Párnák a történelemben

A Columbo című krimisorozat egy epizódjában néhány pillanatra egy párna lett a főszereplő. A detektív ugyanis ott talált egy tollpihét, ahol kizárólag szivaccsal töltött párnák voltak, a pihének tehát egy másutt lévő párnából kellett idekerülnie. Tollal töltött párnát pedig a detektív a gyilkosság helyszínén látott: a gyilkos azt használta hangtompítónak a pisztolya elé tartva.

Így a tollpihe „súgta” meg a nyomozónak, hogy ki a gyilkos. A lövés során ugyanis a gyilkos ruhájára észrevétlenül rátapadt egy tollpihe, amelyet azután magával vitt máshová, ahol a pihe lehullott róla. A párnáknak természetesen nem az a legfőbb jellemzőjük, hogy nyomra vezetik a detektíveket: a feladatuk ennél egyszerűbb, de attól még színes a történetük.

Fejtámaszok fából, fémből és porcelánból

Az első párnák az ősi Mezopotámiában készülhettek hétezer évvel ezelőtt, ám ezeknek a tollakhoz nem sok közük volt. Akkoriban az emberek olykor egy-egy puha ruhadarabot terítettek a karjukra, amin egyébként álomra hajtották a fejüket. Párna még nem létezett, ugyanakkor valamiféle fejalátétet már akkor is használtak, amely esetében azonban elsősorban a biztonság volt a legfőbb szempont.

Az emberek a régi korokban gyakran a puszta földön, homokon, többnyire nyitott, oldalfal nélküli helyiségekben aludtak, ahol a talaj teli volt a mindenhová bemászó rovarokkal, csúszómászókkal. Ezeket pedig célszerű volt távol tartani a fejüktől és a fülüktől. Ezért az első párnák inkább afféle fejemelők vagy fejtartók voltak, amelyek anyaga elsősorban kő vagy fa, majd később bronz, bambusz, illetve porcelán volt. Az idők során ezeket ugyanúgy igyekeztek minél szebbre, formásabbra, díszesebbre készíteni, akár a többi használati tárgyaikat is.

A legelső fejtámaszok Egyiptomban készültek körülbelül i.e. 2055–1985 között. A fából kifaragott támasztékok elsősorban azt szolgálták, hogy távol tartsák az emberek arcától és fülétől a homokszemeket, de főképp a homokból előbúvó rovarokat és egyéb kúszómászókat.

A fejtámaszoknak ráadásul mágikus erőt is tulajdonítottak, ezért védelmező szimbólumokat, isteni jelképeket is festettek vagy faragtak rájuk. Egy idő után valóságos műalkotások kerültek az emberek feje alá az alvás idejére. Ez különösen a kínai porcelánkészítési technika megjelenése után vált jellemzővé. Az ősi Kínában gyakran különféle emberi vagy állati figurákat ábrázoltak a fejtámaszként használt szobrok. Ezek viszont annyiban már az alvók kényelmét is segítették, hogy a szobor testének hajlásívét tudatosan hozzáigazították a fej, illetve az arc vonalához.

Később, amikor például a gésáknak mindig hibátlanul formára fésült hajjal kellett megjelenniük az uraik előtt, ezek a fejtámaszok arra is jók voltak, hogy éjszaka is sértetlen maradjon a frizurájuk. (A párnás frizura-megtartó módszer pedig évszázadok múltán is életképesnek bizonyult, hiszen például a vasalt vagy a dauerolt hajak formáját is nem egyszer magas párnán való alvással őrizték meg egy-egy nagyobb bál vagy színházi premier előtt. Igaz, ekkor már az általunk ismert párnából választottak a szokásosnál jóval magasabbat.)  

A kényelmi szempont és a puhább anyagok megjelenése

Az ókori görög és római kultúrában, már az alvás során is nagyobb szerepet kapott a kényelem, a komfortosság. Az emberek már olyasmit szerettek volna a fejük alá tenni, ami nem kifejezetten kemény, sőt ellenkezőleg, lágy és puha. Ezek a párnák már textilből vagy puhább bőrből készültek, és többnyire gyapottal, náddal, szalmával, olykor gabonák magvaival voltak megtöltve. Törekedtek rá, hogy minél finomabb és egyenletesen eloszló anyagokkal béleljék ki a párnáikat.

Kínában, a Jin dinasztia idején (1115–1234) gyakran egy fekvő emberi alak oldalának vonala adta ki a fej támasztékát a porcelánból készített párnán. (Kép forrása)

Ez különösen fontossá vált azokban az időkben, amikor a közéleti összejöveteleket, beszélgetéseket lakomákkal kötötték össze. Ezeken a vendégek az oldalukon fekve hevertek a kifejezetten ehhez kialakított heverőformákon. A felkönyököléshez, a derék megtámasztásához egyre gyakrabban használtak párnákat, amelyek azután egyre díszesebbekké is váltak, s egyúttal a vendéglátó patríciusok gazdagságát és nagyvonalúságát is kiemelték.

Ekkor születtek meg azon díszpárnák ősei, amelyek azután a barokk és a rokokó korától kezdve már kifejezetten a pompát és a jólétet reprezentálták. A görögök használtak először töltőanyagként madártollat, amely azután évszázadokon át a legpraktikusabb töltelékanyagot jelentette. Ez a párnák szerkezetét is megváltoztatta, mivel a tollak szúrós vége könnyen átdöfte a párna borítását. Ezután kezdték a tollakat először egy erősebb, sűrűbb szövésű anyagból varrt huzatba tenni, majd erre került rá az a párnahuzat, amelyre az ember az arcát teszi, és amely levehető és mosható is.

Népnyelven ez a „párnahaj”, vagyis a párnahuzat, amely azután szintén továbbdifferenciálódott. A hétköznapi használatú párnák mellett megjelentek a díszpárnák is, amelyek gazdag változatossággal voltak jelen például az arab szultánok kastélyaiban. Ezek a párnák többnyire selyemből készültek, és ezüst vagy arany szálakkal hímezték ki őket.  Hamarosan ugyanígy megjelentek az európai arisztokraták, majd a polgárok szalonjaiban, és a színházak-operaházak társalgójában is.

Emellett a párnák olykor a ruhadivat területére is betörtek. Ez történt az ún. tornűr korszak idején, amikor olyannyira a középpontba került a női csípő hangsúlyozása, hogy ennek kiemelése kedvéért még a nők szoknyája alá párnát varrtak be. Erről itt olvashatsz.

Ugyanígy a néptáncok közt is szerepet kapott a párna, elsősorban a lakodalmas párnatáncok kiemelt tárgyaként. És mint általában minden néptánc-fajta, ez is több változatban volt jelen az esküvőket megelőző vagy követő eseményeken. Erről itt olvashatsz.

A párnák a gyerekjátékok közül sem maradhattak ki, így ma egyre több jópofa, kedves játékfigurát formázó párnával is találkozhatunk.

De hogy a párnák leleplező szerepéhez is visszatérjünk: több nép mesekincsében megjelenik annak motívuma, hogy a mások felett basáskodó szereplők hatalma az uraskodásukat jelképező párnahalmok összeomlásával ér véget. Ez olyankor következik be, amikor az igazságot képviselő hősök kerülnek elébük, és nekilátnak, hogy leleplezzék a hamisságaikat. Ha pedig azok jól teszik fel a kérdéseiket, így ahányszor hazudnak nekik a basáskodók, annyiszor hullik ki alóluk jó néhány párna. Végül pedig egyszer csak a puszta földön találják magukat, a körülöttük szerteszét repülő párnák között. Amihez pedig nem kellenek külön detektívek – a mesebeli párnák szimbolikájának megértéséhez elég a mindenkiben ott lakó igazságérzet.

Lévai Júlia