Paravánok Kínától Európáig

Shakespeare Hamlet, dán királyfi című darabjában található az egyik legismertebb paraván. A műben a főkamarás, Polonius azért bújik el egy térelválasztó fal mögé, hogy kihallgassa Hamlet és az anyja beszélgetését. A királyfi azonban azt hiszi: az apját meggyilkoló Claudius rejtőzött el ott, akin pedig ő mindenáron bosszút akar állni. Amikor tehát meghallja a neszezést a paraván mögül, előveszi a kardját, és a vékony falon át beledöfi a rejtőzködőbe, és így tévedésből Poloniust szúrja le.

A gyerekek a bábszínházban találkozhatnak paravánnal. Ott a paravánon vágott ablak maga a színpad. A kesztyűsbábok tehát a paraván felső részén jelennek meg, amely alsó része eltakarja a bábokat mozgató színészeket. Paravánok egészségügyi intézményekben is vannak, ahol elsősorban a vetkőzés-öltözés intimitását vagy a fekvőbetegek nyugalmát biztosítják. Általában ez a fajta szelíd, és kevésbé drámai szerep az, amely a kezdetektől végigkísérte a paravánok történetét. 

Nem csupán falak: műalkotások is

Az első paravánokat az ősi Kínában készítették, az írásos emlékek szerint az i. e. 4-dik században, a Han-dinasztia idején. Ugyanakkor valószínű, hogy ott már ennél korábban is használtak szobai térelválasztókat. Ezek egy része egy nagyobb táblából állt, de léteztek összecsukható, több táblás térelválasztók is, amelyeket könnyebben lehetett mozgatni, áthelyezni, aszerint, hogy hol volt rá szükség. A teázás szertartásaihoz például inkább az összecsukható paravánokat használták a résztvevők elkülönítéséhez.

Kína után Japánban jelentett önálló művészeti ágat a paravánfestés. Itt a 16-dik század elejétől a legnevesebb művészek keze alól kerültek ki a szebbnél szebb paravánok. A képen az egyik legkorábbi japán festmény, Kanó Hidejori Takao Felünézetből című műve látható. A művész a hétköznapi emberek életének jeleneteit festette rá a térelválasztóra. (Kép forrása)

Az első, összecsukható kínai paravánok fatáblákból készültek, amelyeket felületét nem sokáig hagyták kihasználatlanul: ezekre színes és változatos képek kerültek. A paravánokra természeti motívumokat, tájképeket ugyanúgy ráfestettek, mint mitológiai jeleneteket, vagy a társadalmi élet legkülönfélébb területeiről vett eseményeket. A paravánok így egyszerre voltak bútorok és művészi tárgyak, ami csak növelte a népszerűségüket, így hamarosan Japánban, majd az egész távol-keleti térségben elterjedt a használatuk.

A japán térelválasztóknál szintén kiemelkedően fontossá vált a művészi kidolgozás. A 8-dik századtól a japán paravánokat a legkiemelkedőbb művészek készítették. Eközben a felhasznált anyagok is gazdagodtak: a fa mellett megjelentek a selyemből vagy a gondosan megmunkált papírból készült térelválasztók is. Indiában ugyancsak kiemelkedő színvonalat és művészi gazdagságot képviseltek a paravánok.

Itt jelentek meg az ún. coromandel-, későbbi nevükön kalamander falak is. Ezek alapanyaga ugyancsak a fa volt, és véséssel alakították ki rajta a díszítéseket. Többnyire stilizált növény- és állatmotívumokat véstek bele a fába, majd az egészet speciális lakktechnikával festették be. A különleges pompájú kalamander falak a paravánok első hírnökeiként érkeztek meg Európába, a 17-dik század elején, amikor természetesen még luxuscikknek számítottak. A paraván név is itt született meg rájuk, a francia „szélfogó” jelentésű „paravent” nyomán. (A szó gyökere természetesen itt is latin: a „felkészít” jelentésű „parare” és a „szél” jelentésű, közismert „ventus” összetétele az alapja. Először az olaszban jelent meg, mint „paravento”, majd a franciában, a már említett alakban. Innen német közvetítéssel került át a többi nyelvbe.)

Elterjedtek és egyszerűsödtek

A 18-dik században már az európai kézművesek is elkezdték az összecsukható térelválasztók gyártását, és ez megkönnyítette az elterjedésüket. Egyre több lakásban használtak paravánokat, amelyek között természetesen olcsóbb és egyszerűbb darabok is voltak. És bár a kínai, majd a japán stílusok igen nagy hatást gyakoroltak a készítésükre, Európában egyre inkább elhagyták a drágább technikákat, köztük a lakkozást is. Ugyanakkor újdonságként festett bőr paravánokat készítettek, amelyek jó ideig uralták a divatot. Később az áttört fafaragványokból álló paravánok is különleges megoldásokat hoztak.

A 19-dik század végén a polgári lakásokban is megjelentek a könnyű és összecsukható paravánok, majd a kórházakban-klinikákon is, hiszen jó megoldást jelentettek például olyankor, amikor egy többágyas kórteremben egy beteget valamilyen okból – például kisebb, gyors műtéti beavatkozás miatt – célszerű volt elválasztani a többiektől. Az itt használt paravánok már természetesen jóval egyszerűbbek voltak, és a legtöbbször mosható vászonból készültek.

A képen látható, hímzett selyem paraván sokáig a tiszadobi Andrássy-kastély ebédlőjében állt, és a tálalás részleteit fedte el az asztalnál ülők elől. Különlegessége, hogy a mintázatát Rippl-Rónai József tervezte, és valószínűleg a felesége, Lazarine Baudrion hímezte. Sajnos a második világháború után elveszett, így ma már csak az Iparművészeti Múzeumban őrzött fotón gyönyörködhetünk benne. (Kép forrása)

A 20-dik századtól az új, modern paravánok a kiállítótermekben és egyéb közösségi terekben is elterjedtek, a hagyományosnál szintén jóval egyszerűbb kivitelben. Ekkor jelent meg a spanyolfal elnevezés is, amelynek eredetére nézve nem maradtak fenn leírások. Elképzelhető, hogy a kifejezés a spanyolnátha járványhoz köthető. A betegséghez Európában azért ragadt hozzá a „spanyol” név, mert elsőként Spanyolországon söpört végig igen nagy erővel. Valószínű, hogy az agyonzsúfolt kórházakban gyakran paravánnal biztosították a betegek nyugalmát, akik enélkül sem pihenni, sem aludni nem tudtak volna. Olykor a halottakat is ezzel vehették körül, amíg nem tudták elszállítani őket az ágyukról. Majd, amikor a náthajárvány a többi országban is megjelent, ahogy a betegség nevéhez, úgy a járvány idején használt paravánokhoz is azért kapcsolódott hozzá az országnév, mert ennek használata a járvány idején jellemzően spanyol szokás volt. Azóta például a színdarabokban is mindkét elnevezést használják a mozgatható falakra, miközben a bábszínházakban sosem hívják spanyolfalnak a színészeket takaró építményt.

Magyarországon a posztimpresszionista és szecessziós stílus egyik legjelentősebb alkotója, Rippl-Rónai József (1861-1927) festő- és grafikusművész életművében játszanak jelentős szerepet a paravánok. Ő az 1900-as évek elején finom pasztell technikával dolgozott, és a legtöbb paravánját ebben az időszakban festette. Ezeken ugyanazt a különleges színvilágot ismerhetjük fel, amelyek a képeit is jellemzik, és amellyel ezek a falak egyedülálló műalkotásokként vonultak be a világ művészetébe.

Lévai Júlia