasokat az elhízás elkerülésének hasznaira.

És a legizgalmasabbak: a kanyarodók

A kanyarodó és csigalépcső formájú mozgólépcsők már kétségtelenül a luxus kategóriájába tartoznak, de semmiképp sem haszontalanok. Szépségük, eleganciájuk különleges élménnyé teszi a használatukat. Egyebek közt a szingapúri Wheelock Place, a szaúdi Jeddah Hilton, a japán Landmark Tower, a Hong Kong-i Times Square bevásárlóközpont, a Las Vegas-i The Forum Shops at Caesars vagy a San Francisco Centre látogatói élhetik át, hogy szinte úsznak a levegőben kanyargó szállítószalagon.

Lévai Júlia