Nem is némák a halak?

Néma, mint a hal – mondjuk azokra, akik egy szót sem szólnak. A hasonlatunk azonban nem tökéletes, mert, mint kiderült, a víz alatt nagyon is hangosak a halak. Minderre egy olyan helyzetben jöttek rá a kutatók, amikor egész másra kerestek megoldást.

Mi közük a tengeralattjáróknak a halak hangjaihoz?

1942 tavaszán kiéleződött a helyzet a náci Németország és az USA között, amelynek következtében egyre gyakrabban jelentek meg német tengeralattjárók az Atlanti-óceán partvidékén. Ezért az amerikai hadsereg technikusai mikrofonokat helyeztek el a víz alatt a partok előtt cirkáló német tengeralattjárók felderítésére. A legtöbb mikrofont a Chesapeake-öböl bejáratánál tették le. Ez az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb kiterjedésű torkolatvidéke, Maryland és Virginia államok között. A mintegy 300 kilométer hosszan elnyúló öbölbe több mint 150 folyó és patak torkollik.

A jóval New York alatt lévő, Virginia állambeli Chesapeake-öböl volt a színhelye annak a haditengerészeti akciónak, amely elvezette a biológusokat a halak hangkiadási képességének felfedezéséhez.

Az érzékeny mikrofonokat a tengerben terjedő géphangok érzékelésére fejlesztették ki. A cél az volt, hogy a mikrofonok jelezzék, ha elúszik felettük egy tengeralattjáró, amelynek hangja a felszín fölött emberi füllel egyáltalán nem hallható. Már csak azért sem, mert bár a német tengeralattjárókat, az U-Bootokat a víz felett a hangos dízelmotorokkal hajtották, a víz alatt azonban ezekhez nem volt elég oxigén, ezért a halkabb villanymotorokra váltottak át. A fenékre helyezett mikrofonok azonban ezek halk hangját is érzékelték, és azonnal jelezték a parti megfigyelő állomásoknak. Az öbölben azonban hiába figyelték a technikusok a műszereket: a tenger alatti mikrofonok hosszasan nem jeleztek semmit.

Egy nap ajtán mégis érkeztek jelzések, és a megfigyelőállomáson azonnal elrendelték a riadókészültséget. Fegyveresek figyelték, hogy mikor bukkannak fel tengeralattjárók az öbölben, ám semmi ilyesmi nem történt, miközben éjfélre a jelzések is megszűntek. Ekkor a haditengerészeti búvárokat küldött a mélybe, de ők sem találtak semmit. Másnap megismétlődött ugyanez a helyzet: napközben a mikrofonok folyamatosan jelezték a hangokat, és éjfélre ezek ugyanúgy abbamaradtak. Ugyanez történt olyankor is, amikor ún. akusztikus aknákat helyeztek el a víz alá, amelyek ugyancsak a víz alatti hangokra reagáltak, és elvileg a felettük elúszó tengeralattjárókat kellett felrobbantaniuk. Ám ezek nem egyszer olyankor is felrobbantak, amikor szintén semmiféle hajó nem járt arra.

Mind több helyen vált egyértelművé, hogy a hangok nem emberi tevékenységből származnak, ezért logikusan gondoltak arra, hogy valószínűleg a természetből erednek. Ekkor biológusokat hívtak segítségül, és azok rá is jöttek a rejtélyre: mivel a tavaszi időpontban az öbölben igen nagy számban gyűlnek össze íváshoz bizonyos halak, a mikrofonok csakis az általuk keltett hangokat érzékelhették. Ezután a halak vizsgálatai be is bizonyították a feltételezéseiket: kiderült, hogy a csikóhalak közé tartozó, később dobos halaknak elnevezett élőlények valóban erős hangokat adnak ki. Ám ezt nem hangszálakkal teszik, mint például az emlősök, hanem az úszóhólyagjukkal. A halak gyors egymásutánban többször is úgy húzzák össze a hólyagjukat, hogy attól kopogtató hang keletkezik. Ettől kezdve biológusok tucatjai kezdték vizsgálni a halak hangkiadási módszereit, és hamarosan beigazolódott, hogy a halak igen sok faja használja ehhez hasonlóan az úszóhólyagját hangkiadásra.

A kétszínű papagájhal a foglebenyeivel „muzsikál”.

Az úszóhólyag, mint hangszer

Az ördöghal szintén az úszóhólyagjával ad ki hangot. Ő az izmaival rezegteti a hólyagja falát, amitől a benne lévő gázmolekulák vibrálni kezdenek, és ez olyan búgássá áll össze, mintha egy hajókürt szólna. Közelről a búgás olyan erős, mint egy repülőgép légcsavarja.

A tengeri vörösbegy más technikával „énekel”: az ő hólyagján egy apró lyuk van, s a hal ezen áramoltatja a levegőt ki-be a hólyagizmaival, elképesztő gyorsasággal. A lyukon másodpercenként kétszázszor átzúgó levegőtől a hártya rezgésbe jön, a hólyag fala pedig felerősíti a hangot. Az európai íjhalnak ezzel szemben van egy kis ablaka a hólyagján, amely éppen a melluszonya alatt helyezkedik el. Neki nem kell mást tennie, csak rácsapnia erre az ablakocskára, amitől tompa, dobbanásszerű hang keletkezik körülötte.

Az árnyékhalak az óceán hegedűsei. Ők a koponyájuk és a gerincük közt feszülő izomszálaikat tudják úgy megrezegtetni, hogy zengő hangok keletkezzenek. A tüskéshalakat és a papagájhalakat azonban legfeljebb a kezdő hegedűsökhöz sorolhatnánk, hiszen ők olyan csikorgó és recsegő-ropogó hangokat adnak ki, amelyek hallatán sokan eltanácsolnák őket a zeneiskolából. Ezek a halak ugyanis a garatfogazatukkal, illetve a foglebenyeikkel adnak ki hangokat, amelyek meglehetősen kellemetlenek az emberi fülnek. Ugyanígy a már említett íjhal is átvált olykor a hólyagmuzsikáról a fogcsikorgatásra. Szerencsére azonban ezeket a zenéket az embernek, ha csak nem kényszerül éppen tengeralattjárók kilesésére, nem kell meghallgatnia. Ezért igazat kell adnunk a költő Christian Morgensternnek, aki mégis csak hangok nélkül képzelte el a halak énekét, és így örökítette azt meg A hal éji éneke című versében:

 ˉ
˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘
ˉ

Lévai Júlia